2012. május 25., péntek

Szemészet és az 1 hós tanácsadás

Angyalkával szerda délutánra voltunk visszarendelve a Szent Imre úti rendelő szemészetére, mert a két héttel ezelőtti vizsgálatkor a doktornő még éretlennek talált bizonyos dolgokat, így reméltük, hogy mostanra már minden megfelelő lesz.
Naná, hogy már a folyosón kijött a könnyem a békésen alvó lánykám feje fölött, mert már azon aggódtam előre, hogy megint kiterpesztik a szemét azzal a kicsi rugós izével és hogy az mennyire nem lesz Neki jó... Bár 3-ra volt időpontunk, a várakozók számából gyorsan megítéltük, hogy nem fogunk olyan gyorsan végezni, mint a múltkor. Három után pár perccel kijött az asszisztens hölgy és behívott minket, hogy Dorka megkaphassa a 20 perc után ható pupillatágítót, majd a cseppentés után megkért, hogy kint várjunk. A doktornő még ott sem volt, csak jó 10 perc múltán érkezett meg és akkor kezdtek beszállingózni az emberek a rendelőjébe. Már 4 óra volt, amikor mi még a folyosón várakoztunk és csak reméltem, hogy az a szar szemcsepp hosszabb ideig is tágan tartja Dorottya pupilláit és nem kell újra cseppenteni... Negyed 5 körül kijött a doktornő az asszisztenssel és behívtak minket a múltkori vizsgáló helyiségbe. Az asszisztens hölgy még meg is erősítette az iménti gondolatomat egy "Reméljük, még nem szűkült vissza!" mondattal, mire közöltem is félhangosan, hogy "hát azt én is nagyon remélem!!" Hála az égnek Dorka szeme már nőtt annyit az elmúlt két hétben, hogy a kis terpesztő kínzóeszközt nem kellett bevetni és a jobb szemét pár pillanat alatt meg is tudta nézni a doktornő. A bal szemét kinyitva viszont közölte, hogy ebben sajnos nem elég tág a pupilla (Ricsi még látta is, hogy cseppentéskor egy csomó lötty mellément), úgyhogy újra kellett cseppenteni.... Újabb fél óra várakozás... Már kezdtünk nagyon idegesek lenni és hálát adtam az égnek, hogy épp azelőtt etettem meg a leányt, mielőtt indultunk. Az újabb cseppentésnek meglett a hatása és végre közel öt óra magasságában úgy jöhettünk el a szemészetről, hogy a papírunk (és az orvos szerint is) minden rendben van Dorottyka szemével. Mivel még mindig váladékozik az itthoni cseppentgetések ellenére, Ricsi megkérdezte, mit tegyünk a továbbiakban. Az utasítás szerint a kövi két hétben még folytatni kell a cseppentést, aztán ha nem javul, már kaptunk is egy előjegyzett időpontot június 12-re könnycsatorna átmosásra. Nagyon nem örülnék, ha erre kerülne sor, úgyhogy csöppentgetek majd rendesen Aranykámnak... Ja és persze a várakozást és majdnem a teljes vizsgálatot is végigaludta...
Az újabb orvosvizitre csütörtök délelőtt került sor, amikor is tanácsadásra voltunk hivatalosak. Ez a 10-12 közötti időszak, meg egyáltalán az időre valahova menés mindig egy kis stresszforrás nekem. Mivel Dorka igény szerint táplálkozik, így állandóan azon kell sakkoznom, hogy ha ekkor eszik, akkor kb. a következő evés akkor lesz, de az nem jó, mert vagy elkésünk, vagy épp teli gyomorral fogják összeforgatni a kis testét és mindent visszahány. Ha egy mód van rá, akkor pedig máshol nem akarom megetetni egyenlőre, mint itthon, szóval húú, okoz azért ez fejtörést. Végül ezt most kis ébresztéssel és egy rapid 40 ml bedobásával oldottam meg, aztán mentünk Klári nénihez. Egyetlen fiúcska volt előttünk és mikor kivettem Dorkát a kocsiból, a kisfiú már mehetett is be, úgyhogy mikor ők kijöttek, én még vígan vakartam ki a lányomat a frissen telekakilt pelusából, szóval pár pillanatot várni kellett ránk. Aztán nagy boci szemekkel nézelődve elfeküdt Kincsem a vizsgálóasztalon és nyugisan tűrte, ahogy a doktornéni vizsgálgatja. Megkérdezte az orvos, hogy mindig ilyen nagy-e a pocakja a gyereknek, mire én közöltem, hogy igen, erre ő azt mondja, hogy majd úgyis megyünk ultrahangra, ott majd megnézik... Jól belémvágta az ideget, hogy akkor most mi a baja a gyereknek?! Aztán miután Dorka a hírre lepisilte az eldobható alátétet és a védőnő rátette a mérlegre tiszta súlyt mérni, a doktornő elámult. A lányunk alatt 3900 g-ot mutatott a mérleg.. Erre a doktornő közölte, hogy most már tisztán érti, miért ekkora Dorka pocakja  Aztán mikor a védőnéni megmérte a lánykám hosszát és közölte, hogy 55 (!) cm, Klári doktornéni azt mondta, hogy nem látná, nem hinné el, hogy a Csöppem egy hónap alatt 8 cm-t nőtt és gyakorlatilag a születési súlya felét még magára szedte! Erre a hírre Dorka újra lebrunnyantotta a vizsgálóasztalt, majd elégedetten nézelődött tovább. A védőnéni megmérte továbbá a fejecskéjét és a pocakját is, majd kitöltötte a múltkori egy hós státuszos részt is a kiskönyvben. Azt meg is jegyezték a doktornővel, hogy Dorottya biztosan nagyon jól érzi magát idekint, ha ilyen szépen gyarapodik, illetve biztosan van bőven tejem is, hogy ha ennyit pisil... Mondtam, hogy mindkét témában nagyon igyekszünk. Legközelebb 2-3 hét múlva megyünk újra.
Újabb orvoslátogatás jövő csütörtökön lesz esedékes, akkor csípő és hasi uh-ra megyünk...
És végül egy kép arról a szenvedélyről, ahogy a lányom a vizsgálatokat viselte:



