A kórházi napok

Az őrzőben még a műtét után kaptam egy rahedli fájdalomcsillapítót, így viselhető volt az ottlét. Jól tudtam aludni is, majd miután letelt a 12 óra az epidurál beadását követően, felkelhettem és nővéri segítséggel sétáltam egyet kezemben a pisi-katéteres zacskóval, vállamon a drain (hasból kijövő cső+zacskó) szettel. Nem volt könnyű, de a nővér nagyon megdicsért. Másnap reggel a doktorom bejött és kiszedte a hascsövet (jó volt) illetve kicsit korábban a nővér a pisi-katétert. Új ember lettem. A legnagyobb erőt az adta, hogy ígéretet kaptam a doktoromtól. Azt mondta, ha jól leszek, ma már áttolhat majd Ricsi egy székben a koraszülött osztályra, hogy láthassam Dorkát! Féltem is és vártam is.

A koraszülött részlegről mindenképpen tudni kell néhány infót ahhoz, hogy nagyjából érzékeltetni tudjam a dolgokat. Először is szigorú látogatási rend van. A babákhoz csak és kizárólag a szülei látogathatják meg, nagyszülők, egyéb rokonok, bárki más számára tilos és felvilágosítást sem kaphat anyán és apán kívül senki. Iszonyú szigorú higiéniai szabályok vannak, melyeket könyörtelenül betartatnak (kézmosás, fertőtlenítés belépéskor, apának látogatói köpeny és cipővédő, anya külön fertőtlenített, egyedileg névvel ellátott köpeny, cipővédő és mindenféle fertőtlenítők a mell- és a fejést segítő eszközökhöz. A látogatás rendje minden nap 8, 11, 14 és 17 órakor van és max. egy óra időtartam. Ebben az egy órában lehet etetni és nézni. Már akit lehet etetni szülőknek is... Mivel Dorottyánk inkubátorban volt, ezért ezt a nővérek intézték egyenlőre. És még egy lényegi infó, ami később nem tette egyszerűvé az életet: a szülészet és a nőgyógyászat az E épületben van, a koraszülött pedig a C-ben a 7. emeleten... A legyűrendő távolság kb. 8 perc, ami nem tűnhet soknak, kivéve egy frissen műtött császárost....

Ricsi a 8 órás látogatásra már ment és mikor visszaért, nagy boldog újságolta, hogy a lánykánkból kikerült a szonda és már fecskendővel zajlik a táplálása! Annyira örültem, hogy nem kell úgy látnom a gyerekemet, hogy egy cső van a szájába bekötve... Ahhoz, hogy én is mehessek 11-kor, előfeltétele volt a széklet és vizelet produkálás, melyet sikeresen abszolváltam, így beültem a szekérbe és Ricsi elröpített a másik épületbe. Nagyon féltem, mit fogok látni, mikor betol az inkubátorhoz... Féltem a látványtól, az esetleges drótok és csövek látványától, de legjobban a saját érzéseimtől... Aztán idő lett, mehettünk. Beöltözve és fertőtlenítve odagurulhattam a lánykám "doboza" mellé... És ott feküdt Ő. Egy szál pelusban, három madzaggal a hasán-lábán és egy infúziós szettel a kézfejében pihegett az inkubátor belsejében. Csak néztem Őt és folyt a könnyem. Miatta is és magam miatt is. Az rémített meg legjobban, hogy bár láttam, hogy ki van írva a kis neve az inkubátorra, de mégis úgy éreztem, ha egy másikhoz tolnak oda, hogy "Tessék, Ő a maga kislánya!", akkor azt is elhittem volna, mert nem ismertem fel az arcát. Honnan tudjam, hogy Ő tényleg az én lánykám? Milyen Anya vagyok én? Én csak egyetlen percre láttam Őt a műtétkor és azóta sem. És megint azt éreztem, hogy nem érzek semmit, amit azt gondoltam, hogy majd fogok és ettől ordítani tudtam volna.

