Potya nem-néző ultrahang

Még a Kyncsben kaptuk a lehetőséget, hogy ha KisBóbita 16-17 hetes lesz, meg majd úgyis megyünk vérvételre, akkor majd rákukkantunk stb...

Bár mondtam, hogy engem pont nem érdekel most nagyon, hogy miféle kistesvér lesz, csak legyen jó, ám Ricsit nagyon érdekelte. Megbeszéltük, hogy oksi, akkor csütörtökön elmegyünk. Jó sűrű lett a hét, minden napra akadt ügyintéznivalónk Dorkával, és nem is gondoltam (ki gondol ilyenre ugye), hogy bármi is okot ad majd nekem is arra, hogy kívánkozzam az ultrahangra. De adott. Tanulva az orvosoknál levágott elmeháborodott viselkedésekből, babakocsival indultunk hétfőn a városba a háziorvosomhoz, hogy a lejárt jogsimhoz igazolást csináltassak (ez is a legjobbkor, de a kiváló anyagi helyzetemről majd máskor). Aztán kedden AFP-vérvételre galappoztunk délelőtt, délután pedig farsangra. Nem hittem, hogy ebből gáz lesz, de lett. Rég nem ült már Dorka babakocsiban és nem is volt eddig gond, hogy sétálva/kocogva mentünk motorozni, ám most érezhetően megviselt, hogy az amúgy ultrakönnyen tolható babakocsiban toltam a lánykámat, és ez akkor kezdődött, amikor farsangra mentünk. Annyira elkezdett keményedni/feszegetni a hasam, hogy csak többszöri kényszerpihenők után sikerült áttolnom Dorkát a hídon. Aznap délután és este összesen négy magnézium citricit vettem be, de éreztem ,hogy valami nem stimmel. Másnap az okmányirodába kellett menni időpontra a jogsi végett, szintén hidas átmenetel, szintén megállásokkal, akkor már rendesen féltem, hogy nagy baj lesz... Nagy mázli, hogy Apának épp a városban volt autóval dolga és épp rámcsörgött, hogy mi a helyzet. Nem szoktam furikáztatni magam, de most megkértem, vigyen haza bennünket kocsival, mert nem merek gyalog visszaindulni...

Na, ekkor már nagyon érdekes lett a csütörtöki uh... Főként azért, hogy megnézzük, KisBóbita jól van-e és ha látható, nem nyílt-e ki a méhszáj v. bármi egyéb gubanc nincs-e. Összesen jó két órát vártunk, sokan voltak, de a potya az potya, nincs kinek és miért vernyogni, örülhettünk így is, hogy bemehetünk egyáltalán. A várakozás alatt volt Ligeti motorozás, túrórudi evés és a végén (hála a mobilnetnek) Bogyó és Babóca is. Sajnos Apa már megint nem látta a Kicsit, mert vissza kellett mennie dolgozni, mire bemehettünk volna... Úgyhogy kettecskén vártunk és mikor mehettünk, bementünk. Dorka nagyon zokon vette, hogy eltettem a telefonomat, csak nyafogott, hogy "bogyóbabócaaaaaaaaa", és hiába mondtam, hogy "Anya oda lefekszik és azon a tv-n megnézzük a testvérkédet, aki anya pocakjában lakik, okéééé?", pont leszarta és csak nyígott, hogy "bogyó!!!!!!! babóca!!!!!!!nézeeeeeed!!!!!". Így esett, hogy egy rakat steril géplapnak támasztottam az újból üzembe helyezett telefonomat, a gyerekemet vele szembe fordítottam és mondtam, hogy akkor itt van. És míg Ő tv-zett csendben, addig mi Macával (főként Maca) megnézte a Pocakbabát. Mindene szépen fejlődik, méhszáj zárt és bár sokáig maga előtt fogta a köldökzsinórt, majd elpöckölte, a lábai sokat voltak zárva. Így is az lett a diagnózis, hogy több mindennek kellene ott lenni, ahhoz fiú legyen, úgyhogy eddig jó erős 90%-ra mondva lesz még egy kislányunk... Dorka úgy néz ki, hugicát kap :) 

Aztán majd még lesznek úgyis vizsgálatok, amikor megnézhető lesz a gyermek elvileg, de Maca az Maca, akármilyen uh géppel is nézte. Simán elhiszem neki. Nyilván még nem állok rá a csajos rugalmas kendők nézegetésére továbbra sem, de erőteljesebben gondolkodunk majd lánynevekben :) Fura ez, egyenlőre nem tudom elképzelni, hogyan lehet egy másik kislányt is ugyanúgy szeretni, mint Dorkát... De nyilván lehet és azt hiszem azzal, hogy rámijesztett, elkezdtem jobban kötődni hozzá. Mert őszintén bevallom, nagyon hanyagolva van szegény, sajnálom nagyon, hogy így kell a létét (bendőnövekedés mellett) tudtunkra adni. Nagyon fogok most már figyelni Rá, hisz Ő ugyanolyan fontos, mint a testvére, csak még nem tudjuk megfogni és igazán látni/tapasztalni Őt. 