2012. május 21., hétfő

1 hónapos a Bóbita-család

Csak ülök, nézem, ahogy alszik és olyan hihetetlen, hogy már egy hónapja velünk van...
Mint már annyiszor, ma reggel újra végigfutott az agyamon az a sok-sok szerencsés egybeesés, ami akkor és ott szörnyűnek és borzalmasnak tűnt, az idő viszont megvilágosította az elmémet, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett és minden, de minden úgy volt tökéletes, ahogy volt.
Sokat filóztam, meddig dolgozzam, meddig legyen kényelmesebb az életem egy autóval, aztán végül április 20. mellett döntöttem. Ha még tovább húzom egy nappal is, már nem tudtam volna ilyen résmentesen és tisztességesen megoldani a kollégáktól való búcsúzást. Aztán a magzatvíz épp a konyhában folyt el, és nem a nagybetűs KANAPÉN, így nem kellett Apának aggódnia a folt miatt  Ez is gyakorlatilag kettő percen múlt, mert előtte még ott ücsörögtem. Aztán a vajúdás és a tágulás nem tökéletes mivolta párosult a számunkra tökéletes orvos szaktudásával, aki gyorsan és határozottan döntött a lányom és az én egészségem maximális megóvása érdekében a legjobb megoldás, az epidurálos császár mellett. Akkor nem tudtam elfogadni a helyzetet, ma már tudom, hogy tényleg tökéletes döntést hozott és így volt a legjobb, arról már nem is beszélve, hogy most a császáros "sebem" szinte láthatatlan, olyan profi munkát végzett Busznyák doktor. Áldom az eszem és a szerencsém, hogy Ő lett az orvosunk, úgy érzem, nem csak én adtam életet a kislányomnak, hanem a döntésével Ő is. Dorka bár koraszülöttként, de korát meghazudtoló tökéletes méretekkel jött a világra, amivel az én helyzetemet is megkönnyítette, mert tényleg hiszem, hogy ha időre, azaz május 31-re született volna, már a kezében lett volna az óvodai jelével kihímzett tornazsákja is... Nehéz volt már a 34. hét is, de már a 30. is a sok víz, a nagy pocak és a puffadt lábak miatt, kicsi Kincsem megkímélte anyáját a további elnehezüléstől. S bár elsőre az is tragikusnak tűnt, hogy a koraszülött osztályra került, kiderült, hogy itt kapta a legtöbb figyelmet és gondoskodást. Így esett, hogy megkaptuk a számunkra tökéletes babát, aki többnyire eszik és alszik, nyugodt, egyenlőre még csak álmában, de mosolygós és bár van egy-egy rosszabb periódusa, főként az esti órákban úgy 9 és 11 között, ezzel együtt is imádjuk Őt úgy, ahogy van. 



Anyu itt volt két hetet, vasárnap ment haza Kanizsára. Hogy mit jelentett számomra az ittléte, azt nagyon nehéz kifejezni. Mondhatom azt, hogy egyetlen dolgot nem csinált csak fizikai korlátai miatt, az pedig Dorka etetése volt... Azon túl, hogy főzött, mosott, teregetett, vasalt, takarított, mindemellett még pelenkázott, Dorottykát öltöztetett, vetkőztetett, fürdetett, ringatott és büfiztetett. Sokszor küldött aludni akkor, amikor a lánykám "csak" nyűgösködött vagy a pocakját fájlalta, mondván, hogy ezen se egyedül, sem ketten nem tudunk segíteni, így inkább majd Ő tartogatja és ringatja, addig én feküdjek le, majd szól, ha etetés lenne. Ricsi az elején elég bátortalanul fogta Dorkát, ma pedig már (köszönhetően Anyunak) mondhatjuk, hogy tökéletesen tudja fürdetni a kislányát, amit lányka is meghálál azzal, hogy egyedül fürdés közben van csendben... Élvezi a locsolást Apa erős karjában és fürkésző tekintettel figyel, ahogy az apukája közben még énekli is neki a KisVuk-ot ... Előtte és utána üvölt, mint a fábaszorult, mert hát fázós és az öltözés-vetkőzés, ami az én resszortom a munkamegosztás jegyében, nagyon nem a líblingje. De jól van ez így, büszke vagyok ApaBóbira, hogy ennyire nagyon ügyes. Ricsi hozzáállásbeli változása az "amikor még nem volt gyerekem" állapothoz képest abban is lemérhető, hogy míg korábban ha meglátta más rokon gyerek pisis-kakis pelusát, fintorogva menekülőre fogta, ma pedig kis túlzással sikongatva tapsol velem együtt, ha találunk a bugyorban produktumot és hangos "jajdeügyesezakislány" kiáltásokkal éljenezünk a kiscsajunknak. Mindemellett az sem zavarta Apát, amikor tegnapelőtt a lánykája a fürdővízbe engedése előtti pillanatban telepisilte az édesapja markát... Szép volt, mosolyogtunk egyet, aztán minden iksz-fiksz nélkül tette tovább a dolgát. Hát ilyen Apa a mi Apánk. 
Anyura visszatérve csak még annyit, hogy már most nagyon-nagyon hiányzik. Rég, nagyon rég nem töltöttünk együtt ennyi időt és életem egyik legnehezebb időszakán segített keresztül akár a puszta jelenlétével. Azt hiszem, neki is köszönhetem, hogy nem jött ki rajtam ez a szülés utáni depressziós dolog, épp időben érkezett ahhoz, hogy lelki és fizikai támaszom is legyen. Ezért, a segítségért és mindenért annyiradeannyira hálás vagyok Neki, hogy az valóban kimondhatatlan. Nagyon-nagyon szeretlek Anya és várunk vissza minél hamarabb!!!




Szombaton, épp Dorka 4 hetes korában meglátogatott bennünket Csillu és Hanna. Nagyon jó volt, hogy elvonatoztak hozzánk, már nagyon hiányoztak nekünk!






