Kora-csoda Dorottya érkezés Anyabóbita szemével, őszintén

Itt ülök zombiként két etetés között és próbálok gondolatokat kicsikarni az agyamból. Vannak (mármint gondolatok), de a fáradtság miatt nem biztos, hogy értelmezhetőek is lesznek. Mindenesetre megpróbálom elmondani, mi is történt azon a bizonyos múlt hétvégén. Bár ApaBóbita már leírta a lényeget, az én szemszögem is érdekes lehet...

Péntek reggel (április 20-án) korán keltünk mindketten. Igyekeztem Pestre az utolsó munkanapom alkalmából, autót, telefont, laptopot leadni és a többiektől elköszönni. Indulás előtt még eszembe jutott, hogy ma vagyunk 34hetesek és 1 naposak és nem lőttem még pocakfotót. Gyorsan eszközöltem, majd irány Budapest. Ügyesen hamar végeztem mindennel, elköszöntem mindenkitől, akivel együtt dolgoztam, aztán sűrűn ígértem, hogy mindenkinek küldök majd Dorka-fotót, de azért arra még várni kell, hisz hol van még május 31.... Kedves kollégám hazahozott Győrbe, majd gyorsan elvágtattam délután 1-kor a védőnénihez, hogy a cukortesztre egyeztessünk időpontot. Hétfő háromnegyed 8. Itt leszek. Aztán hazajöttem és a "Végre, de édes lesz a pihenés ebben a hat hétben" hangulatban ledobtam magam a kanapéra és nyomtam egy szundit.

Ricsi hazaérkezvén összenyalábolt és fél 5-re elmentünk a kórházba szülésfelkészítőre. Jó kis túra volt, nagyon élveztük mindketten és később itthon meg is beszéltük a látottakat. Ricsi kicsit bepánikolt, én pedig inkább izgultam és vártam, hogy "Milyen jó lesz, ha majd mi is!!" Közben a kórházban még beugrottunk Zizikéhez, aki két nappal korábban váratlanul életet adott Ádámnak. Annyira persze nem volt váratlan, hisz várandós volt, de épp a 37. hetet töltve sikerült maga alá vizelnie odahaza. Gyors meg is kérdeztem tőle, milyen érzés volt, mikor elfolyt a magzatvíz, azt mondta olyan, mintha bepisilt volna. Klassz mondom, és érdeklődtem, hogy van-e most nyoma a kanapén, mert Ricsi retteg, hogy a vaccs új ágyat televizelem. Azt mondta nem tudja, a párja erről nem referált, de majd megérdeklődi. Ádám egyébként roppant szép és formás baba, meg is beszéltük ApaBóbival, hogy "egy ilyen" nekünk is jó lesz...

Szóval hazaértünk 7 körül és úriasan leültünk vacsorázni. KisBóbita őrült táncot lejtett a pocakomban és le is ültem Ricsi mellé a kanapéra, hogy nézze meg, mit művel a lánya. Miután jól kiszörnyülködtük magunkat, közöltem, hogy nem is tudom, hogy fogom bírni még a köv. 3-6 hetet és irigyeltem Zizit, hogy túl van mindenen. Nem mintha bajom lenne a várandóssággal, véletlenül sem, nagyon vártam, hogy az lehessek. Csak amikor két vízlufit hord az ember a lábai helyén és nem kap levegőt a hasától, az már igencsak karcos. És még hol a vége... Ezzel a gondolattal és egy hangos "megyek inkább mosogatni" kijelentéssel kinyargaltam a konyhába. Épp kb. az ötödik tételt mosogattam, amikor egy hatalmas vízfröccs futott végig a lábszáramon. Mivel az ember agya villámgyorsan cikázik, három gondolatom volt egyszerre:

1 - hogy tudtam így kifröcskölni a vizet, hogy még a pizsigatyám szára is tocsog a vízben?! Ja, most nézem, nem is locsoltam ki!

2 - akkor viszont bepisiltem! Ja, nem is kellett pisilnem!

3 - atyaisten, elfolyt a magzatvíz!!!!!!! Bóóóóóóóóóóóbííííííííííííííííííííííííííííííííí, gyere gyorsan!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

