A 7.hétbe léptünk

Az egyik ok, amiért várjuk a keddet, hogy elmondja végre valaki, mennyi idős kismama vagyok. Már olyan okfejtés is jött fórumos-barátnémtól, Ketlintől, miszerint a punkciótól számítsak vissza két hetet és az lesz a mérvadó a dokiknak. Ha pedig erre mondanak áment, akkor kedden betöltöttük Manócskával a 6.hetet és beléptünk a hetedikbe, de ha nem így nézzük, akkor meg csütörtökön. Bárhogy is van, már mindenképpen  a 7.hétben vagyunk és ha KisBóbita jól is van, a mamija épp három naponta golyózik be...

Még a múlt vasárnap reggel - tartva magam a megállapodáshoz - csináltam egy új tesztet, amit jónak ítéltünk, bár már akkor is megállapítottuk, hogy túl nagy jelentőséget nem szabad ennek az 500Ft/2db-os tesztnek tulajdonítani, arról nem is beszélve, hogy jó esetben már többezres hcg értékkel bírok, úgyhogy a halvány sem halvány ilyenkor. Aztán kihasználva az utolsó kellemesnek ígért hétvégét, felmentünk Pestre és sétáltunk egy jó nagyot a Várban és a Halászbástyánál. Bár odaérkezéskor még elég rosszul éreztem magam (émelygett a gyomrom), a séta elmulasztotta. Már előzőleg csütörtök magasságában észrevettem, hogy este, mikor kényelmesen befeküdtünk a tv elé, elkezdett émelyegni a gyomrom és onnantól ez mindennapossá vált. Ez a vasárnap volt azonban az első olyan napom, amikor délelőtt is émelyegtem. S bár a tesztre csak hümmögtem reggel, később a tünetek meggyőztek, hogy KisBóbita okosügyes és fejlődik szépen.

A hétfő és a kedd nyugiban és fincsi hányingerben telt, majd szerdán valamiért reggel elmaradt a rosszullét. Nyomtam a pánikgombot, ahogy kell. Rettenetesen éreztem magam, hogy biztos baj van... Csillut is felhívtam, hogy nála hogy volt, de nem lettem teljesen nyugis egészen addig, míg be nem kúszott szinte észrevétlenül a perceimbe az ismerős, megnyugtató, ámde annál szarabb rosszullét... Szép dolog ez: az ember rosszul van és szíve szerint elvágná a saját torkát, hogy megszabaduljon ettől a nyomorultulvagyok-érzéstől, közben meg örül, mert ok nélkül nem öklendezik... Így telt a csütörtök is és már nem is aggódtam azon, hogy nem reggel jelentkezik ez a kellemetlen közérzet, hanem délelőtt és gyakorlatilag uralja az egész napomat.

Az újabb pánikgomb-nyomásra ma reggel került sor, amikor is - eszembe jutván, hogy se szerdán, se csütörtökön nem csináltunk ellenőrző tesztet - pipiltem egyet. Ha kicsivel is, de mintha halványabb lenne... Onnantól a következő 3 órám maga volt a pokol. Amikor igyekszem meggyőzni magam, hogy hülyeség, amit látok, közben meg 34 éves felsőfokú végzettségű nőként úgy hiszem, hogy a szememnek azért már csak hiszek. Szóval a szemem küzd az agyammal és győzködöm magam, hogy ez a csík nem is olyan, meg a másikon a halványabb még a kontrollcsík is, úgyhogy miért akarnám összehasonlítani... Délután Ricsi közölte, hogy hülyeség az egész, nincs a mai teszttel semmi baj, nem halványabb az sem, mint a többi. Úgy döntöttem, mindenki érdekében hiszek neki és megfogadtam, hogy nem vagyok hajlandó több tesztet csinálni ezalatt a babavárás alatt, mert begolyózok tőle. A maradék 1 db tesztemet megtartom KisBóbita kistesójának, bár ettől a kistesós sztoritól Apajelölt még egyenlőre kifeszül...

