Nem vagyok túl jó passzban. Lehet, hogy ez MEH (Mensturáció Előtti Hiszti), de kicsit magam alá kerültem. Talán az elmúlt időszak összes gondja most csúcsosodott ki bennem: a sok sikertelenség a babával kapcsolatban, az irreálisan magas elvárások a munkában, Ricsi hallásának és kisfickó-eredményeinek romlása és az, hogy most újra úgy érzem, hogy nem sikerült ez a hónap sem. A közelgő műtéttel kapcsolatos félelmeim mára inkább sürgető várakozásba csaptak át, szeretnék rajta mielőbb túl lenni. Egy nagyobb elkeseredéses rohamom már volt augusztusban, akkor két órán keresztül vígasztalhatatlanul zokogtam. Csak úgy kitört belőlem. Azt hiszem, közel állok a következőhöz, bár most még a csendes pityergésnél tartok, amikor nincs más, mint hogy némán folynak a könnyek a szememből...
Az utóbbi évek megtanítottak arra, hogy az őszinteség az egyik legfontosabb dolog. Ami most betette a kaput az eddig erősnek hitt idegrendszeremnek, az a húgom reggeli levele. Küldött három linket a teszvesz-ről, amikben babával kapcsolatos dolgok vannak (zenélő forgó, babanapló, hálózsák) és megkérdezte, mit szólunk hozzá. Nagyon aranyosak, tényleg. Ő ezt nem nem tudhatja, de szinte nincs olyan nap, amikor ne nézegetnék ilyen és hasonló dolgokat, egyéb kiegészítőket a neten, hogy mit vegyek Hannának. Annyira lelkesen bírok kutakodni és ilyenkor persze ésszel, de nem spórolós szemmel mentegetem el az oldalakat kedvencek közé, hogy ezt és ezt fogom venni Neki. Aztán jönnek a hírek, főként anyutól, hogy most ezt kapnak Csilláék innen, az lesz onnan... Én meg törlöm ki az oldalakat, amik már nem aktuálisak. A nagyobb horderejű dolgok már megvannak, vagy sínen vannak (babakocsi, bútor, ruhák, fürdőkád, cumisüveg, ágynemű), már csak a kiegészítő kis kütyük lennének. Erre most mi van? Már úgy tűnik, erről is lemaradok. Megírtam neki, hogy csináljon egy listát, amin a még hiányzó dolgok vannak, hadd válogassak belőle, mert úgy érzem, nem maradt más választásom. Remélem, hogy nem értette félre, amit írtam.
Nagyon örülök, hogy jól sikerülnek a dolgai. Úgy tűnik, révbe ér. Lakás, férj, akivel boldogok együtt és most érkezik Hanna is, akit nagyon várnak. Örülök, tényleg! De nem annyira, mint amennyire szeretnék... Nincsenek szavak, amivel ki tudnám fejezni azt a bánatot, amit azért érzek, mert ilyen önző vagyok! Egyszerűen képtelen vagyok a két dolgot szétválasztani: az ő boldogságát és az én bánatomat. Annyira igyekszem, de annyira!!!! Hogy lehet valaki ennyire egoista, mint én! Az eszem tudja, hogy ez mekkora öröm, ami őt érte, hisz nekem sem lenne semmi nagyobb boldogság a világon, minthogy kisbabát várnék. Hogy nem tudok mégis tiszta szívvel osztozni a mérhetetlen boldogságában? Könyörgöm, mondja meg valaki, mit tegyek, hogy ketté tudjam választani a két érzést! És mégis: úgy érzem, jobban szeretem a húgomat, mint az elmúlt huszonhét évben bármikor. Tudom, hogy nagyon jó anyuka lesz, hisz olyan kedves, mélységesen melegszívű és gondoskodó ember. Nála jobb anyukája nem is lehetne Hannának. Tisztelem érte, amit végigcsinál, dolgozik (szerintem túl sokat is), küzd az elemekkel és a most már egyre nagyobb pocakjával és csak csendben örül. Úgy érzem, minden erejével próbál kímélni, mert biztosan úgy érzi, hogy talán minden babával kapcsolatos szavával egy-egy kis tűt szúr belém. Csak néha kapja el a lelkesedés, nagyon néha, a velem történő beszélgetésekkor szinte soha. Sajnálom, hogy nem tud vagy nem akar teljesen kibontakozni, de őt is értem és valószínűleg én is viselkednék. Néha úgy érzem, fél beszélni velem a boldogságáról, a változásokról, amik végbe mennek rajta és benne. És mégis megértem. Még az is lehet, hogy neki rosszabb, mint nekem. Lehet, hogy legszívesebben kiabálna örömében, de kíméletből mégsem teszi. És talán, mert szeret engem és úgy érzi, fájdalmat okozna..Mert figyelmes és okos. De ezzel úgy érzem, egyre távolabb kerülünk egymástól és ezt nem akarom. Az elmúlt pár évben rengeteget javult a viszonyunk, sokkal közelebb kerültünk, úgy éreztem, mindent meg tudok vele beszélni. A mai napig vannak dolgok, amit csak neki mondtam el és senki másnak. De ezt most nem tudtam még neki elmondani igazán, hogy mit érzek. Nagyon szeretem őt és nem akarom elveszíteni a saját önzőségem miatt! Vele akarok örülni minden percének, legszívesebben én mennék be vele a szülőszobára is, ha ez lehetséges lenne! Ez az eszem. De a szívem még kicsit sajgós. Főként a magam gyengesége miatt. Tudom, hogy ez nem lehet így tovább. Meg kell erősítenem magam a saját érdekemben is, mert így végképp esélytelenné teszem saját magamat arra, hogy nekem is legyen kisbabám valamikor is. Minden erőmmel azon kell legyek, hogy ez megváltozzon bennem! Csak nagyon nehéz. Iszonyú nehéz. Jó lenne, ha érne egy kis "saját" boldogság, ami segít...
