Egy hét a Dédinél

Mint azt jeleztem, Kanizsán voltunk egy hétig, most a Dédi volt a szállásadónk praktikussági okokból.

Panaszunk maximum csak az időjárásra lehetett, az is csak kicsit, mert hát mindig van rosszabb is, mint tudjuk... Ha azt mondom, hogy szinte minden változott ebben az egy hétben, akkor igencsak keveset mondtam. És a változások leginkább pozitív irányba történtek és nem csak Dorkánál.
Ezt gyorsan beszúrom, mert majdnem elmaradt (ez a 7. fogacska is a hét hozománya ugyebár):

Először is a mozgás. Itthon ugye dél körül és késő délután szoktunk lemenni babakocsival/triciklivel sétálni és beiktatjuk a játszóteret is ilyenkor hintázni meg csúszdázni. Most azt kell mondjam, amikor nem esett, Dorka az udvaron volt és sokszor még az evés idejére se mentünk be, csak aludni. A kintlét alatt viszont szinte másképp nem is közlekedett, csak vezetgetve és mindig jelezte, hogy merre szeretne menni. A Dédike új térkövébe nyomvályút csináltunk, annyit mentünk. Dorka, aki itthon szinte csak mászva közlekedett, most mindenhol menni szeretne és nyúl az ujjamért, hogy segítsek neki. Olyan, mintha a mászás már nem is lenne igazán pálya neki... Nagyondenagyon élvezte. A hét közepén már sokszor csak egy kézzel kellett segíteni a járásban, úgy is egyre szebben tartja magát és egyre egyenesebb háttal, egyre jobb egyensúllyal tud előre haladni. Rengeteget ügyesedett. Többször észrevettük, hogy egyedül áll, ilyenkor valamit fogott mindkét kezében és tanulmányozta azt, úgyhogy valószínűleg nem is volt róla tudomása, hogy segítség nélkül megállt két lábon. Az egyedül elinduláshoz még egyenlőre egyértelműen bátortalan, ha kértem, hogy jöjjön felém  egyedül (igazán nem is gondoltam komolyan, hogy megtenné), csak vigyorgott és billegett, de nem engedte el a segítő kezet. Alapjában is elég óvatos kislány, legalábbis én annak látom. Ha nem biztos magában, nem vág bele nagy mozdulatokba, talán ezért is kerültek el bennünket a nagyobb esések eddig (kopp-kopp). Ezen kívül megtanult fel-és lemászni a Dédinél levő ágyra/ról. Ezt a készségét már itthon is kipróbáltuk ma, és mivel a mi ágyunk jóval magasabb, mint a Dédié, így érhető módon a felfelé dolog nem megy, a lefelé viszont igen. Igaz, kicsit félve néztem végig (ugrásra készen) a lemászást, de többször gyakoroltuk, hogy jól menjen. Ügyes.

Evés. Nem is a mennyiségek, hanem a tételek változtak, illetve újdonságok figyeltek be. Így lehet az, hogy a kisleánykánk evett cseresznyét, egy egész palacsintát gyümölcspéppel illetve csirkepörkölt-szaftos nokedlit... Ez utóbbiról azt gondoltam korábban, hogy majd kb. hatévesen fogja kóstolni, ám annyira a Carpe Diemről szólt az életünk ebben a hétben, hogy simán belefért. Sőt. Hoztunk haza tegnap a maradék leveskéből és a nokliból is, melyek ma a leánykám ebédjéül szolgáltak. Megevett egy tányér levest, majd úgy gondolta, hogy annyira nagylány már (tök igaza van, elmúlt már 13 hónapos), hogy egyedül eszi meg a neki szánt, kissé összetört nokedli második részét. Én meg hagytam.

Alvás. Háááát, ez valami elképesztő volt, első két nap azt gondoltam, kitépem a hajam, de aztán jött a fent említett életérzés és belesz@artam az egészbe. Minden úgy volt jó, ahogy volt. Jelesül: Itthon napközben Dorka kétszer szokott aludni. 10 körül és három körül pluszminusz fél óra. Este nyolc-félkilenckor szundi, már amennyire szundi van éjjel... Kanizsán annyira bele volt pistulva az udvari mászkálásba és sikogatásba, hogy először dél körül lehetett letenni aludni, addig elfelejtett elfáradni. Akkor viszont annyira, hogy volt olyan nap, amikor fél háromkor ébredt fel a fél12-es elalvásból. Akkor újra kint kezdett tekeregni, ám még a fürdés előtt újra elfáradt. Előfordult, hogy fél 8-kor kelt fel este, mert elszundított egy órára... Ekkor jött az, hogy megnéztük együtt a Barátok köztöt mindannyian (igen, nézzük, naés? Szegény Zsófi, jól összeverte a hülye Bartha...), után mentünk fürödni (jaja, negyed 10-kor), majd a vacsira szánt junior ital és sokszor még ezután is több kilométert le kellett gyalogolni a szobában fel alá, mindenféle bizarr sikongatások közepette. Elalvás éjjel 11 körül. DE!!! Legtöbbször ébredés: 7.15, 8.15!!! Hohóóó!!! Na? Ki a király??? Háhááááááá!!!! Másfél éve nem aludtam ennyiket egyben!!! Volt egyszer-kétszer persze, hogy megébredt, de ivott pár korty vizet és már borult is el, elkérte a bal könyökömet simire, aztán már aludtunk is tovább. A végén már nem is igényelte, hogy az ölemben aludjunk, elég volt, ha egymással szemben feküdtünk az oldalunkon az ágyon, Ő piszkálta a szememet, az orromat, majd a könyökömet, aztán elaludt. Ennyi. Nagyon jó volt. Nem akartam nyolckor lefektetni, mert láttam, hogy felesleges lenne. Egyszerűen csak hallgattam a józan paraszti logikámra és csak akkor feküdtünk le tényleg, amikor már totál KO volt a gyerek. Nem futunk se bölcsibe, se dolgozni. A napirendet tartjuk, csak az időpontok változtak kicsit. Kit érdekel?!

Még inkább beszélős, hangoskodós, mászkálós és napról napra huncutabb lett. Ki van pirulva, majd kicsattan az arca, olyan kis egészséges színe van. Öröm ránézni Dorkára. Nagyon jót tett neki ez az egy hét és ha Ő jól van, én is jól vagyok... Jó volt Anyával és Dédivel, amolyan négygenerációs hetünk volt. Jó lenne minden hónapban egy-egy hetet így eltölteni...

A hét nagy tanulság volt számomra. Nemcsak néztem, láttam is Dorkát és most tényleg minden úgy történt, ahogy neki a legjobb volt, ahogy Ő a legjobban érezte magát. Megérte. Le vannak szarva a könyvek meg az okos tanácsok. Nekünk így jó minden, ahogy volt és van. Tegnap este Dorkát az ágyába tettem le aludni, ahogy itthon minden éjjel (kivéve párat, amikor nagyon beteg volt). Sosem hittem, hogy ez elő fog fordulni, de így volt: alig vártam, éjjel ébredjen és magunk mellé vehessem az ágyba. Hiányzott, hogy nem fekszik mellettem... Ez van. Én tudom a legjobban, hogy az önállóság meg a minden, meg a szülők magánszférája... Mindegy, majd lesz valahogy. 

Imádom ezt az édesokos Egyetlenemet!!!!