Fél órát ültem a kerekes székben, aztán fel kellett álljak. Friss sebbel nem volt könnyű, de nem bírtam ülve maradni. Annyira szép volt a haja, a bőre, olyan édi pofákat vágott, hogy csak mosolyogtam. Egyáltalán nem tűnt picinek és teljesen úgy nézett ki, mint egy időre érkezett újszülött. Aztán Apával csak néztük és néztük... Megjött a doktorbácsi, aki köszöntött minket és Bóbika állapotát kezdte ecsetelni. Ígérni nem tudott semmit abban a tekintetben, hogy meddig kell ott maradnia, de azt mondta, nagyon szép kilátásokkal bír a lányka. Örültünk már ennek is. Aztán dél lett és mennünk kellett. Visszaérve az őrzőbe közölte a nővér, hogy kaptam helyet a nőgyógyászaton, így költöztem. Egyik szobatársam sorstárs is volt egyben, ő is császáros anyukaként feküdt ott és a babája a koraszülöttön volt szüléstéskori légzési nehézség miatt. Ennek a lánynak, Editnek nagyon sokat köszönhetek, nagyon sokat segített mindenben az égadta világon. Ő mondta már vasárnap, hogy kezdjek el fejni, ha érzem, hogy kezdenek bedurranni a melleim. Megmutathattam neki, hogy mi jön a mellemből és mikor másnap együtt átmentünk a koraszülött osztályra, ő mutatta meg, hogy mit hogyan kell csinálni a fejés tekintetében a szigorú szabályrendszert betartva. Éjjel órát húztunk és együtt mentünk fel a szülészetre fejni, aminek lehetőségét szintén ő mutatta meg. Biztatott, hogy csináljam csak, masszírozzam a csomókat, akkor is ha nagyon fáj, mert ő ezen már végigment és másként nem lesz igazi siker. Aztán mire ő hazamehetett kedden, addigra már szinte rutinosan csináltam mindent. Úgyhogy bár gondolom nem olvassa, de azért ezúton is köszönöm a rengeteg biztatást és segítséget, amit tőle kaptam... Mindemellett persze anyu is sokat segített azzal, amikor egy esti telefonbeszélgetéskor belém súlykolta, hogy ne bánjam, ha a szülészeten ki kell öntenem a csapba a lefejt tejet, mert másnap és később annyival többet tudok majd adni a kislányomnak. (A koraszülött osztályon csak az ott lefejt tejet kaphatták meg a babát névvel ellátva, máshonnan nem lehetett vinni, a szülészeten pedig nem használták fel az éjjel vagy bármikor lefejt tejet más babának, így kuka lett belőle..)

Vasárnaptól a napjaim úgy zajlottak, mint egy igazi mókuskerék. A látásom és az érzékelésem teljesen beszűkült és a nap gyakorlatilag a következőkből állt: reggel fél nyolcig vizitek, szurik, gyógyszerek, aztán 8-ra irány a babalátogató. Ott voltam/voltunk 9-ig, majd én még maradtam fejni. Kb. 10-re értünk vissza a nőgyógyászati kórterembe, ahol már vár a reggeli. Megettem, elnyomtam pár telefont, aztán irány vissza a babához 11-re. Aztán megint fejés, ebéd, 2 órás látogatás, fejés, 5 órás látogatás, fejés, vacsora, fejés, 3 óra alvás, fejés, 2 óra alvás, aztán vizitek, szurik és egy újabb nap.... Mindeközben a friss sebemmel megtettem naponta kb. 4 km-t. Persze Ricsi jött, amikor tudott és jó párszor át is tolt még az első napokban a székkel, de nem ez volt a jellemzőbb. Az a helyzet, hogy alapon is ilyen vagyok, ha menni kell és csinálni kell, akkor megyek és csinálom. Nem érzek éhséget és fájdalmat, csak megyek és csinálom. Így volt ez most is. Mikor kérdezték, hogy "nem fáj? bírsz menni? ennél sokkal többet kéne pihenned!", nem is értettem, miről beszélnek. Hogy pihenhetnék és hogy fájna bármi is, amikor egy kis lény, aki belőlem van, számít rám/ránk...