A köv. képet imádom, háttérben a távirányítós kisnő:


És hogy a főszereplő egyhónaposról is essen pár szó: a kórházi hazajövetelhez képest jelenleg van egy Kishörcsög a családban!  Igazi kis rágcsálós pofazacskókat növesztett és a combikái is kezdenek hurkásodni  Nagyon édipofa, rengeteget változott azóta, hogy hazahoztuk és persze nem csak súlyra, hosszra is gyarapodott Angyalkám. Anyu múlt héten nagyon szakszerű módon egy madzaggal lemérte,akkor már 52cm volt és a múlt kedden 3300g volt a tiszta súlya. Ma este fürdésnél mázsáljuk le ismét, szerintem már biztosan meghaladta a 3 és fél kilót. Legpontosabbat pedig úgyis csütörtökön kapjuk az aktuális tanácsadáson, ahol most mindent újramérnek az egy hós korra tekintettel. Mindemellett pedig a vonásai is másabbak lettek, sokat változott, formásodott. Számunkra maga a tökély és akárhányszor ránézek, gyönyörűnek látom. Kivéve akkor, ha vonyít, mert akkor inkább sajnálom és megszakad a szívem, hogy ha nem tudok segíteni Neki...Most itt fekszik az ölemben, mert megint elég nyugtalan, de biztosan megint ez a hülye időjárás akasztja ki.
Csak ülök, nézem, ahogy alszik és olyan hihetetlen, hogy már egy hónapja velünk van...




2012. május 14., hétfő

A 3 hetes KisBóbitával

Nem hiszem el, hogy már itt tartunk: egy 3 hetes lányka anyukája vagyok... Brutál...
Máskor mi három hét az ember életében? Csak tapossa azt a bizonyost abban a bizonyos malomban és ennyi. Most meg? Életem talán eddigi legmozgalmasabb időszakát élem/éljük és annyi minden van, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Pedig mondhatjuk, hogy mióta itthon vagyunk, összefolynak a napok, vég nélküli etetések, büfire-pukira várások és altatások, peluscserék, alvás pedig a legkevesebb. Mégis folyton minden változik és nincs két egyforma nap.
Dorki (ahogy Mia nevezi) egyre többet figyelget éberen és látszik, hogy nem csak úgy bámul a vakvilágba, hanem próbálja felvenni a kontaktot az adott célszeméllyel, legyen az Apa, Anya, Mama vagy épp jóbarátja, Füles a pelenkázón. Az eszik-alszik dolog múlt hét óta rendesen megdőlt... Vannak jó napok és éjszakák, ilyenkor tényleg ez az ábra, ám vannak olyan éjjeleink, mint például a tegnapi (bár teszem hozzá, hogy eddig ez volt a legextrémebb), hogy arról koldulunk. Köszönhetően annak, hogy tartom szigorúan az általam csak "szoptatós diétának " nevezett étrendet és nem eszem olyat, ami tilos, mindemellett sajnos a colitisem kiújulása miatt jó pár napja a bélbetegek diétájával egészítettem ki az amúgy is spártai étrendet, lényegében ott tartunk, hogy szinte alig van bármi, amit megehetek. Innentől fogva az én étkezésem által okozott hasfájás szinte kizárt. Így jobb híjján ráfogunk mindent a hideg- és a melegfrontra. Ilyenkor sajnos a napi  6-7 kaki helyett csak 3-4 van, és a maradék pár ürítés hiánya iszonyúan megviseli a lánykámat. Tegnap éjjel már olyan keservesen sírt éjjel, hogy azt hittem, megszakad a szívem, így vele együtt pityeregtem én is. Infacol csak napok múlva hat, így maradt a meggymagbari, ami úgy tűnt, hogy bevált egy időre. A másik oka pedig ennek az állapotváltozásnak (legalábbis erre tippelünk), hogy Dorottyka az elmúlt pár napban irgalmatlanul meglódult az eddig sem kevés tejbevitelben. Bár mondják, hogy nem lehet az anyatejet túladagolni illetve nem tudja magát túlenni magát egy anyatejes baba, mégis szinte döbbenetes, hogy míg egy hete átlagban 50-60-70ml-eket evett, az elmúlt két napban az összes étkezését tekintve egyetlen alkalommal volt olyan, hogy 90 ml-t evett (legalábbis a súlygyarapodás mérleg szerint 90g), a többi kajálása mind-mind 100mg és afölötti volt. Ma délelőtt pl. volt egy 140-es is... Annyira döbbenetes számomra, hogy szinte már meg vagyok ijedve... Kriszti barátnőm fél éves Hannája eszik 100-110 miliket! Mindemellé persze kellő gyarapodás is társul. Csütörtökön voltunk az életünk első tanácsadását Földi doktornéninél, ahol Babuskát le is mázsálták és ledöbbenve hallottam, hogy a gyerekem tiszta súlya 3150g! Mindemellett kiváló babaként viselkedett, illedelmesen rittyentett egy kis echte anyatejes kaksit a friss pelusába, hogy demonstálandó ő ilyet is tud, amúgy pedig csendben tűrte, ahogy a doktornéni megvizsgálta. A mustra végén pedig természetesen illedelmesen elköszönt a jelenlevőktől és angolosan távozott AnyaBóbita karjában. 
Bárhogy is legyen ez a kaja-téma, és legyen is bármekkora a babánk, úgy is szeretni fogjuk, de igazán nem akarom, hogy Ő legyen majd az 1.a osztály Brünhildája, akit úton-útfélen csúfolnak. És nem azért, mert nekem derrogálna egy husi lányka, hanem kizárólag miatta. Mindegy. Ha mégis súlyosodna ezerrel, majd lemozogja, ha már tud kúszni-mászni-szaladni. :) A pénteki védőnéni látogatás amúgy szintén hasznos volt, sok kérdésre kaptam választ és sok, számomra új dolgot tudtam meg pl. az ököltömésről, az alvási szokásokról, de rájöttem arra is, hogy ezek leginkább csak általános dolgok. Akkor tudna igazán segíteni egyedileg mindenben, ha itt állna a nap 24 órájában és ő is ugyanúgy "kitanulná" Dorkát, ahogy mi. Mert ezen vagyunk, tanuljuk Őt, a reakcióit, a grimaszait, a szokásait, minden porcikáját. 
Az anyaság érzéséről pedig csak annyit, hogy az elmúlt napokban is többször is pityeregtem. Csak most már nem azért, mert félek bármitől. Most csak nézem egy-egy szopizás után az ölemben alvó lánykámat és kicsordul a könnyem, mert úgy érzem, hogy a szívem túlcsordul. Ez olyan, mint amikor az ember szerelmes, illetve talán még annál is több. Ilyenkor csak bámulom és azon gondolkodom, hogy hogyan lehet egy embert ennyire szeretni, mint ahogy én szeretem ezt a kis lényt. Úgy érzem, az életemet adnám érte, ha arra lenne szükség, bárhol és bármikor. Asszem ilyet tán csak egy Anya tud érezni...
Apa pedig szintén szerelmes. Épp az imént mondta kezében a lányával, hogy "Azt hiszem, elég apás ez a gyerek! "  Hát.. Kíváncsi leszek...