Már most más, mint akár egy hete is. Azt hiszem, fog ez menni...

Nem szép, de hasznos és fontos kép a Kistestvérről

Dorka első farsangja

Kerekítő farsangon voltunk tegnap délután. Jó volt, de főként az ELSŐ volt és ez a lényeg. Nem mellesleg, a mi gyerekünk volt a legcsinosabb, úgyhogy pláne, hogy jó volt...

Az úgy volt előzőleg, hogy megvettem már korábban a jegyet, aztán azon agyaltam, hogy mi legyen majd Dorka jelmeze. Saját kezemmel akartam csinálni valamit, de még ötletem se volt. Aztán meg időm meg energiám. Tudom, másnak sincs egyik sem, jelmeze mégis lett, de én meg lusta is vagyok biztos, meg kicsit a hasam is rendetlenkedett. Aztán a múlt héten betévedtünk a bizományiba véletlenül és megláttam egy rózsaszín rucit. Megvettem erős 900Ft-ért, hazavittem és lebányásztam róla az igencsak okádék művirágokat, melyek roppant ízlésesen voltak ráragasztva a ruhácska mellvarrására. Akkor pediglen keletkezett három jó nagy ragasztófolt, amit sehogy sem tudtam leszedni. Még körömlakklemosót is bevetettem, de semmi. Aztán vettem egy darab szalagot és szépen rávarrtam az ügyes kezeimmel, elkendőzendő a csúf foltokat. Meg elmentem a kiscsajszimmal a Müllerbe, kapott ötszázért varázspálcát, meg megint ötszázért koronát és így lett Ő tündérkirálylány. Vasárnap volt ruhapróba, nagyon csípte, alig akart megválni a szerkótól.

a sárga body nem része a jelmeznek...

Nem veszem je...

Aztán jött a kedd délután és a Farsang a Gyermekek Házában. Először Dorka haza akart menni, mert nem nagyon ismerte fel Zsuzsit a festett cica-arcával, ám hamarosan feloldódott és elkezdett már más gyerekeket is egrecíroztatni a varázspálcájával. Velünk volt Kati mama és Apa is, de őszintén szólva nem sokat foglalkozott velük Dorka, mert szokás szerint csak rajtam csüngött (ami most kicsit kellemetlen volt, mert már jelmezbálba menet nagyon keményedni kezdett a hasam és csak nehezen múlt). Amúgy nem volt olyan felszabadult és közreműködő, mint szokott lenni, de azért elment. Mikor aztán előkerültek a tornaszerek, újra hozta a formáját és alig lehetett hazarángatni. 

Így telt az első jelmezbál a mi tündérkirálylányunknak. Csinált Apa videót is, amiből összevágtam a felvett darabokat, hogy egyben meglegyen. Nem nagy szám, de biztosan évek múlva nagyon fontos lesz számunkra...

22 hónapos

Tegnap óta már ilyen nagyon idős gyermek, nemsokára két éves lesz. Már elkezdtem gondolkodni, milyen tortája is legyen majd, ajándékon még nem kattogott az agyam. Érdekes lesz az ünnepség, mert épp húsvéthétfőre esik Dorka szülinapja "ápilis huszonegyedikbe". Merthogy Őkisasszonyságát is foglalkoztatja ez, mióta megfigyelte, hogy egy műsorban a Minnie-nek is volt szülinapja. Akkor elmondtuk neki, hogy mindenkinek van szülinapja és azóta sokszor kérdezi, hogy "szüjinapod mikoj?" És mondja már egyedül, hogy ápilishuszonegyedikbe. Aztán persze mondja, hogy "anának is, apának is", de azzal nem stresszeljük egyenlőre, hogy új hónapokat és kétszámjegyű számokat jegyezzen meg, már így is ügyes, hogy a sajátját tudja.