Dorottya fejlődése akkor hozta az első meglepit, amikor a szombati szondás táplálás után vasárnap már arra ment Ricsi 8-kor az osztályra, hogy a cső kikerült és egy fecskendőre húzott nagyméretű cumival etetik. Óriási boldogság volt! Reggel-délelőtt 5-10 ml tápszert kapott, amit nagyon jónak ítélt a doktorbácsi. Aztán estére már közel 20ml-t is megevett. Hétfőn jött a következő meglepi, amikor délután már nemhogy megette a 25ml-t, de ezt már kis cumisüvegből szippantotta ki, s ekkor mondta a nővérke, hogy hozhatunk saját üveget is babának. A legnagyobb akkor jött, amikor a nővér megkérdezte tőlem: "Anya, szeretné megetetni a babáját?" Kijött a könnyem, a nővér nem értette, de mondta, hogy ne féljek, mutat mindent és segít. Felültette Dorkát az inkubátorban, és miután duplán fertőtlenített kezemen gumikesztyűvel benyúltam az inkubátorba, éreztem a babám testének melegét. Nagyon esetlen voltam, azt hittem, össze fogom törni a gyenge kis csontjait, de a nővér rámszólt: "Anya, semmi baj! Ne erősen, határozottan! A baba megérzi, ha nem határozott és ő is bizonytalan lesz. Higgye el, jól csinálja, csak bátran!" Tartottam a bal kezemben a kis hátát és a fejét, a jobbal pedig toltam a cumisüvegecskét a szájába, Ő pedig evett! Földöntúli boldogság volt! A szülés után két nappal én etethetem a kislánykánkat!! Aztán még büfiztünk is egyet, majd kissé ügyetlenül, de visszaengedtem fekvő helyzetbe a kis fejét-testét, Dorka pedig elégedetten elaludt. Elmondhatatlanul hálás voltam a nővérnek, hogy ezt megtehettem... A másnap már jobban ment, olyannyira, hogy újabb meglepetés ért minket. Az ügyeletes nővér közölte, hogy KisBóbita délután elhagyhatja az inkubátor, teljesen elveszik az infúzióját is, mert már nincs rá szüksége... Ekkor konkrétan elsírtam magam... A nővér megkérdezte: "Miért sír, Anya?" Mire én: "Hát mit vár egy négynapos anyukától, akinek a gyereke kiságyba kerül?" Ekkor már persze nevettem. Mire az ötórás meetingre mentünk, Dorka helyileg ugyanott feküdt, ám az inkubátor helyén egy kiságyban fekvő gombóc mellé állhattam. El sem hittem, hogy az én Angyalkámon nincsen egyetlen huzal, drót és beszúrt tű sem, az egyetlen "gép" a matraca alá helyezett mezei légzésfigyelő volt. Nem bírtam felfogni, hogy ilyen ütemben halad a lányka. A nővér most kipróbálta az új, Ricsi által hozott cumisüveget, így ebből az etetésből csak nézőként vettem ki a részem, de nem bántam. Az is boldogság volt, hogy láthatom, ahogy a gyerekem 34 hetes koraszülöttként 60(!)ml tejet, az én 60 ml-nyi előtejemet kiszippantja a nehezen szívhatónak mondott Aventes cuclisüvegből! A nővér is csak kamillázott, de a mennyiség kegyetlenül bekerült a már addig is csodaszámba menő statisztikába...

Mivel pedig minden napnak volt meglepije, a szerda sem alakult másként. Reggel a nyolcason a nővérnek elmondtam, hogy tegnap már Aventes üvegből evett a gyerek, úgyhogy nem tudom, hogy most hogy legyen az etetés, mert azzal én még nem próbáltam. Erre nővér rám nézett és az kérdezte: "Anya, van teje?" "Persze- mondtam, - már jó ideje tudok fejni és abból kap." "Akkor szoptassa meg!" Teljesen ledobott a víz!!! MIT CSINÁLJAK??? MÁR HOGYAN TUDNÁM MEGSZOPTATNI?! Egész eddig üvegből evett, a melles szopóreflexének annyi. A nővér viszont nem tűrt ellentmondást. Beletette a karomba-ölembe a lánykát és közölte, hogy márpedig szoptatni fogok... Dorka pedig a legnagyobb megdöbbenésemre elsőre bebootolt, és azonnal szívni-nyelni kezdett. Nem hittem el... A nővér is csak mosolygott és közölte is, hogy "Hát tudtuk, hogy nem mindennapi a kiscsaj!" Mikor fél 9-kor már ApaBóbi is bejöhetett (addig apuka nem jöhetett be a szobánkba, amíg más anyuka is szoptatott), teljesen lepadlózott a hír hallatán, hogy az ő kislánya szopizott, egyedül, anyából! Még könnybe is lábadt a szeme... Ja, és a teljesítmény: 20 perc alatt 40ml! A 11-es és 14 órás etetésnél a mutatványt újra és újra megismételte KisBóbi szintén 40-ekkel, majd este az ügyeletes nővér kérdezte, hogy akkor most üvegből egyen-e baba. Nem is értettem a kérdést. Aztán ő világosított fel, hogy első szoptatásnál az a módi, hogy egy szopi-egy cumisüveg-egy szopi-egy cumisüveg, mert a babák már délre el szoktak fáradni. Mikor megtudta, hogy egész nap csak szopi volt, jól meglepődött, de azt mondta, ha szeretném, nyugodtan próbálkozzam, majd adunk pótlást, ha kell. Dorka baba 20ml-nél elfáradt, így egy maradék 30-ast kellett üvegből kapjon, de hát ezt sem bánta senki, akkor is új rekordot futott a gyerek..

