Bóbitáék: Hófordulós Dorka és szülinapos AnyaBóbita

Semmiképp sem önzésből, kizárólag a kronológiai sorrend miatt jegyzem le először, hogy a hétvégén töltöttem be 35. életévemet. Ricsinek is mondtam vasárnap - és valóban így is éreztem -, hogy eddig valahogy azért mindig fontos volt az, hogy a szülinapom az rólam szóljon és ez olyan különleges nap volt számomra, nagyon szoktam várni. Most azonban csak egy nap volt azok közül a csodajó napok közül, amit már a kislányommal élhetek meg. Tényleg annyiradeannyira nem fontos már semmi, mióta ez a kis Csipet az életünk része... Véletlenül sem szeretném azonban maximálisan alárendelni magam az anyaságnak és mióta Dorka rengeteg változás után egy igazi "mintagyerek" lett, ami többek közt a napi több órányi alvásban is megnyilvánul, kezdem magam igazán újra embernek érezni. Van már némi időm a háztartásra, főzésre, Apára és magamra. Utóbbira ugyan kevesebb, de kicsi van. Ettől függetlenül és persze mindezekkel együtt azért Dorka a legfontosabb, aztán jön a többi. És azt hiszem, ez már így is marad, míg élek... Praktikussági okokból már pénteken kaptam a kis családomtól virágot:

Ezt Apától

Ezt pedig Dorkától

A háromnapos hétvégéből a szombatot és a vasárnapot Pesten töltöttük Hanna, Csillu és Jani társaságában. Odaérkezésünkkor még Apu is ott volt, így kis időt Vele is tudtunk lenni. Olyan aranyos, annyira odavan az unokáiért, hogy az leírhatatlan. Egyenlőre csak Hanna viszonozza a mérhetetlen rajongást, de biztos vagyok benne, hogy - ismerve apukámat - Dorkát is az ujjai köré fogja csavarni, amint már minimum ülőképes lesz. Apu amolyan gyerekzsonglőr, idomár és specialista, annyira ért a gyerekek nyelvén, mint senki a környezetemben. Mindig is ilyen volt, de most talán még inkább. Jót tesz a társasága a kicsiknek is és persze viszont nem kevésbé. Minden unokákkal való találkozás éveket fiatalít rajta. Mivel Ő már szerda óta Pesten volt, így szombat délután hazament Kanizsára, így hatosban maradtunk (milyen érdekes, hogy pl. tavaly márciusban még, ha Pestre mentünk a húgomékhoz, akkor csak négyen voltunk..). Csillu nagyon finom ebéddel várt minket és figyelt arra is, hogy csak olyan dolgokat készített, amit én is meg tudtam enni. Ráadásként még madártejet is csinált, ami szintén nagyon finom volt. Olyan nagyon készült, irtó hálás voltam neki érte, ha kicsit a fáradtságomtól kevésbé is látszott... Míg Apu ott volt, megkaptam az ajándékaimat: Csillutól Dorka-zoknikat és Laktoherb teát (komolyan mondom, semmi másra nem volt nagyobb szükségem, mert a teát folyton iszom, a gyereknek pedig zokniból sosincs elég!), Aputól pedig egy ilyen virágot

