Rászántam magam, újra írok. Nem mintha nem tudtam volna eddig is, csak valamiért nem. Nem igazán történt semmi, ami említésre méltó lenne. Persze ez nem igaz. Most is ugyanúgy zajlik az élet, mint korábban, csak nem minden a Kaáli intézetről és a "babagyártásról" szól, így az ember hajlamos azt gondolni, hogy az már nem is fontos. Pedig de. És most különösen így érzem.
Az elmúlt egy hónap gyakorlatilag a munkáról szólt. Azok után, hogy a kórházból hazaérve megkaptam "bentről", hogy iziben szedjem össze magam, azután, hogy pár napig bekómáltam az egész helyzettől, rájöttem, hogy ez lesz a megoldás számomra: belevetem magam a munkába és elterelem a gondolataimat. A műtét után pénteken jöhettem ugye haza, ám sokat nem pihentem. Annyira nem éreztem a fizikai fájdalmat, csak egy-egy mozdulatnál, hogy gyakorlatilag szinte semmit sem pihentem azon a hétvégén. Ricsi többször is figyelmeztetett (hol szépen, hol már kicsit durvábban), hogy ha esetleg elkerülte volna a figyelmemet, akkor ő szólna, hogy két napja műtöttek, nem biztos, hogy baj lenne, ha feküdnék egy keveset... Nos, legyünk őszinték: egyik fülemen be, a másikon ki. Szombaton és vasárnap kb. fél-fél órákat töltöttem ágyban, a többit mászkálva, takarítva, stb. Egyszerűen nem bírtam megmaradni. Anyát megkértem, hogy legnagyobb jószándéka ellenére se jöjjön Győrbe, mert ne utazgassanak Apával "feleslegesen" hosszú órákat, segíteni úgysem tudnak, hacsak nem hozzák magukkal a kisbabámat is.. Nem tudták hozni. Az viszont azért sokat segített, hogy Anyával sokat beszéltünk telefonon, innen is köszönet a "Vodafone családi csomag" kitalálójának!
Hétfőn elmentem a háziorvoshoz, kedden pedig már dolgozni. Bár még jó pár napig kigombolt nadrágban vezettem (a farmerom gombja nagyon bántotta a köldök-vágásomat), nem nagyon foglalkoztam semmivel. Csütörtökön Busznyák doktor profi módon, fájdalommentesen megszabadított a varrataimtól, onnantól pedig szuper volt minden. Fizikailag. A lelkit pedig tudat alatt mélyen eltemettem. Meg is állapítottam, hogy megy ez nekem, nem lesz itt semmi baj! Egészen két héttel későbbig...
Pünkösd előtt Anyu készült Csilluékhoz, így gondoltam, ne buszozzon, elmegyek érte és felviszem őt, addig is együtt leszünk. Nem mellesleg gondoltam, jó lesz, ha már látom Hannuskát is, hisz olyan rég találkoztunk! Annyira vártam már, hogy meglássam élőben is a Csöppemet, aztán mikor megláttam, valami nagyon-nagyon rossz történt. Kicsi szívem feküdt a babakocsijában, nemsokkal előtte aludt el, én meg csak néztem és nagyon rosszul lettem. Nem tudom megmondani, mit éreztem, de egyszerűen bepánikoltam. Egy alvó gyerek láttán megfagyott a vér az ereimben... Anyával vittünk egy csomó ennivalót, hogy azt a pár napot minél zavartalanabbul tölthessék, és anya mondta is, hogy maradjak és egyek velük én is, de nem bírtam. Csak azt tudtam, hogy mielőbb ki kell jussak a lakásból... Apu, anyu és Csillu is megöleltek, de nem tudtam figyelni semmire, csak hogy menekülnöm kell. Olyan szinten pánikoltam be, hogy Janitól elfelejtettem elköszönni.. A Budapest-Győr útvonalat végigbőgtem és rájöttem, nem vagyok jól. Nagyon nem. Sikerült eltemetnem magamban a munka révén a velünk történt tragédiát úgy, hogy azt fel nem dolgoztam. És akkor úgy éreztem, egyedül erre nem is vagyok képes. Szombatra azért összeszedtem magam és meglátogattuk Hannát, de még mindig nem volt az igazi. Ő igen, nagyon is, édes-aranyos-tündér babácska! Kellett egy kis idő, amíg oldódom. Visszajött az érzékeny oldalam is. Míg Csillu elment wc-re, megfogtam Hannát. Szegényemnek akkor már nagyon fájt a pocakja és rettentően elkezdett sírni. Annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy én is sírtam. Nem bírtam idegekkel ezt az egészet. Azóta aztán újra voltunk és akkor már még jobban voltam.