Csütörtök reggel Busznyák doktor már reggel kiszedte a varrataimat. Újból nem csalódtam a doktoromban, azon túl, hogy nem volt kézmeleg a csipesz, amivel vágott, semmit nem éreztem. Nagyon-nagyon megköszöntem, amit értünk tett és azt, hogy időben hozta meg a lehető legjobb döntést, megkímélve Dorkát és engem. Aztán mivel a lányka hazaengedéséről nem tudtam pontos infót mondani, megbeszéltük, hogy délután megkapom a zárójelentést és hazamehetek. Úgy gondoltam, itthonról reggel megyek majd be a babához és egész nap ott leszek a köztes időkben is, megspórolva a sok mászkálást, az itthoni légkör pedig azért mégsem olyan, mint a zöldcsempésben...

Felballagtam a 8-as etetésre, ahol Editék (az addigra már csak volt szobatárs) épp arra készültek, hogy délután viszik haza az addigra teljesen rendeződött babájukat. Váltottam pár szót a férjével, akitől még meg is kérdeztem, hogy sikerült-e reggel a promós fürdetés (hazaengedés napján megmutatják reggel a babaápolást, ami szuper!) és hogy vajon mennyire paráznak. Azt mondta, nagyon izgulnak, én meg mondtam is neki, hogy nekünk még tuti van pár napunk erre felkészülni, addig pedig itt van a legjobb kezekben a Csipetünk. Erre mit ad Isten? A kedvenc nővérünk bedugja a fejét a pihenőszoba ajtaján, rámnéz és megkérdi: "Na, ki megy haza holnap??" Nem hittem el... És persze mit csináltam? Hát persze! Megint elbőgtem magam! Először a boldogságtól, aztán pedig a pániktól! Hogyhogy haza? És ott ki lesz, aki megmondja, hogy mit csináljunk? És egyáltalán!!!!! Kaja után hívtam Ricsit, aki hasonlóan boldogsággal vegyes pánikhangulattal fogadta a hírt. Asszem nagyon lepadlóztunk mindketten. Mit fogunk mi csinálni egy koraszülött csecsemővel?! Na mindegy, majd lesz valami, végtére is nem a kórháznak szültem a gyereket és azt sem várhatjuk meg - ahogy Ricsi mondta-, hogy majd a korszülött osztályon kezdjen el menstruálni... Délután jött értem az Emberem, búcsút intettem a 217-es szobának és elmentünk a boltba vásárolni egy kis kaját otthonra. Nagyon fura volt, szinte féltem a kocsiban. Iszonyú fáradt voltam, de szabad. Aztán a Tesco-ban többször is elfogott a pánikkal vegyes rémület és mindannyiszor el is sírtam magam a sorok között. Ricsi nagyon türelmes volt, megölelgetett és úgy vártuk ki, míg összeszedem magam. Csak remélni tudtam, hogy ez a szar érzés nem a szülés utáni depresszió tünete, mert bár nem tudom, mi az pontosan, de asszem kihagynám. Hazaérve kétszer is fejtem az éjjel folyamán és már sikerült megtöltenem másfél Aventes poharat (270ml), úgyhogy nagyon büszke voltam magamra.