A másodperc töredéke alatt termett mellett az ember és azonnal felismerte a helyzetet. Csodáltam érte, mert én bepánikoltam, pedig mindig azt gondoltam, ez fordítva lesz. "De hát az nem lehet!!!!!!!!!!Még csak 34 hetes!!!!!!!!! Most akkor mit csináljak?" Ricsi gyorsan és tárgyilagosan közölte, hogy azonnal vessek le mindent és irány zuhanyozni. Ő rögtön ott termett a felmosóval és feltakarított, s míg én zuhanyoztam, felhívta az egész családot egyesével, összecsomagolt és felöltözött. Mint egy gép... Amerre jártam a lakásban, arra folyt a víz, persze gyorsan betettem egy giga betétet, de persze nem sokat ért. A kocsiból felhívtam a szülésznőt, hogy mi a helyzet, ő pedig sajnos közölte, hogy ebből valszleg nem lesz ma bébi, mert tuti megpróbálják majd a dokik bent tartani a kora miatt, holnap viszont ő vizsgázik és nem tud jönni. Hát ez igazán király!! Mindegy, én vagyok a hülye, hogy április 20-án, este 8-kor összebrunnyantom magam a konyhában! És azért tegyük hozzá, hogy mekkora mák! Előtte két perccel még azon a bizonyos kanapén ültem, és ha nem megyek ki mosogatni, oda folyik ki az egész. ApaBóbinak egy okkal több, hogy büszke legyen rám! Ennyire figyelek a részletekre!

Beértünk, felértünk, gombot nyomtunk, elmondtuk, jöttek, megvizsgáltak. 3111. Hm. NST, infúzió, hogy visszatartsuk a fájásokat és egy tüdőérlelő szuri. A szurinak csak annyit hibája van, hogy a hatóideje 24 óra, úgyhogy próbáljam meg addig kihúzni. Addig apa menjen haza, én feküdjek be az egyik kórterembe és próbáljak pihenni. Lefeküdtem az egyetlen üres ágyra és néztem bele a vak sötétbe. Egyrészt azért sem bírtam volna lehunyni a szemem, mert a kapott infúziótól úgy vert a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Ezt később a nővér orvosolta, de a másik ok nem szűnt. Ez pedig a félelemmel vegyes rémület. Azon gondolkodtam, hogy mit keresek itt és hogy ez nem lehet, hogy velem történik. Így töltöttem az éjszakát és reggel hatig másfél órát aludtam. Fél hétkor kezdett görcsölni a hasam, majd negyed óra múlva újabb görcs jelentkezett. Gondoltam, ez biztosan jósló fájás. Aztán jött egy-egy 9, majd 6 és 5 percenként. Akkor már Ricsi is beért és Busznyák doktor is feljött a nőgyógyászatról megvizsgálni. Járkáltam a folyosón, Ricsibe kapaszkodtam, aki szegény rémültem és kérdőn nézett rám könnybe lábadt szemmel, hogy mondjam, mit segítsen és ő megteszi...Mikor már 3 percenként jöttek a fájások 11 óra körül jártunk és a doktor vizsgálata alapján mehettünk a szülőszobára vajúdni. Persze nem abba a két csini szobába kerültünk, ahol minden volt, hanem abba a nagy, válaszfalakkal ellátott négyszemélyes vágóhídi helyiségbe, ami egy kissé kevésbé volt barátságos a zöld csempés falaival. Valahogy a Dexter című filmsorozat jutott eszembe, ahogy mindenféle válogatott cuccal kínozzák halálra az embereket egy pukkanat kórteremszerű helyiségben.. A doktorom elmondta, hogy most muszáj oxitocint bekötnie, hogy gyorsítsa a fájásokat, mert ennek a babának legkésőbb 3-ig meg kell születnie. Nem értettem, miért épp így és eddig, de azt mondta, hogy szombat van és eddig van a koraszülöttes orvos, Dorkát pedig mindenképpen vele szinkronban akarja kezelni.. Legalább tudtam, mennyi van max. hátra. Arról ugyanis sejtelmem sem lehetett, mi vár még rám...

