Pedig már múlt-múlt szombaton kezdődtek ezek, aztán tessék, nem érek ide. Pedig már kevésbé vagyok fáradékony, de azért még egy kicsit igen, meg folyton menésben vagyunk, este meg lerogyok az ágyba. De nem fogok minden blogbejegyzésnél rinyálni.
Szóval az volt, hogy Zsuzsi, a mi Kerekítős Zsuzsink készített még valamikor tavaly egy mondókás könyvet, ami már megvolt nekünk, ennek pediglen most volt az egyik lemezbemutató koncertje. Szombat délelőtt volt, Apa is eljött, nagyon tetszett nekünk, csak volt egy csaj három irgalmatlan rossz gyerekkel (legalábbis akkor még annak tituláltam őket), akik szanaszét rohangáltak és hangoskodtak, így a koncert utolsó részét már elég élvezhetetlenné tették. Vettünk cd-t, Dorka hallgatta is, tetszik neki. Jó program volt, de Zsuzsival nincs rossz program, nagyon szeretjük a sok-sok dalt és mondókát. Dorka azóta is mondogatja, hogy "Zsuzsi énekelt, bácsik zenéltek, zongoráztak, hegedültek". Így-így.
Másnap Andreas negyedik szülinapját megünneplendő kilátogattunk hozzájuk Ausztriába. Volt autós torta, autós ágynemű, autó autóval... Ilyen ez, de nagyon jó volt. Ettünk finom ebédet, Dorottya szundikált ebéd után egy keveset, de igazán túl volt pörögve. Az unokatesó minden mozdulatát, szavát ámulattal figyeli és mindent roppant viccesnek talál, úgyhogy hatalmasakat bír hahótázni. Ezt nagyon-nagyon bírom, látom, mennyire tetszik neki a Nagy kajlasága és pörgése. Estig voltunk, hazaérve kaptunk meglepit is Dorkától, de erről később.
 |
| Hűűűű!!!!!!!! |
 |
| Autók |
 |
| Katimama és az unokák |
 |
| Dorka (Mary Poppins) figyeli az unokatesót |
 |
| Die Familie Lévai |
A múlt héten kétszer is sikerült kórházi járatot abszolválni. Először csütörtökön fogtam karon a kislányomat és mentünk el a genetikai tanácsadóba, részt vettünk a kötelező megjelenésen, aztán pedig pénteken az Sztk-ba mentem, hogy az adókedvezményhez elkérjem az addigra 93 napos magzatom létét igazoló fecnit. Egyik túra sem volt egyszerű, ha valaki mesélte volna, hogy Bóbicka így és így viselkedett, nem hittem volna el, pedig de. A gyermekem minden szégyenlősséget mellőzve rohangált és kiabált, de nem csak a váróban, hanem még a dokinál is... Míg én meghallgattam, hogy miért is nem kéne magzatvizet vetetnem, addig a kislányom már az orvosi szekrényt nyitogatta és mondogatta, hogy "papírok-papírok". Az ölemben egy pillanatra sem volt hajlandó megülni, hiába kértem, hogy kicsit legyen csendesebben, mert nem hallom a doktorbácsit, mintha a falnak nyomattam volna. Ultra gáz volt, de csak nekem. Az asszisztens nők baromira csípték, a doki sem szólt semmit, még akkor sem, mikor a végén közölte, hogy kész vagyunk, itt vannak a papírjaim, amikre aztán Dorka a pillanat ezred része alatt vetette rá magát és majdnem összegyűrte. Alig bírtam kikapni a kezeiből. Miközben eljöttünk, azon filóztam, ki ez a gyerek, sosem láttam még ilyen elevennek. Aztán másnap megismételte. Már reggel hajtogatta, hogy "SZTK-SZTK", szóval mentünk. Összesen húsz percet töltöttünk ott az amúgy szükséges másfél helyett, ugyanis míg a fel-alá rohangáló és folyton eltűnő gyerekemet hajkurásztam, az asszisztens nőt kétszer sikerült elszalasztanom, hogy odaadhassam neki a papíromat aláírásra. A harmadiknál már ott voltunk, mert addigra már kiabáltam is és igazi kultúranya módjára feldobtam a bájos kislányomat egy székre, hogy most már nyugtom marad, mert odaragasztom. Ő meg persze kiröhögött. Gyorsan elővettem egy könyvet és elkezdtük nézegetni, mikor újra nyílt az ajtó és onnantól, hogy elvette a csaj a papírt, már tényleg másfél perc múlva kezdtem Dorkára adni a kabátot elmenetel céljából. Igencsak megizzadtam vele. Pedig nem is vagyok egy idegzsába és egy csomó mindent ráhagyok, és azzal is tisztában vagyok, hogy pontosan úgy viselkedik, mint egy 21 hónaposnak viselkednie kell. Egészségesen futkos, eleven, cserfes, vigyorgós. Nekem nem kéne őt ilyen helyekre magammal cipelnem, mert nem neki való, de ez van. Túléltük és lesz még ilyen, vérvételek és társai, meg pl. holnap megint védőnő is. Testvérke fronton amúgy nagyon kedves (egyenlőre mindenképpen). Felhúzza a pólómat, lehúzza a nadrágomat a hasamról és rámutat, hogy "baba", "tesóm", "nem látom", "ott van bent" és kap puszit a Pocakbaba. Mondjuk ez a pocak téma nagyon megy neki, a saját sztorijával is tisztában van, mert sokszor jön utánam a wc-re (sajnos nem tudjuk az ajtót magunkra zárni, mert tolóajtó van), elém áll, bedugja az ujját a hasam alá, hogy megnézhesse a császáros vágásomat, aztán közli, hogy "kivette doktojbácsi Dókát Ana pocakjából", aztán kimegy. Ilyen gyerek ez. Orvosdoktor lesz, ért hozzá.