Péntek reggel aztán eljött a nagy nap. Frissen zuhanyozva és hajat mosva igyekeztünk a kórházba, végre emberhez méltó megjelenéssel. Fél nyolcra mentünk, a kedves nővér megmutatta a fürdetést, mi pedig tátott szájjal bámultuk a határozott mozdulatsort. Babus testápolót, pelust és tiszta ruhát kapott, igazi úrilány módjára illatozott és tetszelgett. Aztán újabb szopi, ezúttal egy 60-as, majd miután 9 óra lett, elnyargaltunk Apával az Anyakönyvi Hivatalba. Ennek oka, hogy kedden telefont kaptam onnan egy kedves hölgytől, hogy bár én háromszor kérdeztem rá számomra kompetensnek hitt embereknél, hogy az általunk méregdrágán csináltatott Regisztrált Élettársi Szerződés (mely már tartalmazza azt is, hogy mi lesz a születendő baba vezetékneve és pár dolgon kívül megegyezik a házasság szabályrendszerével) elegendő lesz-e apasági helyett és természetesen igenlő választ kaptam, a hölgy elmondása szerint ez az okirat már sajnos hatályát vesztette, így Dorkának jelenleg nincs vezetékneve... Vagyis mivel érvényes apasági nyilatkozatunk nincs, így automatice az én vezetéknevemet kapná, ha hagyjuk. Mondtam, hogy szó se lehet róla. A hölgy pedig világi kedvesen felajánlotta, hogy ha kimegyek a kórházból, ő azt megvárja és soron kívül intéz nekünk valamit. Így lett hát, hogy 9 után bementünk a Hivatalba és ügyfélfogadási időn kívül a hölgy és egy másik ügyintéző úr segítségével Dorka fél óra alatt Szalay Dorottya lett friss ropogós Anyakönyvi Kivonattal és lakcímkártyával. Kis gikszer azért adódott, mert én állandóra Pestre vagyok bejelentve, így a bébink lakcíme is oda szólt... Mivel mondtuk, hogy ez annyira nem király, mert akkor minden papír és TAJ kártya stb. oda megy, mi meg nagyon nem, a kedves úr fogta a telefont és felhívta az Okmányirodát, ahol SZINTÉN nem volt félfogadás. Mire 10 perc múlva odanyargaltunk már egy hölgy várt minket és diktálta a sebesség kedvéért, hogy s mit írjak hova a módosítást kérő lapra. Aztán bepattant a gépe elé és 10 perc múlva Dorka immár győri lakos lett...Nagyon jó egészséget kívánt a babának és már futhattunk is az új dokumentumokkal vissza a 11-es etetésre. Szívem szerint mindenkinek itt az ügylet során kezet csókoltam volna, hogy ilyen kedvesek, segítőkészek és megértőek voltak, nagyon hálásak vagyunk nekik!!!

Aztán fél kettőkor beballagtam a Dorkás szobába, ahol már a nővér várta a pelustáskánkat. A babánkat beöltöztette a szabaduló ruhájába, így a 2 órási étkezés már abban történt. Etetés közben már odaült hozzánk a kedves Doktornéni és miután mindent ismertetett Dorottykával kapcsolatban, egy aranyos dossziéban átadta a lánykánk záróját, oltási könyvecskéjét és papírjait.

Vittünk egy kis ajándékcsomagot a koraszülött osztály összes dolgozója részére, melyből mindenki kedvére csemegézhet, de igazán megköszönni nem tudjuk, amit mi ott kaptunk és amit értünk és Dorkáért tettek. Kaptunk sok tapasztalatot, segítséget, biztatást, rengeteg-rengeteg figyelmet és egy makk egészségesen útjára bocsátott Szalay Dorottyát. Úgy véljük, jobb helyen és kezekben nem is lehetett volna a mi Kicsinyünk...

Természetesen mindenkinek szeretném megköszönni, aki aggódott, szurkolt és segített, hogy ezt a majd' egy hetet át tudjuk hidalni-vészelni. A sok biztató telefont, sms-t, blogbejegyzést és kommentet, Kriszti barátnőmnek az azonnali NATO gyorssegélyként összerántott táskányi gyönyörű kiscsajos ruhákat (főként a kis méretűeket) és a délután a kórházi hűtőbe csempészett istenfinom madártejet, meg persze a velem együtt és miattunk elmorzsolt könnycseppjeit. A családomnak a biztatást, anya irtózatos szurkolását és tanácsait a fejéssel kapcsolatban és minden aggódó pillanatukat. RicsiApaBóbitának pedig mindent köszönök. A sok ide-oda futkosást, a kérés nélkül is kitalált gondolataim megvalósítását, a türelmét, a szeretetét és persze a legfontosabbat a világon. Ezt a számunkra világszép Szalay Dorottyát...