Mérés szerint 12.780g, ruhái már tényleg 86-osak. Étvágya hullámzó, van, hogy egész nap alig eszik valamit, ám rendszerint este azért vacsoránál bepótolja. Ha tehetné, virslit enne virslivel, újdonság, hogy a joghurtot nem igazán csippantja mostanság. Bár ha szóba kerül, akkor elkezdi hajtogatni, hogy "áfonyásjoghurt", de ha megkapja (bármire simán rámondom, hogy dehátezáfonyás), már nem kéri. Nass, finomságok bármikor jöhetnének. Nem mintha el lenne ilyenekkel halmozva, de szívesen turkál bele az esetlegesen elöl felejtett krémtúrós dobozomba és azt mondja rá "cukoj, finom!" A legújabb most pár napja a fogalmunk sincs, honnan szedte ezt kategóriából, hogy felvesz egy roppant bánatos arcot, szenvedősre veszi a hangját és közli, hogy "Nem ad fagyit senki Dókának... Szegény Dóka..." Mondtuk persze, hogy hideg van, ilyenkor nincs fagyi, a cukrászdában is csak sütit árulnak, ha megennénk a fagyit, megfázna a torkunk, stb., nem igen hatotta meg, csak szenvelgett továbbra is. Tegnap délután aztán Apa hozott a boltból dobozos gyümölcsös sorbet-et fagyi gyanánt és nagy lelkesen odaadta a kislányának, hogy akkor hát mégiscsak van olyan jó fej ember a világon, aki ad fagyit Dorkának. Nyilvánvaló módon kb. 5 kanállal evett belőle a leány, aztán kész volt. De sebaj, már van fagyi. Erre mit nyög be ma délelőtt ugyanazzal a bánatos ábrázattal? "Nem ad piskótát senki Dókának..." Érthetetlen, ám egyben persze haláli vicces is nekünk...Pedig múltkor sütöttünk már együtt muffint is, amit nagyon élvezett és nagy kíváncsian figyelte a sütőben puffadó sütiket és büszke is volt magára, tegnap meg krémtúrót is csináltunk itthon sk., ami nem mellesleg nagyon finom és tök egyszerű is, abból is szívesen falatozik.

Valamiért mostanában Apát kevésbé bírja, persze amikor nincs itthon, akkor meg égre-földre keresi. De a korábban szokásos dolgokban ellenkezik, pl. nem akarja, hogy fürdesse, öltöztesse, etesse, és mondja is, hogy "Apa ne, anya igen", meg tegnap is elküldte az apját, hogy fürdés után ne öltöztesse, hanem inkább menjen és "csináljon tejeskét Dókának", mert hát Apának az a dolga. Néha nagyon durva műsorokat tud lenyomni, sokszor kiabálok is Vele, de csak ritkán hagyom magam felmérgesíteni. Sajnos igen gyakran nem megy csupán szép szóval, mert mikor már pl. harmadszorra megy le a járdáról az úttestre motorral fékezés nélkül, akkor azért igencsak rá bírok dörrenni és megkérdem tőle, hogy van-e neki normális esze és kívánja-e, hogy megrángassam a kapucniját, mert megteszem. És láttam már, hogy néztek rám nem szépen is idegenek, de pont nem érdekel ilyenkor, ki mit gondol, látom én ilyenkor, hogy direkt provokál a gyerekem és ezekben a veszélyes szitukban sajnos nem tudok ütyürüpütyürü lenni, mikor az életével játszik. Tényleg nem szólok már senki gyerekére, hogy ki milyen neveletlen, mert a legjobb szándékom ellenére is tud olyan szinten böszme lenni ez a kis angyalka, hogy még és fogalmam sincs olyankor, hogy milyen szörnyszülöttet nevelünk és honnan meríti ezt a rengeteg csintalanságot. Pláne ég a pofázmányom, mikor beáll a játszótér "kapujába", körülnézve látja, hogy minden játékot használ egy-egy gyerek és nekiáll fejhangon üvölteni (s közben rázza a kinyújtott karját), hogy "Neeeeeeeeeeee, enyém!!!" Na, hogy azt honnan szedte, hogy kizárólag neki épült a játszótér, fogalmam sincs, még itthon is rászólok, mikor a saját játékaival kapcsolatban mondja, hogy "enyém", mert ja, van az, hogy kié valami, csak azt nem kell mindig a másik orra alá dörgölni, meg jó lesz, hogy szokja a "közös" szót is, ha érkezik a kistestvér... Amúgy azt szoktam mondani, hogy "nem, mert az enyém, mert én vettem, de hagyom, hogy játssz vele, míg ekkora vagy." Szóval brutál a csaj sokszor. Amúgy meg mindentdemindent meg lehet már vele beszélni, mert annyira okosakat tud mondani és meg tudnánk zabálni azt az arany száját. Pláne, mikor pl. ma délelőtt is hazajön a sétából, belép az ajtón, rám néz és megkérdezi: "Hol jájtáj? (hol jártál)", meg amikor megkérdezi a pocakomtól, hogy "Szia KisBaba, hogy vagy?" Meg mielőtt elmegyünk itthonról, leülteti a konyhai kisszékre az egyik állatát/autóját és mondja neki, hogy "jövök hamajosan, vidázz a jakásja". Csomószor idéz mesékből, olyankor mindig úgy kezdi, hogy "azt mondta", akkor mindig meg kell kérdezni, hogy ki és mit mondott és akkor egész mondatban válaszol, s olykor roppant hasznos információkhoz juthatunk, pl. "Miki azt mondta Gufinak, hogy büdicipő". Amúgy tényleg. Bárki tüsszent, kérés nélkül mondja, hogy "egészségéje", sokszor már kérés nélkül is köszön az utcán/házban másoknak, ha kap valami (de néha akkor is, ha ad), mondja, hogy "köszöjö szépen". Imádjuk.

Az meg teljesen új, a legújabb, hogy le és fel tudja csavarni a vitaminok kupakját egyedül, mert ügyes. 

