Az első napok itthon

Ott tartottam ugye, hogy elhagytuk az ideiglenes otthonunkat, a koraszülött osztályt és haza indultunk. Ha valaki meg kívánna fenyegetni azzal, hogy fejbe lő, ha nem mondom el részletesen az első otthon töltött perceket, órákat, azt kellene mondjam, hogy tegye bátran, mert akkor sem tudom felidézni a részleteket. Ami bennem van, hogy nagyon meleg volt a kocsiban, de Dorottyka jól viselte. Aztán innentől csak azt tudom, hogy folyamatosan pánikoltam, hogy most akkor mit csináljunk, mi legyen a következő lépés. Úgy rémlik, hogy csak toporogtunk, mint azok a székletürítő galambok. Zavart és fáradt voltam, boldognak viszont egyáltalán nem éreztem magam. Elfogott a rettegés, hogy hogyan tudok/tudunk alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. És annyira félelmetesen véglegesnek tűnt, hogy nem is tudtam, hogy fogom ezt feldolgozni... Most biztos megintcsak van olyan, aki azt gondolja: "Na, ennek a libának aztán nagyon köllött a gyerek..." És milyen igaza van, aki ezt gondolja...Még magam is ezt gondoltam, akármennyire is szégyen. Aztán eljött az este, abszolváltunk egy irgalmatlan béna fürdetést, szegény KisBóbitám szerintem ha tudna szaladni, rossebhéccencség, hogy elfutott volna, gondolva magában, hogy hogy kerülhetett ide...Az éjszaka viszonylag résmentesen lebonyolódott, két kajálás között szépen alvással telt az éjszaka. Ennek ellenére már nagyon vártuk a doktornő látogatását.

Kora délután aztán megérkezett Földi doktornő, Dorka gyerekorvosa, aki nagyon megdícsérte a lánykánkat és a kis kvalitásait. Hozott recepteket, D és K vitamint és megbeszéltük, hogy e hét csütörtökön mehetünk is már hozzá tanácsadásra. 

A hosszú hétvége illetve az azt követő napok is viszonylagosan úgy teltek, hogy kijelenthető volt számunkra: Dorka jó baba. Szépen és jókat eszik, közben jókat pisilve és rotyogtatva, aztán pár perc büfi után álomba merül és ügyesen elalszik két és fél, három óra hosszára. Azóta az elmúlt két napban kicsit renitenskedett, mert a kaki fronton voltak problémák, amit Aranykám nagyon rosszul viselt és lássuk be, nem csak Ő... A kórházi rohangálós előéletet most immár több mint két hete fejelgetem a napi átlag 3 órányi alvással, úgyhogy a mosott szar hozzám képest pipafüst. Rettenetesen fáradt vagyok, de a lelkem sokat változott. Most már előre nézek és nem félek. Na jó, csak egy kicsit... De már nem úgy. Örülök minden pillanatnak, ha látom, ha a kezemben/ölemben tartom, ha etetem és ha büfizik vagy kakil. Amúgy ez a szoptatás dolog nagyon-nagyon jó! Egyrészt szerencsére a babám nem nélkülöz (köszönhetően valószínűleg a kezdeti sok-sok erőfeszítésnek és fejésnek), mert ha egy-egy evésre megeszi egy mellemből a 70-80ml-t, utána még le bírok fejni minimum 40-et, úgyhogy már most lassan megtelik a kombihűtőnk fagyatós részének felső polca tejgyűjtő poharakkal és zacskókkal. Most sajnálom nagyon, hogy Győrben nincs anyatejgyűjtő állomás, szerintem hamarosan nem élnénk rosszul. Az emócionális része viszont még ennél is fontosabb nekem. Amikor ölbe veszem a lánykát, minden alkalommal megjegyzem hol magamban, hol hangosan, hogy milyen régen láttam (mivel leginkább alvással töltötte az elmúlt két órát) és hogy még szebb, mint valaha. Ez a szoptatás dolog nagyon sokat segített abban, hogy lelkileg nyugodtabb állásponton vagyok ma már. Olyan cukin tud nézegetni és nap nap után egyre gyakrabban teszi is mindezt.