Szóval az uccsó tesztek:

Fent említett émelygés mellett szeretném még mindenképpen itt lejegyezni a következő tüneteket, melyeket tapasztalok:

• mellfájás, duzzadás - reggel kevésbé érzem, ám a nap folyamán erősödik. Mindennapos jelenség.
• hasfájás - gyakorlatilag minden nap tapasztalom. Hol menstruációs fájdalom szerű érzés, hol egy-egy szurkálás, hol tompa, sajgó fájdalom a petefészkeimnél. Ezeknek mindig örülök, mert bízom benne, hogy ilyenkor nyúlnak a méhszalagok a méh növekedése okán.
• fáradtság - még egyáltalán nem vészes, bár az elmúlt két napban már szunyókáltam egy-egy órácskát délután, ám ez akár a mérhetetlen lustaságom számlájára is írható lenne Jó, azért nem... De ez még egyáltalán nem zavaró
• kifáradás, szuszogás - kb. egy hete minden fizikai tevékenységnél (legyen az első emeletre felmászás, de akár még a zuhanyzás (!) is ) úgy fújtatok, mint egy százéves öreglány. Légszomjam van és nehezen veszem a levegőt. Fekve persze elmúlik Zizi szerint (ő is tapasztalja ezt magán) a magas progeszteron-szint lehet az okozója. Biztosan igaza van, ám nem egyszerű...
• orrdugulás - többször észrevettem, hogy eldugul az orrom. Nem durván, de ingerem van rá, hogy kifújjam, persze nem megy. Később véletlenül olvastam valahol, hogy ez is gyakran előfordul köszönhetően a vérbőségnek és nyálkahártya duzzadásának.
• rosszulalvás - szándékosan nem álmatlanságot írtam, mert ha kicsit alszom, akkor álmodom, s olyankor leginkább nőgyógyászt választok vagy épp kettes illetve hármas ikreket szülök, aztán stresszelek, hogy etessem és szeressem őket egyszerre... Szóval a rosszulalvás először az első teszt előtt két nappal jelentkezett vagyis már vagy három hete, azóta nem aludtam egy tisztességeset. Éjjelente minimum tízszer ébredek fel, ebből minimum kétszer a wc-t is meglátogatom. Ez elég rémes, mert gyakorlatilag nem bírom magam sosem kipihenni rendesen. Ez nem tudom, miért van.

A pontokba szedett dolgok állandónak mondhatók, az émelygés hol van, hol nincs. Azért is rögzítem most ezeket, hogy vissza tudjam majd nézni, ha szükségem lesz rá valamikor. És mivel van olyan időszak, hogy egyszerre minden jelen van, máskor pedig szinte semmi, ezért soha nem lehetek nyugodt. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy a keddi ultrahang nagyon sokat fog jelenteni a nyugalmam szempontjából. Most ugyanis gondolhatok bármit és annak az ellenkezőjét is, nincs kapaszkodóm. Ha egyik nap van hányingerem, örülök, ha másnap már nincs akkor, amikor én gondolom, hogy kellene, akkor már pánikolok, hogy mi van, ha már nem fejlődik a baba és azért nincs... És ezt nagyon nagy munka árán irtom csak ki magamból...

Szóval amennyiben a doktor kedden az ultrahang alkalmával jó hírekkel szolgál és megmutatja, hangsúlyozom: MEGMUTATJA (!!!), hogy a saját szememmel is lássam, hogy ver a gyerekem (vagy gyerekeim)  szíve, akkor azt mondom onnantól, hogy nem rottyanok bele, ha nem émelygek, mert attól még a kölkem jól van és inkább örülök annak a pár kellemes órának, amit jó közérzettel tölthetek el...

Egy örökkévalóságnak tűnt az elmúlt két hét, de csak eltelt valahogy. Ezt a pár napot pedig csak kibírjuk. Bízni akarok, de nagyon nehéz. Ha nagyon kétségbeesek, akkor csak rágondolok arra a TIC-TAC nagyságú lényre, aki bennem van és elképzelem, hogy dobog a szíve. Elképzelem, hogy fejlődik, gyarapodik és minden kis erejével élni akar. Nem tehetem meg, hogy ezek után ne bízzak benne. Ha már a magam szerencséjében nem is bíznék, de benne muszáj bíznom! Együtt kell maradjunk, muszáj...