2012. május 9., szerda

Az első napok itthon

Ott tartottam ugye, hogy elhagytuk az ideiglenes otthonunkat, a koraszülött osztályt és haza indultunk. Ha valaki meg kívánna fenyegetni azzal, hogy fejbe lő, ha nem mondom el részletesen az első otthon töltött perceket, órákat, azt kellene mondjam, hogy tegye bátran, mert akkor sem tudom felidézni a részleteket. Ami bennem van, hogy nagyon meleg volt a kocsiban, de Dorottyka jól viselte. Aztán innentől csak azt tudom, hogy folyamatosan pánikoltam, hogy most akkor mit csináljunk, mi legyen a következő lépés. Úgy rémlik, hogy csak toporogtunk, mint azok a székletürítő galambok. Zavart és fáradt voltam, boldognak viszont egyáltalán nem éreztem magam. Elfogott a rettegés, hogy hogyan tudok/tudunk alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. És annyira félelmetesen véglegesnek tűnt, hogy nem is tudtam, hogy fogom ezt feldolgozni... Most biztos megintcsak van olyan, aki azt gondolja: "Na, ennek a libának aztán nagyon köllött a gyerek..." És milyen igaza van, aki ezt gondolja...Még magam is ezt gondoltam, akármennyire is szégyen. Aztán eljött az este, abszolváltunk egy irgalmatlan béna fürdetést, szegény KisBóbitám szerintem ha tudna szaladni, rossebhéccencség, hogy elfutott volna, gondolva magában, hogy hogy kerülhetett ide...Az éjszaka viszonylag résmentesen lebonyolódott, két kajálás között szépen alvással telt az éjszaka. Ennek ellenére már nagyon vártuk a doktornő látogatását.
Kora délután aztán megérkezett Földi doktornő, Dorka gyerekorvosa, aki nagyon megdícsérte a lánykánkat és a kis kvalitásait. Hozott recepteket, D és K vitamint és megbeszéltük, hogy e hét csütörtökön mehetünk is már hozzá tanácsadásra. 
A hosszú hétvége illetve az azt követő napok is viszonylagosan úgy teltek, hogy kijelenthető volt számunkra: Dorka jó baba. Szépen és jókat eszik, közben jókat pisilve és rotyogtatva, aztán pár perc büfi után álomba merül és ügyesen elalszik két és fél, három óra hosszára. Azóta az elmúlt két napban kicsit renitenskedett, mert a kaki fronton voltak problémák, amit Aranykám nagyon rosszul viselt és lássuk be, nem csak Ő... A kórházi rohangálós előéletet most immár több mint két hete fejelgetem a napi átlag 3 órányi alvással, úgyhogy a mosott szar hozzám képest pipafüst. Rettenetesen fáradt vagyok, de a lelkem sokat változott. Most már előre nézek és nem félek. Na jó, csak egy kicsit... De már nem úgy. Örülök minden pillanatnak, ha látom, ha a kezemben/ölemben tartom, ha etetem és ha büfizik vagy kakil. Amúgy ez a szoptatás dolog nagyon-nagyon jó! Egyrészt szerencsére a babám nem nélkülöz (köszönhetően valószínűleg a kezdeti sok-sok erőfeszítésnek és fejésnek), mert ha egy-egy evésre megeszi egy mellemből a 70-80ml-t, utána még le bírok fejni minimum 40-et, úgyhogy már most lassan megtelik a kombihűtőnk fagyatós részének felső polca tejgyűjtő poharakkal és zacskókkal. Most sajnálom nagyon, hogy Győrben nincs anyatejgyűjtő állomás, szerintem hamarosan nem élnénk rosszul. Az emócionális része viszont még ennél is fontosabb nekem. Amikor ölbe veszem a lánykát, minden alkalommal megjegyzem hol magamban, hol hangosan, hogy milyen régen láttam (mivel leginkább alvással töltötte az elmúlt két órát) és hogy még szebb, mint valaha. Ez a szoptatás dolog nagyon sokat segített abban, hogy lelkileg nyugodtabb állásponton vagyok ma már. Olyan cukin tud nézegetni és nap nap után egyre gyakrabban teszi is mindezt.





Vasárnap megérkezett Anyu és velünk tölti a következő két hetet. Már most elmondhatom, hogy óriási segítség az ittléte. Segít a fürdésben, a pelenkázásban, öltözködésben, mosogat, ennit készít és vasal, mindig ott van, amikor és ahol kell és csendben teszi a dolgát. Már most félek, mi lesz, ha hazamegy...A múlt éjszaka Dorka megint nagyon készen volt, magához képest sokáig nem tudott kakilni és ettől órákon át sirdogált. Anya ott állt órákig a kiságyánál és hol ölben, hol a pelenkázón, hol a kiságyban masszírozta a kislányt, engem pedig elküldött aludni, hogy majd felkelt, ha éhes a lányka, addig inkább pihenjek. Szegény, most már Ő is kellően álmos, de mindent megtesz, hogy segítségemre legyen. Nagyon hálás vagyok Neki...


Ma aztán elkezdődtek az orvosi vizsgálatok első állomásai: kora délután ortopédiára, majd szemészetre mentünk. Az a helyzet, hogy megfordultak a szerepek nálunk és ez most vált nyilvánvalóvá. Eddig én voltam az, aki mindent csinált és megnézett minden gond nélkül, Ricsi még egy laparoszkópiáról szóló mórickaábrát sem bírt megnézni, mert mondván: undorító és Ő ezt nem bírja. Most pedig a következő történt: Az ortopédián míg vártunk a sorunkra, meghallottam, hogy hogyan sírnak a bent levő gyerekek, aztán ránéztem Dorkára és elsírtam magam, mert már előre sajnáltam. Aztán persze sírt Ő is egy keveset, de mire kiértünk, már aludt békésen tovább. A szemészeten ugyanez volt, mármint kétszer elkezdtem pityeregni, hogy ugye nem fog fájni Bóbickának a vizsgálat, mert annyira nem bírom ki, ha fájdalmat okoznak Neki. Ricsi nyugtatott, hogy nem lesz gond, de azért nem volt egyszerű. Először kapott az alvó lányunk pupillatágító szemcseppet, majd 20 perc várakozás után bementünk, hogy a doktornő belekukkantson a szemébe. Persze Dorka még mindig aludt és véletlenül sem kívánt betekintést engedni a szembogarába, így hosszas variálás után egy kicsi rugós terepesztő eszközzel szétfeszítették Angyalkám szemét. Na, ez volt az a pillanat, amikor Ricsi gyengéden hátratolt, majd mint egy hős, odament a doktornőhöz és az asszisztenshez és lefogta Dorka kezeit és lábait, hogy ne kapálózzon. Na, én ezt nem bírtam volna. Lehet, hogy gyenge szar vagyok, de ez sok volt, pedig miután végeztek, már újra aludt a baba. Nagyon jó volt, hogy Ricsi ott volt és elvállalta ezt a hálátlan feladatot. A doktornő megállapította, hogy még bizonyos dolgok fejletlenek, nem tud jó diagnózist adni, így újra kell mennünk két hét múlva. Nem megyek egyedül, az tuti! Aztán megemlítettük, hogy Dorka bal szeme elég szépen váladékozik és eddig a gyerekorvos javaslatára forralt és kihűtött vízzel tisztogattuk, de nem múlik, sőt. Erre nem szemcseppet írt, hanem közölte, hogy naponta ötször cseppentsek anyatejet a Baba szemébe és el fog múlni... Tudtuk, hogy szuper az anyatej, de ez nagyon durva. Azért ma már túl vagyunk egy ilyen cseppentésen, a lányka természetesen meg sem rezzent..

Szóval kupálódunk és szokjuk egymást. Dorka minket, mi Dorkát és mi egymást ApaBóbitával. Mert azért most új szerepünk is van (ami jelenleg mindennél fontosabb): szülők lettünk, egy Kisgombóc szülei ...



Ja, és hogy legyen most is pocakfotó, íme a kéthetes 















2012. május 1., kedd

Dorka képekben


És akkor pár kép Dorottyáról, az első napokról:

Vasárnap az inkubátorban, drótokkal, zsinórokkal, infúzióval:


Apa kézrátétellel szugerál:


És egy kép a szunyókálásról:


Immáron kiságylakóként AnyaBóbita ölelésében (AnyaBóbi elnézést kér a fejéért...)


Evés közben, saját cumisüveggel:


Ez pedig már az utolsó korás-nap, sziasztok! :



Álmos:


A nagyon kedves nővérrel egy indulás előtti fotó:


Indulás haza!


Mindenki boldog, főleg Apa és Anya, és közben sokkal jobban tele van a gatyájuk, mint az enyém...





A kórházi napok

Az őrzőben még a műtét után kaptam egy rahedli fájdalomcsillapítót, így viselhető volt az ottlét. Jól tudtam aludni is, majd miután letelt a 12 óra az epidurál beadását követően, felkelhettem és nővéri segítséggel sétáltam egyet kezemben a pisi-katéteres zacskóval, vállamon a drain (hasból kijövő cső+zacskó) szettel. Nem volt könnyű, de a nővér nagyon megdicsért. Másnap reggel a doktorom bejött és kiszedte a hascsövet (jó volt) illetve kicsit korábban a nővér a pisi-katétert. Új ember lettem. A legnagyobb erőt az adta, hogy ígéretet kaptam a doktoromtól. Azt mondta, ha jól leszek, ma már áttolhat majd Ricsi egy székben a koraszülött osztályra, hogy láthassam Dorkát! Féltem is és vártam is.

A koraszülött részlegről mindenképpen tudni kell néhány infót ahhoz, hogy nagyjából érzékeltetni tudjam a dolgokat. Először is szigorú látogatási rend van. A babákhoz csak és kizárólag a szülei látogathatják meg, nagyszülők, egyéb rokonok, bárki más számára tilos és felvilágosítást sem kaphat anyán és apán kívül senki. Iszonyú szigorú higiéniai szabályok vannak, melyeket könyörtelenül betartatnak (kézmosás, fertőtlenítés belépéskor, apának látogatói köpeny és cipővédő, anya külön fertőtlenített, egyedileg névvel ellátott köpeny, cipővédő és mindenféle fertőtlenítők a mell- és a fejést segítő eszközökhöz. A látogatás rendje minden nap 8, 11, 14 és 17 órakor van és max. egy óra időtartam. Ebben az egy órában lehet etetni és nézni. Már akit lehet etetni szülőknek is... Mivel Dorottyánk inkubátorban volt, ezért ezt a nővérek intézték egyenlőre. És még egy lényegi infó, ami később nem tette egyszerűvé az életet: a szülészet és a nőgyógyászat az E épületben van, a koraszülött pedig a C-ben a 7. emeleten... A legyűrendő távolság kb. 8 perc, ami nem tűnhet soknak, kivéve egy frissen műtött császárost....