Ma délelőtt meg szép idő volt és tettem egy ígéretet a lánykámnak séta közben, hogy alvás után majd jól bebuszozunk a városba, ha van kedve. És naná, hogy volt. Azért érdekes ez, mert még sohadesoha nem ült buszon a kis Lelkem, köszönhetően annak, hogy jó helyen lakunk, közel a belváros, a vásárcsarnok, a Lidl, meg mindenhova babakocsiztunk, hordozóztunk meg motoroztunk idáig. Még valamikor kora ősszel vettünk egy pár buszjegyet csak úgy, hogy legyen tartalékban, ha hirtelen úgy alakul, hogy kell és ne a sofőrnél kelljen venni dupla áron. Így esett, hogy Dorka felült délután (hatkor) a buszra, bement a szüleivel a belvárosba, ott vásárolt egy keveset a Dm-ben, sétált, futkosott a Baross úton, majd újra buszra szállt és hazament. Utóbbinak nem örült igazán, nem értette, miért nem mehetünk tovább, illetve további köröket szeretett volna menni. Az, hogy nagyon tetszett neki, nem kifejezés. Látszott rajta, mennyire izgatott, hogy benne ül a nagy buszban, hogy a nagy busz gyorsan megy, rázkódik, a sofőrbácsi vezeti és egyáltalán nahát. Néztük végig az arcát és ezek azok a pillanatok, amikért az ember bármit megadna, látni a gyerekét így örülni valaminek. Hiába, ő már az autós nemzedék... Apával megbeszéltük, hogy valószínűleg egy új, ámde költséges hobbit sikerült okosan kitalálnom, mert az tuti, hogy Dorka holnap már minden buszra fel akar majd szállni...
És hát a már fent említett meglepetés, amit Dorkától kaptunk Andreas szülinapja után. Mint említettem, csüng a lányka az unokatesó minden szaván, így ott és akkor nagyon örültem is, mikor elkezdte ismételgetni már Ausztriában, hogy "lustig" (vicces). Mondtuk is, hogy milyen jó egy ilyen unokatesó, akitől majd tanulja a német szavakat. Arra nem számítottunk, hogy mást is tanul. Szóval mikor hazaértünk, elkezdtem Dorkát átöltöztetni, aki rám nézett, nekiállt vigyorogni és hangosan elkezdte kiabálni: "pitájába, pitájába!! Andreas mondta." Először azt hittem, nem hallok jól.. Aztán kiderült, mi történt. Apa mesélte (én a történéskor másik helyiségben voltam), hogy a nagy játék hevében elkeveredett valami, amit a fiúcska elkezdett keresni és mivel nem találta, a keresés hevében egyre mérgesebb lett, majd elkezdte kiabálni dühében, hogy "anyja picsájába!" Hiába próbálták csírájában elfojtani, azért legalább még háromszor elmondta, ami épp elég volt ahhoz, hogy Dorkának (mint azóta kiderült) beleégjen az agyába... Őszintén mondom, nem vagyunk egy galamblelkű szülők, nyilván mi is mondtunk már hasonlót, ám a gyerek előtt nem, erre nagyon vigyázunk. Először teljesen kétségbeestünk, hogy mi lenne a jó reakció erre. Ne reagáljunk, vagy mondjuk el, hogy ez nem szép? Mi a jó megoldás? Aztán Apa kitalálta, hogy mást csinálunk. Elkezdte fennhangon kiabálni, hogy a "csudájába" és persze rá is játszott. Dobálózott, mérgelődött (játékosan) mindenen, leejtett dolgokat és közben csak kiabált: "A csudájába, a csudájába!!" Dorkának ez nagyon tetszett és az egész este ezt kiabálták mindketten. Bíztunk benne, hogy a hasonló hangzású szó okán majd ez lesz, ami rögzül és nem a másik. Úgy tűnt, be is válik. Egészen másnap délelőttig. A gyermekem gondosan megvárta, hogy beérjünk a Lidl-be, majd másfél méter után elkezdte kiabálni, hogy "a pitájába!!". Azt hittem, leég a bőr a képemről. Mondtam gyorsan neki, hogy "nem azt mondjuk, hanem azt, hogy a csudájába!! Tudod, Andreas is azt mondta, meg Apa is! " Aztán párszor ő is mondta, hogy a csudájába, majd újra rákezdett... Ekkor jött a Csipkefa bimbója kezdetű dal, amit nekiálltam bőszen énekelni a bolt közepén mindenki örömére, a gyerekem pedig erre mindig vevő lévén bekapcsolódott. Onnantól már mindenki azt figyelte, milyen szépen "szavalja" a dalt az elejétől a végéig.
Apával aznap megbeszéltük, hogy próbáljuk tartani ehhez a módszerhez tartani magunkat, de ez borzasztó. Nem akarok álszent lenni, sem pedig naiv. Tudom, hogy hall és mond majd még különb dolgokat is, pláne ha ovis lesz, de arra nem voltunk felkészülve, hogy Ő lesz majd az a gyerek, AKITŐL tanulják majd mások a trágárságot, pláne úgy, hogy mi, a szülei és környezete ennyire nem ezt a példát mutatja neki... Egymástól függetlenül mondtuk Ricsivel, hogy mindkettőnknek szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy ennek a bájos, 21 hónapos kislánynak ilyen szót hallunk a cserfes kis szájából, abból az okos kis szájából... Azért olyan borzasztó, mert fogalma sincs róla, hogy mit hajtogat olyan lelkesen és hogy mennyire gusztustalan ez az egész... Nem is tudom igazán úgy érzékeltetni, mit érzünk anélkül, hogy ne tűnjön nagyképűnek vagy úgy, hogy játszuk az eszünket. Pedig nem. Rossz hallani és sajnos azóta is halljuk nap mint nap. Hiába a csudájába, hiába az ének. Bár sikerül gyorsan elterelni a dolgot másfelé énekkel, mondókával, más tevékenységgel, mégis napi szinten kerül elő és mindig a semmiből. Egyszer csak beugrik neki és mondja, hangosan. Az a legjobb, hogy nem tudhatjuk, hogy tör elő belőle, boltban, orvosnál, most már esetleg buszon... És próbáljam már megmagyarázni a hallgatóságnak, hogy "Nem mi beszélünk ám így otthon!!"
Ami pedig a történethez még mindenképpen hozzátartozik, hogy mást is nagyon sajnálok. Többek között Andreast, aki négyéves lévén szintén nem tudja, mit mond valójában ilyenkor, de legfőképpen Katit sajnálom, az anyukáját, aki minden erejét megfeszítve küzd az ellen, hogy a kisfia ilyen szavakat használjon, ám nagyon nehéz a helyzete. Nyilván más is került már olyan szituba, hogy a család másik ága nem igazán fékezi magát gyerekek társaságában és mindenféle elhagyja a száját kötőszavaktól az egyéb cifrábbnál cifrább nyalánkságokig. Így van Ő is és sajnos (nem sajnos) túl sok időt töltenek olyan rokonok között, akik nem igazán válogatják meg a mondanivalójukat, ráadásul Andreas még fel is néz a rokonság nagy részére és nyilván ezáltal jópofának is tűnik mindenféle hangosan kimondott indulatszó. Ebben a helyzetben kellene Katinak nevelnie a fiát és nyilván nincs már az a módszer, amit ki ne próbált volna. Mikor meghallotta a Dorka féle történetet (és lehet, hogy Ő csak azt tudja, hogy Dorka egyszer mondta), elsírta magát és szóba sem állt egész este a négyéves gyerekével és az apjával, annyira szégyellte magát. Nagyon sajnálom. Borzasztó lehet. De nekünk is nehéz most és csak igyekszünk tartani magunkat ehhez a csudás-mondókás-dalos dologhoz, hátha idővel majd felejtésbe merül a másik szó. Ám tudjuk, ezeknek a gyerekeknek olyan az agya, mint a szivacs... Csak bízhatunk... Aztán mire elfelejtené, jön az ovi. Na, ezt a sztorit jól kikerekítettem, de nagy probléma ez most nekünk. Vagyis próbáljuk nem felfújni, de nagyon rosszul esik megélni. Nyilván nem fogjuk eltiltani egymástól a gyerekeket, de most már Dorka is tudja, hogy amit hajtogatott, az nem szép, aki okos, az a másikat mondja helyette. Nem mintha meghatná...