"Ana, fejébettem"

Örök barátnőm, Minnie

Dorkavigyor

Szép délelőtt a 21 és fél hónapossal és a 15 hetessel

Reggel lőttem most már képet a 15 hetes KisBóbita igen csak nagy lakhelyről (estére mindez majdnem a duplája, irgalmatlan) és persze nem maradhatott ki a kíváncsi Nővérke sem...

15 hetes

Őőőő, mit is mondott, hol lakik a kistesóm?

KisBóbitától ezúton is elnézést kérek, hogy sem most, de valószínűleg a jövőben sem fogok részleteket kimásolgatni netes oldalakról, hogy éppen mekkora és mit csinál. Az tuti, hogy hamarosan hallani fogja már a testvére kurjongatásait és lesz ideje szokni a folyamatos szövegelést. Láthatóan szépen (anya még szebben..) fejlődik, pedig Anya most már több mint egy hete diétázik szépen és örül minden napnak, amikor úgy ébred, hogy "jáááájdejóóóó, ma sem vagyok még vizes"!!! Visszanéztem, Dorkával 14+3 (!!!)-nál kezdődött és maradt is a további 20 hétre. Amúgy a hét elején felvetettem Ricsinek, hogy mi lenne, ha a MeglepiBabánk annyira meglepi lenne, hogy teljesen és nem is kérdeznénk rá a nemére. Tényleg mondom, annyira mindegynek érzem és mivel most nem kell babaszobát berendezni (csak kicsit átrendezni) és falszínt meg kistakarót meg anyámkínnyákat válogatni, pláne kibírnám, ha valóban csak akkor derülne ki a neme, amikor a doki megpillantja a külvilágban. Apuka azonban ezt nem támogatja, Ő szeretné tudni nagyon. Főként azért, mert igencsak nehéznek tűnik egyenlőre a névválasztás. Eddig összesen kb. 20 percet töltöttünk ezzel a témával (fiú-lány összesen), de megbeszéltük, hogy nagyon sérelmezzük, hogy nem lehet a másodszülött is Dorottya. Nemére tekintet nélkül. Mert az nekünk olyan evidens volt és most is az, hogy szépet választottunk, hamar és Az kapta, akire illik is. Nem is lehetne más. És pláne a fiúnév az, amit nehezen választunk, mert Apának semmi sem tetszik igazán. Így hát főként ezért érdekli a születendő gyermek neme, hogy fele annyit kínlódjunk csak, míg elnevezzük Őt. Még azt is mondta, hogy bejön velemultrahangra, előre bocsájtja a dokinak/szonográfusnak, hogy a kedves Anyuka nem szeretné tudni a gyermek nemét, a kedves Apuka viszont igen, úgyhogy a vizsgálat után suttogás útján avagy kis papírra leírva tudassák vele az eredményt, amit Ő majd jól magában tart. Aztán közöltem vele, hogy ez azért lenne necces, mert igen hamar rájönnék, mi a pálya, főként amikor a nevek boncolgatásánál az egyik oldal esélyeseit túl lazán venné és kevéssé hujjogatna. Szóval ez megdőlt, így valószínűleg két hét múlva kb. elmegyünk megnézetni a Legkisebb lábközét.

És meg a délelőttünk... Elmentem a két gyerekemmel buszozni motojjal. Azt meg úgy csináltuk, hogy bementünk gyalog a városba, felszálltunk a City Buszra (köszi Szandra) és elmentünk vele az egyetemig. Ott aztán megint sétáltunk, Dorka motorozott, megnéztük a Szeretjük boltot a Frigyládánál, majd vissza az egyetemhez gyalog, fel a buszra a Baross hídig, onnan pedig gyalog haza. Akkorát sétáltunk, hogy még. Mindehhez verőfényes napsütés és kb. 10 fok társult. Isteni volt. És még az, hogy ennyire még nem hatott meg mostanában a kislányom, ugyanis amikor felszálltunk a buszra, teljesen odavolt, magyarázott és mutogatott lelkesen és fülig ért a szája. Aztán kicsivel később ránéztem egy ilyen "kirohanás" után és megkérdeztem tőle: "Örülsz, hogy eljöttünk? Jól érzed Magad Kincsem?" És akkor Ő rám mosolygott, szorosan megölelte a karomat és azt mondta: "Szejejek Ana". És újra rám nézett és olyan kis hálás volt a tekintete... Majdnem kibuggyant a könnyem és egy gombóc volt a torkomban. Látszott rajta, hogy megpróbálta a legjobban kifejezni, mennyire örül és hálás a  kiruccanásért... Ez azon pillanatok egyike, amit szerintem sosem fogok elfelejteni...♡
Emellett büszke is vagyok Rá nagyon, mert annyit mentünk, hogy még én is elfáradtam kicsit és Ő is alig motorozott, az út nagy részét (kivéve busz) gyalog tette meg. Nem is emlékszem most hirtelen, mikor ült babakocsiban utoljára mostanában... Meg azért is büszke vagyok rá, mert tegnap meg megfodrászkodta magát (egy darabig utoljára, mert a fodrászlányunk áprilisban babát szül) és olyan ügyes volt közben, hogy egy hangja sem volt és szépen tűrte. Jófajta gyerek, meg cuki lett az új hajával. A teteje kicsit megmaradt, tekintve, hogy növesztés alatt áll. Édifej.