Ricsi a 8 órás látogatásra már ment és mikor visszaért, nagy boldog újságolta, hogy a lánykánkból kikerült a szonda és már fecskendővel zajlik a táplálása! Annyira örültem, hogy nem kell úgy látnom a gyerekemet, hogy egy cső van a szájába bekötve... Ahhoz, hogy én is mehessek 11-kor, előfeltétele volt a széklet és vizelet produkálás, melyet sikeresen abszolváltam, így beültem a szekérbe és Ricsi elröpített a másik épületbe. Nagyon féltem, mit fogok látni, mikor betol az inkubátorhoz... Féltem a látványtól, az esetleges drótok és csövek látványától, de legjobban a saját érzéseimtől... Aztán idő lett, mehettünk. Beöltözve és fertőtlenítve odagurulhattam a lánykám "doboza" mellé... És ott feküdt Ő. Egy szál pelusban, három madzaggal a hasán-lábán és egy infúziós szettel a kézfejében pihegett az inkubátor belsejében. Csak néztem Őt és folyt a könnyem. Miatta is és magam miatt is. Az rémített meg legjobban, hogy bár láttam, hogy ki van írva a kis neve az inkubátorra, de mégis úgy éreztem, ha egy másikhoz tolnak oda, hogy "Tessék, Ő a maga kislánya!", akkor azt is elhittem volna, mert nem ismertem fel az arcát. Honnan tudjam, hogy Ő tényleg az én lánykám? Milyen Anya vagyok én? Én csak egyetlen percre láttam Őt a műtétkor és azóta sem. És megint azt éreztem, hogy nem érzek semmit, amit azt gondoltam, hogy majd fogok és ettől ordítani tudtam volna.

Fél órát ültem a kerekes székben, aztán fel kellett álljak. Friss sebbel nem volt könnyű, de nem bírtam ülve maradni. Annyira szép volt a haja, a bőre, olyan édi pofákat vágott, hogy csak mosolyogtam. Egyáltalán nem tűnt picinek és teljesen úgy nézett ki, mint egy időre érkezett újszülött. Aztán Apával csak néztük és néztük... Megjött a doktorbácsi, aki köszöntött minket és Bóbika állapotát kezdte ecsetelni. Ígérni nem tudott semmit abban a tekintetben, hogy meddig kell ott maradnia, de azt mondta, nagyon szép kilátásokkal bír a lányka. Örültünk már ennek is. Aztán dél lett és mennünk kellett. Visszaérve az őrzőbe közölte a nővér, hogy kaptam helyet a nőgyógyászaton, így költöztem. Egyik szobatársam sorstárs is volt egyben, ő is császáros anyukaként feküdt ott és a babája a koraszülöttön volt szüléstéskori légzési nehézség miatt. Ennek a lánynak, Editnek nagyon sokat köszönhetek, nagyon sokat segített mindenben az égadta világon. Ő mondta már vasárnap, hogy kezdjek el fejni, ha érzem, hogy kezdenek bedurranni a melleim. Megmutathattam neki, hogy mi jön a mellemből és mikor másnap együtt átmentünk a koraszülött osztályra, ő mutatta meg, hogy mit hogyan kell csinálni a fejés tekintetében a szigorú szabályrendszert betartva. Éjjel órát húztunk és együtt mentünk fel a szülészetre fejni, aminek lehetőségét szintén ő mutatta meg. Biztatott, hogy csináljam csak, masszírozzam a csomókat, akkor is ha nagyon fáj, mert ő ezen már végigment és másként nem lesz igazi siker. Aztán mire ő hazamehetett kedden, addigra már szinte rutinosan csináltam mindent. Úgyhogy bár gondolom nem olvassa, de azért ezúton is köszönöm a rengeteg biztatást és segítséget, amit tőle kaptam... Mindemellett persze anyu is sokat segített azzal, amikor egy esti telefonbeszélgetéskor belém súlykolta, hogy ne bánjam, ha a szülészeten ki kell öntenem a csapba a lefejt tejet, mert másnap és később annyival többet tudok majd adni a kislányomnak. (A koraszülött osztályon csak az ott lefejt tejet kaphatták meg a babát névvel ellátva, máshonnan nem lehetett vinni, a szülészeten pedig nem használták fel az éjjel vagy bármikor lefejt tejet más babának, így kuka lett belőle..)

Vasárnaptól a napjaim úgy zajlottak, mint egy igazi mókuskerék. A látásom és az érzékelésem teljesen beszűkült és a nap gyakorlatilag a következőkből állt: reggel fél nyolcig vizitek, szurik, gyógyszerek, aztán 8-ra irány a babalátogató. Ott voltam/voltunk 9-ig, majd én még maradtam fejni. Kb. 10-re értünk vissza a nőgyógyászati kórterembe, ahol már vár a reggeli. Megettem, elnyomtam pár telefont, aztán irány vissza a babához 11-re. Aztán megint fejés, ebéd, 2 órás látogatás, fejés, 5 órás látogatás, fejés, vacsora, fejés, 3 óra alvás, fejés, 2 óra alvás, aztán vizitek, szurik és egy újabb nap.... Mindeközben a friss sebemmel megtettem naponta kb. 4 km-t. Persze Ricsi jött, amikor tudott és jó párszor át is tolt még az első napokban a székkel, de nem ez volt a jellemzőbb. Az a helyzet, hogy alapon is ilyen vagyok, ha menni kell és csinálni kell, akkor megyek és csinálom. Nem érzek éhséget és fájdalmat, csak megyek és csinálom. Így volt ez most is. Mikor kérdezték, hogy "nem fáj? bírsz menni? ennél sokkal többet kéne pihenned!", nem is értettem, miről beszélnek. Hogy pihenhetnék és hogy fájna bármi is, amikor egy kis lény, aki belőlem van, számít rám/ránk...