Ezek amolyan "ideig-óráig állapotok". Az igazság az, hogy van, hogy naponta, de van úgy is, hogy óráról órára változik a hangulatom. Még a múlt szombaton az történt, hogy reggel rosszul ébredtem, bevettem egy apró hülyeséget a fejembe, amit persze kihegyeztem a saját nyomorúságomra, amiért nem tudtam mást hibáztatni, mint Ricsit, úgyhogy a nap végére sikerült odáig eljutnom, hogy már azon gondolkodtam, van-e egyáltalán értelme folytatni a kapcsolatunkat... Nagyon labilis tudok lenni idegileg. Vannak napok, amikor elgondolkodom azon, súlyosak-e a problémáim, aztán meg azon, hogy vannak-e egyáltalán problémáim? Úgy érzem, nem ártana, ha legalább egyszer beszélnék azzal a pszichológus hölggyel, akivel Kőrösi doktor a Lombikcsodák című könyvét írta. Ő sokat tud a lombikosok lelkéről, bár ez tán nem is annyira lombikoslélek, hanem inkább babaelveszítős lélek. Bár az is igaz, hogy nekünk a három hónap leteltével a próbálkozás mást jelent, mint egy nem-lombikosnak. Újabb kezelés, amin megintcsak oly sok minden múlik.. Minden kezelésen a további életünk múlik...
Július 11-én 2-re megyünk konzultációra Boga doktorhoz, ő mondja majd meg, mikor kezdhetnénk újra. Azért csak kezdhetNÉNK, mert eldöntöttem, hogy akkor kezdünk, ha NEKÜNK is jó. Mert ez az utóbbi időben háttérbe szorult. Hogy nekünk mi a jó. Az elmúlt egy-másfél év csak orvosokról, "gyerekgyártásról", vizsgálatokról, műtétekről, reményekről és csalódásokról szólt. Elfáradtunk. Lehet, hogy inkább elmegyünk a Balcsira egy hétre (sokkal többet nem tudunk szánni nyaralásra) és majd a köv., szeptemberi ciklusban vágunk bele. Egy hónapon már nem múlik semmi. Addig annyit vagyok az egésszel foglalkozni, amennyit nagyon muszáj. Jövő hétre bejelentkeztem nőgyógyászhoz, citológiát meg kell csináltatnom, mert lejár a hónap elején az egy év, aztán megnézetem vele, hogy vannak-e cisztáim illetve hol érik petesejtem. Ezt csak amiatt, hogy megtudhassuk, a páros vagy a páratlan hónapok jöhetnek-e szóba a spontán próbálkozáskor. Merthogy eszemben sincs feladni a spontán baba lehetőségét, sőt! Azon vagyok, hogy vissza se kelljen mennünk az Intézetbe..Tudom, hogy nagyon kicsi az esély rá, de nem érdekel. Most tényleg csak magunkkal akarok foglalkozni!
Ennek azért egy kicsit ellentmond Ricsim állapota. Bár most viszonylag jól van, ám két hete azért újra ránk pirított egy kicsit az élet, mivel lássuk be, már kb. egy hete nem fájt senkinek semmije és nem műtötték egyinkünket sem.. Szóval Pünkösd hétfőn elment a szemészeti ügyeletre abból kifolyólag, hogy akkor már harmadik napja gyulladt volt a bal szeme és nagyon bökött is neki. Akkor szemcseppeket és kenőcsöt kapott, majd egy "belső árpa" diagnózissal hazajött. 4 nap múlva visszamentünk a rendelőbe, ahol a szemész főorvos közölte vele, hogy szó sincs árpáról, ez bizony a Bechterew miatt van... Pedig annyira azt hittük, hogy menni fog kezelés nélkül, de úgy néz ki, nagyon hamar vissza kell menni az infúzióra, ami pedig nagyon hamar fagyasztott apát jelent... Tudom, hogy az is jó, sőt, biztosan nagyon jó, de akkor sem friss. De ha csak így lehet, akkor így lesz. Így is le a kalappal Ricsi előtt, hogy ilyen jól viselte a betegségéből adódó kellemetlenségeket.
Vasárnap Tihanyban és Füreden voltunk, séta, kaja, jegeskávé, fotózás. Rég éreztük magunkat ilyen jól.
Elkezdtem diétázni, nem eszem kenyeret, kerülöm a szénhidrátot, rizst, krumplit, tésztát. Már kétszer tornáztam Rubint Réka dvd-re is itthon, az eredmény: a múlt heti akció után 3 napra simán szó nélkül bárki kiutalta volna nekem a mozgássérült kártyát; a tegnapi 90 perces menetet pedig ma délután kezdtem valóban érezni, úgyhogy szerintem holnap megintcsak újra kell tanulnom járni. De jó ez most nekem! A diéta talán jót tesz majd kicsit a bőrömnek is, ami a hormonkezelés óta minősíthetetlen - tele vagyok pattanásokkal, ami már jó rég nem volt rám jellemő, legalábbis nem ilyen mértékben.
Szóval most "csak" élünk. Dolgozunk, eszünk, lélegzünk, szeretünk, felejtünk (de nem elfelejtünk!), remélünk. Mert a reményt sosem adjuk fel! Igenis lesz élő babánk nekünk is!! Málnuskánk mindig megmarad Angyalbabának, és hamarosan elküldi nekünk a hús-vér bepisilős-bekakilós, ámde puszilgatható kistestvéreit!