Dorka második névnapja

Nem volt semmi extra ünnepség, de szépen felköszöntöttük, mert Dorottya napkor így illik.

Előző nap kapott már megkapta Katiéktól azt a három autóból álló szettet, amilyet Andreas is kapott (Dorkának nagyon tetszett a nagyfiú szülinapjakor, mit mondjak, nem lepődtünk meg ezen...), aztán csütörtök reggel megérkezett Irénke Mama és Papa képeslapja is, amit kismilliószor kellett megnézni a gépen, mondván "kutyus kapta Dóka Ijénke mamátoj és Ijénke Papátoj", illetve pár alkalom után már Dorka kezdte a szöveget olvasni: "Kici Dókánk". 

Este tőlünk kapott egy Bogyó és Babócás puzzle-t, de egyenlőre érdekesebb volt a darabokat szétszórni, mint összerakni, így eltettük kicsit későbbre, hogy ép maradjon.

Lássuk csak, mit kapok Apától...

szemérmes

ezt akkor így?

Így zajlott hát, csendesen. Isten éltessen ezúton is Drága Kicsi Dorkanyuszi!!!♥

Védőnőnél és dokinál 13+5 -nél

Ez igazából már kedden volt, ma meg ugye vasárnap, de ami késik...

Védőnővel nyitottunk, mint mindig, pisi okés, vérnyomásom horror alacsony - 80/60, de legalább nem lesz toxémiám a védőnő szerint - ami pedig a mérlegelést illeti, hát az szörnyű. Olyan sok, hogy nem is merem leírni és szinte meg sem vártam, hogy reagáljon rá a védőnő, azonnal mondtam is, hogy most aztán diéta következik. Sejtettem sajnos, hogy ez lesz, mert most nagyon más volt az elmúlt időszak, mint Dorkával az elején. Akkor is volt ez a nagyon durva és egész napos émelygés, de most folyton azzal bírtam csak csillapítani, ha valami szénhidrátot nyomattam. És nem kell ahhoz orvosit végezni, hogy az ember megjósolja: a félárra akciózott tálcányi finom sütik és a tészta tésztával meg krémtúrók nem épp a barátja annak, aki még a hideg víztől is hízik. Meg is lett az eredménye. És mivel szerencsére szinte teljesen megszűntek a kellemetlen tünetek mostanra, nagy elánnal már kedden délutántól bele is fogtam a diétába, ami simán csak a drasztikus szénhidrátcsökkentésről szól. Aztán majd meglátjuk, nyilván jobban is fogom érezni magam. Egyenlőre jól megy és tudom, hogy így is lesz, ha szépen megszokom, mert nem először csinálom, eddig mindig eredménnyel. Annyi a bajom csak (kicsit), hogy míg Dorkánál két pofára bírtam zabálni a narancsot és a pomelót, többnyire azt ettem vacsorára is, mert azt kívántam, addig most inkább az édességre fáj a fogam, ami alapból nem annyira jellemző rám. Ennyiből mindenképpen nehéz a dolog. Pláne úgy, hogy ezt az édesség-éhséget egyéb gyümölccsel próbálom csillapítani, mivel a narancstól most kifejezetten ég a nyelőcsövem. Az egyéb lett a napokban pl. a banán, körte és az alma. Utóbbi kettőtől viszont annyira kikészültek a beleim most a hétvégén, hogy csillagokat láttam, úgy éreztem, hogy szét fog szakadni az egész hasam, olyan kemény volt. Amúgy is nagyon nagy már most a hasam (főként a felső rész durva, gyomor tájékon), így meg aztán pláne. Szóval nem könnyű, de muszáj lesz. Betegesen félek tőle, hogy mikor kezdek el vizesedni - nincsenek illúzióim, biztosan fogok és szerintem hamarosan - és pláne a magzatvíz mennyiségétől parázok. Más extra annyi volt csak, hogy kaptam papírt AFP-s vérvételre, ami aztán február 25-én lesz esedékes.

Délután meg doktorhoz mentem. Rákukkantottunk KisBóbira, aki roppant aktív volt ismét. Felvetettem a doktorbácsinak, hogy amint lehet, megint szeretnék tüdőérlelő szurikat kapni, mert állítom, hogy Dorkát azért nem kellett a légzésében segíteni a 34. héten, mert a harmincadikon megkaptam ezt a kúrát. Jó ötletnek tartotta, azt mondta, szóljak majd rá a 28. héten, kiírja és beadjuk. Azt hiszem, ez kis megnyugvás lesz. Legközelebb március elején megyek újra, bár addigra nem lesz meg a vérvétel eredménye, de mindegy, megnézi majd a 20 hetes uh-n. 