Dorottya fejlődése akkor hozta az első meglepit, amikor a szombati szondás táplálás után vasárnap már arra ment Ricsi 8-kor az osztályra, hogy a cső kikerült és egy fecskendőre húzott nagyméretű cumival etetik. Óriási boldogság volt! Reggel-délelőtt 5-10 ml tápszert kapott, amit nagyon jónak ítélt a doktorbácsi. Aztán estére már közel 20ml-t is megevett. Hétfőn jött a következő meglepi, amikor délután már nemhogy megette a 25ml-t, de ezt már kis cumisüvegből szippantotta ki, s ekkor mondta a nővérke, hogy hozhatunk saját üveget is babának. A legnagyobb akkor jött, amikor a nővér megkérdezte tőlem: "Anya, szeretné megetetni a babáját?" Kijött a könnyem, a nővér nem értette, de mondta, hogy ne féljek, mutat mindent és segít. Felültette Dorkát az inkubátorban, és miután duplán fertőtlenített kezemen gumikesztyűvel benyúltam az inkubátorba, éreztem a babám testének melegét. Nagyon esetlen voltam, azt hittem, össze fogom törni a gyenge kis csontjait, de a nővér rámszólt: "Anya, semmi baj! Ne erősen, határozottan! A baba megérzi, ha nem határozott és ő is bizonytalan lesz. Higgye el, jól csinálja, csak bátran!" Tartottam a bal kezemben a kis hátát és a fejét, a jobbal pedig toltam a cumisüvegecskét a szájába, Ő pedig evett! Földöntúli boldogság volt! A szülés után két nappal én etethetem a kislánykánkat!! Aztán még büfiztünk is egyet, majd kissé ügyetlenül, de visszaengedtem fekvő helyzetbe a kis fejét-testét, Dorka pedig elégedetten elaludt. Elmondhatatlanul hálás voltam a nővérnek, hogy ezt megtehettem... A másnap már jobban ment, olyannyira, hogy újabb meglepetés ért minket. Az ügyeletes nővér közölte, hogy KisBóbita délután elhagyhatja az inkubátor, teljesen elveszik az infúzióját is, mert már nincs rá szüksége... Ekkor konkrétan elsírtam magam... A nővér megkérdezte: "Miért sír, Anya?" Mire én: "Hát mit vár egy négynapos anyukától, akinek a gyereke kiságyba kerül?" Ekkor már persze nevettem. Mire az ötórás meetingre mentünk, Dorka helyileg ugyanott feküdt, ám az inkubátor helyén egy kiságyban fekvő gombóc mellé állhattam. El sem hittem, hogy az én Angyalkámon nincsen egyetlen huzal, drót és beszúrt tű sem, az egyetlen "gép" a matraca alá helyezett mezei légzésfigyelő volt. Nem bírtam felfogni, hogy ilyen ütemben halad a lányka. A nővér most kipróbálta az új, Ricsi által hozott cumisüveget, így ebből az etetésből csak nézőként vettem ki a részem, de nem bántam. Az is boldogság volt, hogy láthatom, ahogy a gyerekem 34 hetes koraszülöttként 60(!)ml tejet, az én 60 ml-nyi előtejemet kiszippantja a nehezen szívhatónak mondott Aventes cuclisüvegből! A nővér is csak kamillázott, de a mennyiség kegyetlenül bekerült a már addig is csodaszámba menő statisztikába...

Mivel pedig minden napnak volt meglepije, a szerda sem alakult másként. Reggel a nyolcason a nővérnek elmondtam, hogy tegnap már Aventes üvegből evett a gyerek, úgyhogy nem tudom, hogy most hogy legyen az etetés, mert azzal én még nem próbáltam. Erre nővér rám nézett és az kérdezte: "Anya, van teje?" "Persze- mondtam, - már jó ideje tudok fejni és abból kap." "Akkor szoptassa meg!" Teljesen ledobott a víz!!! MIT CSINÁLJAK??? MÁR HOGYAN TUDNÁM MEGSZOPTATNI?! Egész eddig üvegből evett, a melles szopóreflexének annyi. A nővér viszont nem tűrt ellentmondást. Beletette a karomba-ölembe a lánykát és közölte, hogy márpedig szoptatni fogok... Dorka pedig a legnagyobb megdöbbenésemre elsőre bebootolt, és azonnal szívni-nyelni kezdett. Nem hittem el... A nővér is csak mosolygott és közölte is, hogy "Hát tudtuk, hogy nem mindennapi a kiscsaj!" Mikor fél 9-kor már ApaBóbi is bejöhetett (addig apuka nem jöhetett be a szobánkba, amíg más anyuka is szoptatott), teljesen lepadlózott a hír hallatán, hogy az ő kislánya szopizott, egyedül, anyából! Még könnybe is lábadt a szeme... Ja, és a teljesítmény: 20 perc alatt 40ml! A 11-es és 14 órás etetésnél a mutatványt újra és újra megismételte KisBóbi szintén 40-ekkel, majd este az ügyeletes nővér kérdezte, hogy akkor most üvegből egyen-e baba. Nem is értettem a kérdést. Aztán ő világosított fel, hogy első szoptatásnál az a módi, hogy egy szopi-egy cumisüveg-egy szopi-egy cumisüveg, mert a babák már délre el szoktak fáradni. Mikor megtudta, hogy egész nap csak szopi volt, jól meglepődött, de azt mondta, ha szeretném, nyugodtan próbálkozzam, majd adunk pótlást, ha kell. Dorka baba 20ml-nél elfáradt, így egy maradék 30-ast kellett üvegből kapjon, de hát ezt sem bánta senki, akkor is új rekordot futott a gyerek..

Csütörtök reggel Busznyák doktor már reggel kiszedte a varrataimat. Újból nem csalódtam a doktoromban, azon túl, hogy nem volt kézmeleg a csipesz, amivel vágott, semmit nem éreztem. Nagyon-nagyon megköszöntem, amit értünk tett és azt, hogy időben hozta meg a lehető legjobb döntést, megkímélve Dorkát és engem. Aztán mivel a lányka hazaengedéséről nem tudtam pontos infót mondani, megbeszéltük, hogy délután megkapom a zárójelentést és hazamehetek. Úgy gondoltam, itthonról reggel megyek majd be a babához és egész nap ott leszek a köztes időkben is, megspórolva a sok mászkálást, az itthoni légkör pedig azért mégsem olyan, mint a zöldcsempésben...