A fájások nagyon gyilkosak voltak és kértem, hogy hadd keljek fel. A szülésznő labdát hozott és azon próbálkoztunk. Mikor ráültem, akkora könnyebbség volt, hogy elmondani nem lehet. Persze, nem volt kellemes, de el bírtam viselni. A baj csak az volt, hogy a hasamra szerelt tappancsok lecsúsztak folyton és nem lehetett tudni, hogy most KisBóbita vagy az én szívem zakatolását halljuk. Két ilyen klassz fájás után jött újra doktor és közölte, hogy ne haragudjak, de muszáj lesz háton fekve végig csinálni az egészet, mert a baba korára tekintettel nem kockáztathat egyetlen pillanatot sem. És persze kérés volt az is, hogy ha lehet, ne nagyon mozogjak, csak fújtassak szép lassan. Ezt lehet. Na innentől viszont teljesen kész lettem. Az addigra szinte egybefüggő fájások közben azt hittem szétszakad a derekam, amit persze önkéntelenül is meregettem az ég fel, amitől a tappancs csak elmozdult. A doktor szerint akkor már két fájásnál is lelassult Dorka szívhangja és legnagyobb meglepetésünkre a körülmények ellenére még mindig csak egy ujjnyi volt a tágulás mértéke. Még egy kicsit próbálkoztunk, aztán délután 1 után valamivel a doktor határozottan közölte, hogy ezt írjam alá és irány a császármetszészde. Nem is volt kérdés, hogy hogy s mit szeretnék, amiért persze utólag kimondhatatlanul hálás vagyok. Mikor a műtőbe vittek, felültettek az asztalra és egy katonás ember közölte, hogy mit és hogyan csináljak. Kinyögtem gyorsan még egy fájást, majd a gerincembe nyomta az epidurális injekciót. Egy perc alatt múlt el minden addig fájdalmam... Aztán hanyatt feküdtem és néztem a plafont. Nem bírtam felfogni, hogy ez mind velem történik. Aztán olyan volt, mintha valaki filctollal vonalat húzott volna a hasam alján. Bepánikoltam, hogy ha ezt így érzem, akkor a vágást is fogom érezni!!! Majd húzások és rángatások sora következett. Kellemetlen volt, de nem fájt semmi. A doktorok beszéltek a fejem fölött, én pedig zombi módjára néztem csak ki a fejemből. Busznyák doktor egyszer csak egy magzatmázas gombócot mutatott fel a fejem felett és közölte: Na Mónika, itt van a kislánya!! Nem fogtam fel, mit mond. Csak hallottam, hogy valami nyöszörgés volt, majd a leszívó berendezés szörcsögése jött. Ennyi. Még hosszas rángatások és fura megjegyzések: " Nem is szabályos a méh formája, milyen rövid a nyakrész is, lehet, hogy meg sem tudta volna természetes úton szülni." Hm. Újra húzások-rángatások a hasam felől, majd hirtelen feltűnt a szemem bal sarkában zöldbe öltözve a szülésznő egy zöld csomaggal. Meghozta Dorkámat és az arcomhoz tette. Elhúzta a zöld bugyolát a lányka arca elől, én meg csak néztem a kis arcát. Nem hittem el, hogy ez a kis csomag az, aki bennem volt. Olyan szépnek láttam, mint soha semmit a világon... A szülésznő legnagyobb meglepetésemre biztatott, hogy pusziljam meg nyugodtan a lánykámat... Nincs semmi ilyen puha a Földön, mint Ő... Menniük kellett. Összestoppoltak, aztán jött a műtésfiú, mondta, hogy kapaszkodjak és átdobott a tologatós ágyra. Irány a posztoperatív őrző. Emlékeztem, hogy itt már jártam, Kismálna elvesztésekor is ide kerültem. Csak feküdtem, éreztem, hogy nem érzem a lábaimat és a hasamat és néztem magam elé. Úgy éreztem, majd felébredek és kiderül, hogy ez egy rémálom. Az nem lehet, hogy én úgy szüljem meg a babánkat, nincs ott az apukája és ne ölelhessük magunkhoz! Azt sem tudtam, mi van KisBóbival, lélegzett-e, mekkora, jól van-e, egyáltalán él-e... Iszonyat percek voltak. Aztán bejött Ricsi sírva és közölte, hogy"Olyan gyönyörű ez a kislány!!!" És hogy sírt, mint a veszedelem és hogy 47 cm és 2640 g és csodás és mázas és elvitték a koraszülött osztályra, de szépen lélegzik egyedül és majd megy és megnézi én meg pihenjek. Csak sírni tudtam. Azt gondoltam, boldog az ember ilyenkor, de nagyon üres voltam. Egyetlen örömöm az volt, amit Ricsi mondott, de még azt is gondoltam, hogy nem mond igazat, csak nem akarja közölni a rossz hírt. Majd mikor már képet mutatott, hittem el, hogy tényleg rendben van KisBóbita. Aztán elment ApaBóbi a Kicsinye után a koraszülött részlegre délután 5-re. Mikor visszaért, könnyes szemmel mesélte, hogy Babus jól van, annyira ügyes, hogy egyáltalán nem kellett egyetlen percre sem lélegeztetni, sőt még légzéstámogatást sem kap. Egyenlőre inkubátorban fekszik, szondán keresztül táplálják és nagyon-nagyon figyelik. Sírtunk és reménykedtünk. Bíztunk nagyon ebben a csöpp lánykában, hogy erős, szívós és minden rendben lesz vele. Az életjelenségek, amiket produkál, csodaszámba mennek, de azért még hol a vége...

Ricsi hazament, nem maradhatott. Ott feküdtem egyedül az őrzőben és éreztem, ahogy kimegy belőlem lassanként az epidurál zsibbasztó hatása. Fájt minden. Tehetetlennek éreztem magam és iszonyú üresnek. Nem bírtam felfogni, hogy mindez velem történt. A lánykánk a koraszülöttön, én meg fekszem itt bénán és még azt sem tudom, mikor láthatom. Félelem, fájdalom, üresség. Anya lettem? Tényleg Anya lettem? Könyörgöm, segítsen valaki, mert nem érzek semmit!!!