Eddig minden oké, leszámítva az újfent nagy bendőméretemet, ami kicsit aggaszt. KisBaba a jelek szerint jól van, érezni még nem érzem, de a dokival megbeszéltük, valószínűleg kicsit később is fogom érezni, mert most elől tapad a méhlepény. Azért a múlt hétvégén már sikerült meghallgatnom itthon a szívdobogását, az nagyon jó volt. Tényleg úgy vagyok most vele, hogy az a jó hír, ha nincs hír.

Koncert, szülinap, buszozás és az eddigi szinte legnehezebb feladatunk...

Pedig már múlt-múlt szombaton kezdődtek ezek, aztán tessék, nem érek ide. Pedig már kevésbé vagyok fáradékony, de azért még egy kicsit igen, meg folyton menésben vagyunk, este meg lerogyok az ágyba. De nem fogok minden blogbejegyzésnél rinyálni. 

Szóval az volt, hogy Zsuzsi, a mi Kerekítős Zsuzsink készített még valamikor tavaly egy mondókás könyvet, ami már megvolt nekünk, ennek pediglen most volt az egyik lemezbemutató koncertje. Szombat délelőtt volt, Apa is eljött, nagyon tetszett nekünk, csak volt egy csaj három irgalmatlan rossz gyerekkel (legalábbis akkor még annak tituláltam őket), akik szanaszét rohangáltak és hangoskodtak, így a koncert utolsó részét már elég élvezhetetlenné tették. Vettünk cd-t, Dorka hallgatta is, tetszik neki. Jó program volt, de Zsuzsival nincs rossz program, nagyon szeretjük a sok-sok dalt és mondókát. Dorka azóta is mondogatja, hogy "Zsuzsi énekelt, bácsik zenéltek, zongoráztak, hegedültek". Így-így.

Másnap Andreas negyedik szülinapját megünneplendő kilátogattunk hozzájuk Ausztriába. Volt autós torta, autós ágynemű, autó autóval... Ilyen ez, de nagyon jó volt. Ettünk finom ebédet, Dorottya szundikált ebéd után egy keveset, de igazán túl volt pörögve. Az unokatesó minden mozdulatát, szavát ámulattal figyeli és mindent roppant viccesnek talál, úgyhogy hatalmasakat bír hahótázni. Ezt nagyon-nagyon bírom, látom, mennyire tetszik neki a Nagy kajlasága és pörgése. Estig voltunk, hazaérve kaptunk meglepit is Dorkától, de erről később.

Hűűűű!!!!!!!!

Autók 

Katimama és az unokák

Dorka (Mary Poppins) figyeli az unokatesót 

Die Familie Lévai

A múlt héten kétszer is sikerült kórházi járatot abszolválni. Először csütörtökön fogtam karon a kislányomat és mentünk el a genetikai tanácsadóba, részt vettünk a kötelező megjelenésen, aztán pedig pénteken az Sztk-ba mentem, hogy az adókedvezményhez elkérjem az addigra 93 napos magzatom létét igazoló fecnit. Egyik túra sem volt egyszerű, ha valaki mesélte volna, hogy Bóbicka így és így viselkedett, nem hittem volna el, pedig de. A gyermekem minden szégyenlősséget mellőzve rohangált és kiabált, de nem csak a váróban, hanem még a dokinál is... Míg én meghallgattam, hogy miért is nem kéne magzatvizet vetetnem, addig a kislányom már az orvosi szekrényt nyitogatta és mondogatta, hogy "papírok-papírok". Az ölemben egy pillanatra sem volt hajlandó megülni, hiába kértem, hogy kicsit legyen csendesebben, mert nem hallom a doktorbácsit, mintha a falnak nyomattam volna. Ultra gáz volt, de csak nekem. Az asszisztens nők baromira csípték, a doki sem szólt semmit, még akkor sem, mikor a végén közölte, hogy kész vagyunk, itt vannak a papírjaim, amikre aztán Dorka a pillanat ezred része alatt vetette rá magát és majdnem összegyűrte. Alig bírtam kikapni a kezeiből. Miközben eljöttünk, azon filóztam, ki ez a gyerek, sosem láttam még ilyen elevennek. Aztán másnap megismételte. Már reggel hajtogatta, hogy "SZTK-SZTK", szóval mentünk. Összesen húsz percet töltöttünk ott az amúgy szükséges másfél helyett, ugyanis míg a fel-alá rohangáló és folyton eltűnő gyerekemet hajkurásztam, az asszisztens nőt kétszer sikerült elszalasztanom, hogy odaadhassam neki a papíromat aláírásra. A harmadiknál már ott voltunk, mert addigra már kiabáltam is és igazi kultúranya módjára feldobtam a bájos kislányomat egy székre, hogy most már nyugtom marad, mert odaragasztom. Ő meg persze kiröhögött. Gyorsan elővettem egy könyvet és elkezdtük nézegetni, mikor újra nyílt az ajtó és onnantól, hogy elvette a csaj a papírt, már tényleg másfél perc múlva kezdtem Dorkára adni a kabátot elmenetel céljából. Igencsak megizzadtam vele. Pedig nem is vagyok egy idegzsába és egy csomó mindent ráhagyok, és azzal is tisztában vagyok, hogy pontosan úgy viselkedik, mint egy 21 hónaposnak viselkednie kell. Egészségesen futkos, eleven, cserfes, vigyorgós. Nekem nem kéne őt ilyen helyekre magammal cipelnem, mert nem neki való, de ez van. Túléltük és lesz még ilyen, vérvételek és társai, meg pl. holnap megint védőnő is. Testvérke fronton amúgy nagyon kedves (egyenlőre mindenképpen). Felhúzza a pólómat, lehúzza a nadrágomat a hasamról és rámutat, hogy "baba", "tesóm", "nem látom", "ott van bent" és kap puszit a Pocakbaba. Mondjuk ez a pocak téma nagyon megy neki, a saját sztorijával is tisztában van, mert sokszor jön utánam a wc-re (sajnos nem tudjuk az ajtót magunkra zárni, mert tolóajtó van), elém áll, bedugja az ujját a hasam alá, hogy megnézhesse a császáros vágásomat, aztán közli, hogy "kivette doktojbácsi Dókát Ana pocakjából", aztán kimegy. Ilyen gyerek ez. Orvosdoktor lesz, ért hozzá.