Vasárnap megérkezett Anyu és velünk tölti a következő két hetet. Már most elmondhatom, hogy óriási segítség az ittléte. Segít a fürdésben, a pelenkázásban, öltözködésben, mosogat, ennit készít és vasal, mindig ott van, amikor és ahol kell és csendben teszi a dolgát. Már most félek, mi lesz, ha hazamegy...A múlt éjszaka Dorka megint nagyon készen volt, magához képest sokáig nem tudott kakilni és ettől órákon át sirdogált. Anya ott állt órákig a kiságyánál és hol ölben, hol a pelenkázón, hol a kiságyban masszírozta a kislányt, engem pedig elküldött aludni, hogy majd felkelt, ha éhes a lányka, addig inkább pihenjek. Szegény, most már Ő is kellően álmos, de mindent megtesz, hogy segítségemre legyen. Nagyon hálás vagyok Neki...

Ma aztán elkezdődtek az orvosi vizsgálatok első állomásai: kora délután ortopédiára, majd szemészetre mentünk. Az a helyzet, hogy megfordultak a szerepek nálunk és ez most vált nyilvánvalóvá. Eddig én voltam az, aki mindent csinált és megnézett minden gond nélkül, Ricsi még egy laparoszkópiáról szóló mórickaábrát sem bírt megnézni, mert mondván: undorító és Ő ezt nem bírja. Most pedig a következő történt: Az ortopédián míg vártunk a sorunkra, meghallottam, hogy hogyan sírnak a bent levő gyerekek, aztán ránéztem Dorkára és elsírtam magam, mert már előre sajnáltam. Aztán persze sírt Ő is egy keveset, de mire kiértünk, már aludt békésen tovább. A szemészeten ugyanez volt, mármint kétszer elkezdtem pityeregni, hogy ugye nem fog fájni Bóbickának a vizsgálat, mert annyira nem bírom ki, ha fájdalmat okoznak Neki. Ricsi nyugtatott, hogy nem lesz gond, de azért nem volt egyszerű. Először kapott az alvó lányunk pupillatágító szemcseppet, majd 20 perc várakozás után bementünk, hogy a doktornő belekukkantson a szemébe. Persze Dorka még mindig aludt és véletlenül sem kívánt betekintést engedni a szembogarába, így hosszas variálás után egy kicsi rugós terepesztő eszközzel szétfeszítették Angyalkám szemét. Na, ez volt az a pillanat, amikor Ricsi gyengéden hátratolt, majd mint egy hős, odament a doktornőhöz és az asszisztenshez és lefogta Dorka kezeit és lábait, hogy ne kapálózzon. Na, én ezt nem bírtam volna. Lehet, hogy gyenge szar vagyok, de ez sok volt, pedig miután végeztek, már újra aludt a baba. Nagyon jó volt, hogy Ricsi ott volt és elvállalta ezt a hálátlan feladatot. A doktornő megállapította, hogy még bizonyos dolgok fejletlenek, nem tud jó diagnózist adni, így újra kell mennünk két hét múlva. Nem megyek egyedül, az tuti! Aztán megemlítettük, hogy Dorka bal szeme elég szépen váladékozik és eddig a gyerekorvos javaslatára forralt és kihűtött vízzel tisztogattuk, de nem múlik, sőt. Erre nem szemcseppet írt, hanem közölte, hogy naponta ötször cseppentsek anyatejet a Baba szemébe és el fog múlni... Tudtuk, hogy szuper az anyatej, de ez nagyon durva. Azért ma már túl vagyunk egy ilyen cseppentésen, a lányka természetesen meg sem rezzent..

Szóval kupálódunk és szokjuk egymást. Dorka minket, mi Dorkát és mi egymást ApaBóbitával. Mert azért most új szerepünk is van (ami jelenleg mindennél fontosabb): szülők lettünk, egy Kisgombóc szülei ...

Ja, és hogy legyen most is pocakfotó, íme a kéthetes :