Felballagtam a 8-as etetésre, ahol Editék (az addigra már csak volt szobatárs) épp arra készültek, hogy délután viszik haza az addigra teljesen rendeződött babájukat. Váltottam pár szót a férjével, akitől még meg is kérdeztem, hogy sikerült-e reggel a promós fürdetés (hazaengedés napján megmutatják reggel a babaápolást, ami szuper!) és hogy vajon mennyire paráznak. Azt mondta, nagyon izgulnak, én meg mondtam is neki, hogy nekünk még tuti van pár napunk erre felkészülni, addig pedig itt van a legjobb kezekben a Csipetünk. Erre mit ad Isten? A kedvenc nővérünk bedugja a fejét a pihenőszoba ajtaján, rámnéz és megkérdi: "Na, ki megy haza holnap??" Nem hittem el... És persze mit csináltam? Hát persze! Megint elbőgtem magam! Először a boldogságtól, aztán pedig a pániktól! Hogyhogy haza? És ott ki lesz, aki megmondja, hogy mit csináljunk? És egyáltalán!!!!! Kaja után hívtam Ricsit, aki hasonlóan boldogsággal vegyes pánikhangulattal fogadta a hírt. Asszem nagyon lepadlóztunk mindketten. Mit fogunk mi csinálni egy koraszülött csecsemővel?! Na mindegy, majd lesz valami, végtére is nem a kórháznak szültem a gyereket és azt sem várhatjuk meg - ahogy Ricsi mondta-, hogy majd a korszülött osztályon kezdjen el menstruálni... Délután jött értem az Emberem, búcsút intettem a 217-es szobának és elmentünk a boltba vásárolni egy kis kaját otthonra. Nagyon fura volt, szinte féltem a kocsiban. Iszonyú fáradt voltam, de szabad. Aztán a Tesco-ban többször is elfogott a pánikkal vegyes rémület és mindannyiszor el is sírtam magam a sorok között. Ricsi nagyon türelmes volt, megölelgetett és úgy vártuk ki, míg összeszedem magam. Csak remélni tudtam, hogy ez a szar érzés nem a szülés utáni depresszió tünete, mert bár nem tudom, mi az pontosan, de asszem kihagynám. Hazaérve kétszer is fejtem az éjjel folyamán és már sikerült megtöltenem másfél Aventes poharat (270ml), úgyhogy nagyon büszke voltam magamra.

Péntek reggel aztán eljött a nagy nap. Frissen zuhanyozva és hajat mosva igyekeztünk a kórházba, végre emberhez méltó megjelenéssel. Fél nyolcra mentünk, a kedves nővér megmutatta a fürdetést, mi pedig tátott szájjal bámultuk a határozott mozdulatsort. Babus testápolót, pelust és tiszta ruhát kapott, igazi úrilány módjára illatozott és tetszelgett. Aztán újabb szopi, ezúttal egy 60-as, majd miután 9 óra lett, elnyargaltunk Apával az Anyakönyvi Hivatalba. Ennek oka, hogy kedden telefont kaptam onnan egy kedves hölgytől, hogy bár én háromszor kérdeztem rá számomra kompetensnek hitt embereknél, hogy az általunk méregdrágán csináltatott Regisztrált Élettársi Szerződés (mely már tartalmazza azt is, hogy mi lesz a születendő baba vezetékneve és pár dolgon kívül megegyezik a házasság szabályrendszerével) elegendő lesz-e apasági helyett és természetesen igenlő választ kaptam, a hölgy elmondása szerint ez az okirat már sajnos hatályát vesztette, így Dorkának jelenleg nincs vezetékneve... Vagyis mivel érvényes apasági nyilatkozatunk nincs, így automatice az én vezetéknevemet kapná, ha hagyjuk. Mondtam, hogy szó se lehet róla. A hölgy pedig világi kedvesen felajánlotta, hogy ha kimegyek a kórházból, ő azt megvárja és soron kívül intéz nekünk valamit. Így lett hát, hogy 9 után bementünk a Hivatalba és ügyfélfogadási időn kívül a hölgy és egy másik ügyintéző úr segítségével Dorka fél óra alatt Szalay Dorottya lett friss ropogós Anyakönyvi Kivonattal és lakcímkártyával. Kis gikszer azért adódott, mert én állandóra Pestre vagyok bejelentve, így a bébink lakcíme is oda szólt... Mivel mondtuk, hogy ez annyira nem király, mert akkor minden papír és TAJ kártya stb. oda megy, mi meg nagyon nem, a kedves úr fogta a telefont és felhívta az Okmányirodát, ahol SZINTÉN nem volt félfogadás. Mire 10 perc múlva odanyargaltunk már egy hölgy várt minket és diktálta a sebesség kedvéért, hogy s mit írjak hova a módosítást kérő lapra. Aztán bepattant a gépe elé és 10 perc múlva Dorka immár győri lakos lett...Nagyon jó egészséget kívánt a babának és már futhattunk is az új dokumentumokkal vissza a 11-es etetésre. Szívem szerint mindenkinek itt az ügylet során kezet csókoltam volna, hogy ilyen kedvesek, segítőkészek és megértőek voltak, nagyon hálásak vagyunk nekik!!!

Aztán fél kettőkor beballagtam a Dorkás szobába, ahol már a nővér várta a pelustáskánkat. A babánkat beöltöztette a szabaduló ruhájába, így a 2 órási étkezés már abban történt. Etetés közben már odaült hozzánk a kedves Doktornéni és miután mindent ismertetett Dorottykával kapcsolatban, egy aranyos dossziéban átadta a lánykánk záróját, oltási könyvecskéjét és papírjait.

Vittünk egy kis ajándékcsomagot a koraszülött osztály összes dolgozója részére, melyből mindenki kedvére csemegézhet, de igazán megköszönni nem tudjuk, amit mi ott kaptunk és amit értünk és Dorkáért tettek. Kaptunk sok tapasztalatot, segítséget, biztatást, rengeteg-rengeteg figyelmet és egy makk egészségesen útjára bocsátott Szalay Dorottyát. Úgy véljük, jobb helyen és kezekben nem is lehetett volna a mi Kicsinyünk...

Természetesen mindenkinek szeretném megköszönni, aki aggódott, szurkolt és segített, hogy ezt a majd' egy hetet át tudjuk hidalni-vészelni. A sok biztató telefont, sms-t, blogbejegyzést és kommentet, Kriszti barátnőmnek az azonnali NATO gyorssegélyként összerántott táskányi gyönyörű kiscsajos ruhákat (főként a kis méretűeket) és a délután a kórházi hűtőbe csempészett istenfinom madártejet, meg persze a velem együtt és miattunk elmorzsolt könnycseppjeit. A családomnak a biztatást, anya irtózatos szurkolását és tanácsait a fejéssel kapcsolatban és minden aggódó pillanatukat. RicsiApaBóbitának pedig mindent köszönök. A sok ide-oda futkosást, a kérés nélkül is kitalált gondolataim megvalósítását, a türelmét, a szeretetét és persze a legfontosabbat a világon. Ezt a számunkra világszép Szalay Dorottyát...