Ma délelőtt meg szép idő volt és tettem egy ígéretet a lánykámnak séta közben, hogy alvás után majd jól bebuszozunk a városba, ha van kedve. És naná, hogy volt. Azért érdekes ez, mert még sohadesoha nem ült buszon a kis Lelkem, köszönhetően annak, hogy jó helyen lakunk, közel a belváros, a vásárcsarnok, a Lidl, meg mindenhova babakocsiztunk, hordozóztunk meg motoroztunk idáig. Még valamikor kora ősszel vettünk egy pár buszjegyet csak úgy, hogy legyen tartalékban, ha hirtelen úgy alakul, hogy kell és ne a sofőrnél kelljen venni dupla áron. Így esett, hogy Dorka felült délután (hatkor) a buszra, bement a szüleivel a belvárosba, ott vásárolt egy keveset a Dm-ben, sétált, futkosott a Baross úton, majd újra buszra szállt és hazament. Utóbbinak nem örült igazán, nem értette, miért nem mehetünk tovább, illetve további köröket szeretett volna menni. Az, hogy nagyon tetszett neki, nem kifejezés. Látszott rajta, mennyire izgatott, hogy benne ül a nagy buszban, hogy a nagy busz gyorsan megy, rázkódik, a sofőrbácsi vezeti és egyáltalán nahát. Néztük végig az arcát és ezek azok a pillanatok, amikért az ember bármit megadna, látni a gyerekét így örülni valaminek. Hiába, ő már az autós nemzedék... Apával megbeszéltük, hogy valószínűleg egy új, ámde költséges hobbit sikerült okosan kitalálnom, mert az tuti, hogy Dorka holnap már minden buszra fel akar majd szállni...

És hát a már fent említett meglepetés, amit Dorkától kaptunk Andreas szülinapja után. Mint említettem, csüng a lányka az unokatesó minden szaván, így ott és akkor nagyon örültem is, mikor elkezdte ismételgetni már Ausztriában, hogy "lustig" (vicces). Mondtuk is, hogy milyen jó egy ilyen unokatesó, akitől majd tanulja a német szavakat. Arra nem számítottunk, hogy mást is tanul. Szóval mikor hazaértünk, elkezdtem Dorkát átöltöztetni, aki rám nézett, nekiállt vigyorogni és hangosan elkezdte kiabálni: "pitájába, pitájába!! Andreas mondta." Először azt hittem, nem hallok jól.. Aztán kiderült, mi történt. Apa mesélte (én a történéskor másik helyiségben voltam), hogy a nagy játék hevében elkeveredett valami, amit a fiúcska elkezdett keresni és mivel nem találta, a keresés hevében egyre mérgesebb lett, majd elkezdte kiabálni dühében, hogy "anyja picsájába!" Hiába próbálták csírájában elfojtani, azért legalább még háromszor elmondta, ami épp elég volt ahhoz, hogy Dorkának (mint azóta kiderült) beleégjen az agyába... Őszintén mondom, nem vagyunk egy galamblelkű szülők, nyilván mi is mondtunk már hasonlót, ám a gyerek előtt nem, erre nagyon vigyázunk. Először teljesen kétségbeestünk, hogy mi lenne a jó reakció erre. Ne reagáljunk, vagy mondjuk el, hogy ez nem szép? Mi a jó megoldás? Aztán Apa kitalálta, hogy mást csinálunk. Elkezdte fennhangon kiabálni, hogy a "csudájába" és persze rá is játszott. Dobálózott, mérgelődött (játékosan) mindenen, leejtett dolgokat és közben csak kiabált: "A csudájába, a csudájába!!" Dorkának ez nagyon tetszett és az egész este ezt kiabálták mindketten. Bíztunk benne, hogy a hasonló hangzású szó okán majd ez lesz, ami rögzül és nem a másik. Úgy tűnt, be is válik. Egészen másnap délelőttig. A gyermekem gondosan megvárta, hogy beérjünk a Lidl-be, majd másfél méter után elkezdte kiabálni, hogy "a pitájába!!". Azt hittem, leég a bőr a képemről. Mondtam gyorsan neki, hogy "nem azt mondjuk, hanem azt, hogy a csudájába!! Tudod, Andreas is azt mondta, meg Apa is! " Aztán párszor ő is mondta, hogy a csudájába, majd újra rákezdett... Ekkor jött a Csipkefa bimbója kezdetű dal, amit nekiálltam bőszen énekelni a bolt közepén mindenki örömére, a gyerekem pedig erre mindig vevő lévén bekapcsolódott. Onnantól már mindenki azt figyelte, milyen szépen "szavalja" a dalt az elejétől a végéig. 