A két napban voltunk kétszer is sétálni, csak mi négyen lányok, és Csillával meg is beszéltük, hogy egy éve ilyenkor még Ő tologatta Hannát Dorka-méretűként ugyanebben a babakocsiban és én akkor még csak álmodtam arról, hogy én is Anya leszek. Most viszont figyelhettem Hannát úgy, hogy egy év múlva az én kislányom remélhetőleg éppen ilyen kis huncut, viháncolós, futkározós-kukucskálós lesz, mit Ő... Várom is, meg nem is. Szeretem, hogy Dorka ekkora, hogy ilyen, már így is nosztalgiázva nézegettem Pest felé menet a kocsi hátsó ülésén a telefonomban levő Dorka-képeket, melyek még "PICI" korában készültek. Hihetetlen, hogy már hason fekve is egyre kevesebbet nyüsszög és szépen tartja magát akár percekig, érdeklődve figyel mindent, koncentrál, a kezét nézegeti és tömködi a száját, mosolyog, sőt sokszor vihog, egyre tudatosabban huncutkodik és gügyög. És az meg még hihetetlenebb, hogy jövő ilyenkor járni, futni fog és akár (mint Hanna) szavakat is mond és mindent megért és lereagál. Nem hasonlításként, de egyfajta jövőképként tekintek kicsit mostanában az unokahúgomra és Dorka jövőbeni mozdulatait látom benne. Döbbenet, hogy mi minden történik egy év alatt... Szóval sétáltunk, fagyiztunk, játszótereztünk, hintáztunk, Dorka pedig ezt is jól viselte. Bár szombaton kevesebbet aludt a szokásosnál, azért éjjelre nem lehetett panasz: csak háromkor kelt fel egyszer enni, aztán pedig hétkor. A szombat amúgy különösen nagy mérföldkő volt az életünkben: Dorottya szó szerint be lett dobva a mély vízbe, ugyanis mivel Csilluéknál már nincs kiskád, így a lánykánk az igazi nagy fürdőkádban fürdött. Már itthon is gondolkodtunk rajta, hogy lassan át kell álljunk a kiskádról a nagyra, mert a napokban már egyre többször pacsálta ki a lábával a vizet és a kád is valahogy egyre rövidebb lett... Most aztán meglett a főpróba és olyan jól sikerült, hogy hazaérve már itthon is a fürdőszobában múlatja az idejét a kishölgy az esti fürdőzéskor. Nagyon élvezi, hogy van tere, nincsenek akadályok és annyira ficánkol, hogy Apa alig tudja megtartani

A vasárnap délelőttöt sétával töltöttük, aztán ebédeltünk (Csillu még csinált egy kis köményes-tojásos levest is a szoptatós anyuka miatt), majd a kisebbek elaludtak, mi pedig beszélgettünk. Négy után indultunk haza, hogy Dorka fürdésére már mindenképp itthon legyünk. Olyan nagyon jó volt, hogy újra láttam őket, Hanna egy igazi kis színfolt, egy kis édesdrága, akit imádok születésétől fogva (sőt még korábbról) és úgy mondja nekem, hogy "Monyi illetve Moji", ahogy senki. A húgom pedig... hát Ő a húgom. Rettenetesen hiányzik és nagyon hálás vagyok neki, hogy ilyen szeretettel és igyekezettel várt minket és hogy ennyire szeret bennünket. Nagyon szeretem Őt.

A huszadika csendben telt itthon, a kezdődő nagy kánikula miatt Dorottyka újabb erkély-wellnessen vett részt, késő délután pedig sétált egyet az Erzsébet ligetben Apa és Anya társaságában. Közben rettentő vehemenciával nézte a fákat és tömte a szájába a kezeit, úgy, hogy mire hazaértünk, olyanok voltak az ujjai, mintha egy hétig vízben áztak volna... Éjjel aztán úgy aludt, ahogy egy igazi négyhónaposhoz illik: Este szinte már kéretőzött vacsora után az ölembe és nyolc órakor elaludt. Aztán kilenc körül valamire felébredt, de miután visszaaltattam már semmi gond nem volt és ma reggel fél hat után öt perccel kelt fel először... Most igazán kijelenthetem, hogy a kisleányom végigaludta az éjszakát... Így virradt ránk az a nap, melynek reggelén 4 hónaposként köszönthetem az egyetlen Kincsemet. Mintha tudta volna: evett, majd miután felvettem, belefúrta magát a szokásos helyére - a bal karom és a testem közé -, rámnézett és mosolygott egy akkorát, hogy mentem meghaltam tőle. Elkezdtem nevetni (pedig mindig figyelek, hogy ne nagyon reagáljak semmire, azt is némán, hogy vissza tudjon mielőbb aludni), Ő pedig szintén nevetni kezdett. Így voltunk vagy két percig és generáltuk egymás mosolyával a következő vigyort. Ez volt az a tipikus helyzet, mikor azon röhögsz, hogy a másik hogy röhög...

Aztán azért visszaaludt és most hallom csak motoszkálni (fél 9 van).

Négy hónapos... Édes Istenem... Olyan hálás vagyok érte, mint semmiért a világon... Olyan kislányom van, akinél szebbet, jobbat és kedvesebbet nem is kívánhattam volna. Boldog vagyok, hogy van nekünk és hogy Ő VAN nekünk.

Az én kis erotikus modellem ruhában: