Dorkával az élet

Holnap 16 hetes, 11 nap múlva pedig már 4 hónapos lesz a Csöppem... Napi szinten fogalmazódnak meg bennem újabb és újabb gondolatok a lánykámmal kapcsolatban, olyan gondolatok, melyeket még sosem gondoltam el és olyan érzésekkel vagyok teli, melyeket még nem éreztem korábban.

Már nem úgy nézem Őt, hogy mit KELLENE csinálnia ennyi idősen és hogy mennyire is koraszülött, jól van-e úgy minden, ahogy van. Csak Őt nézem és nincs kétségem felőle, hogy a gyerekem TÖKÉLETES. Igen, lehet, hogy a tankönyvek szerint kicsit hátrébb vagyunk pár dologban, de én ezt már nem érzem és ami még fontosabb, nem is foglalkozom vele. Ő úgy jó, ahogy van és bármit csinál, azt azért teszi, mert számára most jött el az ideje. 

Mivel Kanizsán szemmel láthatóan tetszett neki a pancsolás, így a múlt hétvégi kánikulára tekintettel vettünk neki egy irgalmatlan beruházás során (Tesco-1390Ft) egy saját úszómedencét. Kicsit fellengzős duma, de ez a tényvalóság. Reggel apa felfújta, kitette az erkélyre és meghordta vízzel. Egész délelőtt sütötte a nap a készséget, majd délután 3 után, amikor már a Nap nem süt oda, Dorka birtokba vette a pancsolóját. Nagyon édicuki volt, nagyon élvezte és a nagy sikerre való tekintettel hétfőn újráztunk. Elvileg jövő hét második felére is mondanak strandidőt, úgyhogy asszem Dorottya újra tempózik majd párat! 

A napjainkat csak úgy jellemezném, hogy szuperek. Reggel 7 és 8 között ébred Dorka. Nem sír, csak kis nyöszörgéssel, nyögdécselésekkel jelzi, hogy felébredt és jó lenne, ha valaki érkezne és a hasáról a hátára fordítaná... Ekkor jövök én, hanyatt fordítom a Gézengúz-nál tanult mozdulattal és onnantól a napom be van aranyozva. A lányom ugyanis miután rájön, hogy "Na, most akkor végre látok is valamit!", körülnéz, a tekintete beleakad az enyémbe és dob egy akkora huncut mosolyt, amekkorát a világ nem látott. Nap, mint nap el tudok ilyenkor érzékenyülni és olyan boldog vagyok tőle, mint semmi mástól. Milliónyi mosoly közepette vagy hússzor jó reggelt kívánok neki, Ő pedig minden mosolyt ugyanennyiszer viszonoz. Reggelizik, majd visszateszem az ágyába, bekapcsolom neki a zenélő forgót, amit imád és nagyokat vigyorog rá, majd magára hagyom kicsit és a konyhában elkészítem a kávémat, reggelimet és beágyazok. Ez idő alatt Dorka egy hang nélkül szemlélődik, figyel és örül a reggelnek. Ilyenkor hihetetlenül nyugodt és jókedvű. Türelmesen megvárja, míg végzek a dolgommal, aztán amikor újra bemegyek hozzá, újra nagy vigyorokkal köszönt. Ilyenkor már kiveszem az ágyából, pelust cserélünk és a pizsit felváltja a nappali öltözet. Megbeszéljük, hogy aludt, megnézegetjük az Apától kapott szélforgót a szekrény tetején, majd irány a nappali, azon belül is a járóka. Itt aztán megy tovább a játék, játszóhíd csörgő állatainak csapkodása, mindennek erős megnézése, majd kb. fél-háromnegyed óra múlva elfárad, kiad magából három méltatlan hangot, amiből én már tudom, hogy egyenlőre ennyi. Ha háton volt, hasra fordítom, megkapja a cumiját és már csukja is le a szemét. Alszik egy jó fél-háromnegyed órát, aztán eszik és indulunk sétálni. Ma délelőtt már azt vettem észre, hogy amikor beletettem a mózesbe, teljesen izgága lett, mint aki már tudja, hogy a zöld mózes és az Anya szájából jövő "megyünk sétálni, rendicsek?" mit is jelent. A héten minden délelőtt jó két órát korzóztunk, ilyenkor igyekszem olyan helyekre menni, ahol minél több fa van és ha lehajtom a mózes tetejét (s ezáltal cabrio-t csinálok a babakocsiból), nem süt bele a gyerek szemébe a nap. A fákat ugyanis imádja. Tátott szájjal és kimeredt szemekkel bírja őket nézni, élvezi, ahogy a szél mozgatja a levelek és a napokban már odáig fajult a megszállottság, hogy amennyiben olyan helyre értünk, ahol már nem volt fa, nekiállt észrevehetően reklamálni. Ilyenkor megszaporázom a lépteimet és miután újra lát fákat, a panasz abbamarad és jön az újabb bámulás. Aztán ha elfárad, bebólint, majd megébred, mosolyog egyet és nézelődik tovább. A nagy séta után hazamegyünk ebédelni, ami ilyenformán dél és egy óra között esedékes, majd evés után egy gyors peluscsere, aztán irány a járóka egy max. 5-10 percnyi játékra. Majd - mint aki már tudja, hogy most mi jön - pislant két laposat. Ekkor hasra fordítom, megkapja a cumiját és alszik egy nagyot, ami szinte jó két és fél óra szokott lenni,  általában a következő evésig. Most van már arra időm, hogy nyugodtan ebédeljek, takarítsak, vasaljak. Nem hittem, hogy lesz ilyen, de ez is eljött. Bár azt hiszem, múló állapot ez, de amíg így van, élvezem. Ébredés után aztán újra eszik és ilyenkor többnyire már Apa is itthon van. Van, hogy még egy picit bebólint, de inkább a játéké a fő szerep, beszélgetünk, bohóckodunk, gyakoroljuk a fejlesztőn tanultakat és hintázunk. Ez utóbbit nagyon szereti, bármilyen nyűgösségből ki lehet vele szedni, mert azonnal megnyugszik tőle. Aztán újabb evés, majd újra megyünk sétálni. Séta után - ha van még idő - akkor kis dögönyözés jön, de többnyire inkább már fürdés következik fél 8-8 körül. Pancsolás után vacsora és szinte kivétel nélkül az ölemben alszik el kaja után pár perccel. Szinte hihetetlen, hogy július elején még rendszerint fél 11 és éjjel fél egy között sikerült elaltatni, most pedig általában legkésőbb 9-kor alszik és minden cirkusz nélkül... Ehhez azonban az kellett, hogy megismerjem, kiismerjem Őt, meg kellett tanulnom Dorkát. Most már látom, hogy mikor éhes és mikor fáradt, szinte kivétel nélkül tudom, hogy mikor mi lehet a baja és azt hogyan tudom leggyorsabban orvosolni. Ez olyan dolog, amit könyvből nem lehet megtanulni, ehhez időnek kell eltelni és figyelni kell. Örülök, hogy már itt tartunk és ez óriási könnyebbség Neki is és nekem is. Az éjszakáink általában szépen alakulnak: a fél 9-9 órás elalvás után már többnyire csak 4 körül ébred egyszer és aztán már csak reggel, így megintcsak van idő egy kicsit este mást is csinálni.

Igazán nem hiányzik semmi a "Dorka előtti" életből, mert minden percét élvezem, amit a lánykámmal töltök. Kezdek végre magamra találni, nem vagyok már zombi és ehhez Dorottya viselkedése és hozzáállása nagyban hozzájárul. Egy igazi tündér ébren és álmában egyaránt, és csak hálálkodni tudok minden fölöttem levőnek, hogy ilyen jó és kedves kislányt küldtek nekünk. Nagyon ki kellett várnunk, hogy mosolyogjon, de érdemes volt várni, mert most annál többet és annál szebbeket, huncutabbakat, édesebbeket kapunk.

Elgondolkodtam az érzéseimen. Olyan erős érzés az, amit a lányom iránt érzek, amit csak a szerelemhez tudnék hasonlítani, de annál is erősebb. Olyan, amiről bizton tudom, hogy nem alakul át később majd erős szeretetté, hanem ez ilyen marad, mert nem lesz olyan dolog, amitől ez megváltozna. A feltétel nélküli szeretet, ami minden érzésnél erősebb, amit valaha is éreztem. Magamba néztem és azt gondoltam, hogy talán ilyet az ember csak az anyja iránt érez, de aztán rájöttem, hogy ez nem így van. Anyukám biztosan megbocsájtja nekem, ha azt mondom, hogy a lányom iránt érzett szeretet mindennél erősebb. És azért is bocsájtja majd meg, mert Ő is anya és Ő az, aki PONTOSAN  tudja, mit érzek a gyerekem iránt. Hogy nincs Dorkánál fontosabb senki már ezen a világon és nincs számomra fontosabb cél, mint hogy boldognak lássam Őt. A legnagyobb küldetés, hogy ebből a kicsi lányból boldog, kiegyensúlyozott, önálló embert nevelni és megbocsájtani neki, hogy sosem fog annyira imádni engem, mint amennyire én imádom Őt. Aztán ha majd neki is megadatik, hogy legyen egy gyermeke, akkor majd tudni és érteni fogja, mit érzek iránta akkor, amikor azt mondom, hogy ANNYIRA, DE ANNYIRA SZERETLEK...

Óriási közhelynek hangzik tán, de számomra akkor is így van, hogy szerintem csak az ismerheti meg az igazi boldogság érzését, aki már életet adott egy kis embernek. Ezt nem lehet semmihez sem fogni, ez valóban maga a TÖKÉLETESSÉG. Olyan tökéletes, mint a mi kis Dorottyánk.

Hát ilyen nekem Dorkával az élet...