Apával aznap megbeszéltük, hogy próbáljuk tartani ehhez a módszerhez tartani magunkat, de ez borzasztó. Nem akarok álszent lenni, sem pedig naiv. Tudom, hogy hall és mond majd még különb dolgokat is, pláne ha ovis lesz, de arra nem voltunk felkészülve, hogy Ő lesz majd az a gyerek, AKITŐL tanulják majd mások a trágárságot, pláne úgy, hogy mi, a szülei és környezete ennyire nem ezt a példát mutatja neki... Egymástól függetlenül mondtuk Ricsivel, hogy mindkettőnknek szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy ennek a bájos, 21 hónapos kislánynak ilyen szót hallunk a cserfes kis szájából, abból az okos kis szájából... Azért olyan borzasztó, mert fogalma sincs róla, hogy mit hajtogat olyan lelkesen és hogy mennyire gusztustalan ez az egész... Nem is tudom igazán úgy érzékeltetni, mit érzünk anélkül, hogy ne tűnjön nagyképűnek vagy úgy, hogy játszuk az eszünket. Pedig nem. Rossz hallani és sajnos azóta is halljuk nap mint nap. Hiába a csudájába, hiába az ének. Bár sikerül gyorsan elterelni a dolgot másfelé énekkel, mondókával, más tevékenységgel, mégis napi szinten kerül elő és mindig a semmiből. Egyszer csak beugrik neki és mondja, hangosan. Az a legjobb, hogy nem tudhatjuk, hogy tör elő belőle, boltban, orvosnál, most már esetleg buszon... És próbáljam már megmagyarázni a hallgatóságnak, hogy "Nem mi beszélünk ám így otthon!!" 

Ami pedig a történethez még mindenképpen hozzátartozik, hogy mást is nagyon sajnálok. Többek között Andreast, aki négyéves lévén szintén nem tudja, mit mond valójában ilyenkor, de legfőképpen Katit sajnálom, az anyukáját, aki minden erejét megfeszítve küzd az ellen, hogy a kisfia ilyen szavakat használjon, ám nagyon nehéz a helyzete. Nyilván más is került már olyan szituba, hogy a család másik ága nem igazán fékezi magát gyerekek társaságában és mindenféle elhagyja a száját kötőszavaktól az egyéb cifrábbnál cifrább nyalánkságokig. Így van Ő is és sajnos (nem sajnos) túl sok időt töltenek olyan rokonok között, akik nem igazán válogatják meg a mondanivalójukat, ráadásul Andreas még fel is néz a rokonság nagy részére és nyilván ezáltal jópofának is tűnik mindenféle hangosan kimondott indulatszó. Ebben a helyzetben kellene Katinak nevelnie a fiát és nyilván nincs már az a módszer, amit ki ne próbált volna. Mikor meghallotta a Dorka féle történetet (és lehet, hogy Ő csak azt tudja, hogy Dorka egyszer mondta), elsírta magát és szóba sem állt egész este a négyéves gyerekével és az apjával, annyira szégyellte magát. Nagyon sajnálom. Borzasztó lehet. De nekünk is nehéz most és csak igyekszünk tartani magunkat ehhez a csudás-mondókás-dalos dologhoz, hátha idővel majd felejtésbe merül a másik szó. Ám tudjuk, ezeknek a gyerekeknek olyan az agya, mint a szivacs... Csak bízhatunk... Aztán mire elfelejtené, jön az ovi. Na, ezt a sztorit jól kikerekítettem, de nagy probléma ez most nekünk. Vagyis próbáljuk nem felfújni, de nagyon rosszul esik megélni. Nyilván nem fogjuk eltiltani egymástól a gyerekeket, de most már Dorka is tudja, hogy amit hajtogatott, az nem szép, aki okos, az a másikat mondja helyette. Nem mintha meghatná...