Kórház napok Borcsival

A szülészet 307-es szobájában kaptam helyet, ahol már egy két órával korábban császározott lány feküdt. Az ő társaságát csak délutánig élveztem, mert átköltözött a VIP szobába. A szükséges 12 óra letelte után jött a brutál felkelés, mosakodás, séta. Akit császároztak már, tudja, milyen irgalmatlanul rossz és fájdalmasak ezek az első órák-napok. Aznap megittam 5 és fél liter vizet, egyszerűen annyira szomjas voltam folyton, hogy nagyon. Ez persze jó volt addig, amíg volt katéterem, ám később már csak arra volt jó, hogy óránként menjek pisilni és ezzel folyton kínok között kelljen a folyosón végiggyalogolni a a mosdóig. Mert igen, ügyesen, okosan van kitalálva, hogy a császárost beteszik a folyosó közepére, a mosdók pedig a két végén, választhatok, melyikhez gyalogolok 50 métert, míg a simán szülők már szülés után elszaladnak szinte bárhová. Nem akarom a természetes szülést elbagatellizálni persze, de a lábadozási időszakot nem hiszem, hogy össze lehetne hasonlítani... A lábadozás valóban pokoli bír lenni az első napokban. Bori mindeközben az újszülöttek között várta, hogy fel tudjak kelni és legalább a saját lábamon hozzá eljutva tudjam megnézni Őt a maga kis valójában. Mivel hajnalban szültem, így az első napon csak pár órára hozták oda késő délelőtt a babát, nos, az sem volt egyszerű. Ülni nem igazán, feküdni megint nem, oldalra fordulni horror, és így akkor szoptassál... Szerencsére Borcsi mindenkor kedves, megértő és ügyes volt, nem igazán méltatlankodott és szopizott szépen, amikor kínáltam. Estére egy kedves csecsemős nővér megkérdezte, elvigye-e, hogy tudjak pihenni és én hálás voltam a kérdésért. Az már egy másik kérdés, hogy a pihenésből semmi nem lett, óránként jártam pisilni a maratoni távokra, aztán a hajnali fél négyes túrám alkalmával meghallottam, hogy a csecsemős szobában sír valaki. Bori volt, a nővér épp akkor tette tisztába és kezdte cumisüvegből tápszerrel kínálni, hátha éhes aranyom. De Borcsi kipöckölgette a cumit és nem fogadta el. Megkérdeztem, elvigyem-e esetleg megszoptatni, hátha. Elvittem és szopizott szépen-ügyesen... Arany kisbaba... Onnantól pedig nálam is ragadt a kis Drágám... Az elején nagyon nehéz volt ellátni, azt sem tudtam, hogyan pakolgassam jobbról balra. Szerencsére szinte óráról órára javult az állapotom, kikerült a cső a hasamból, akkor már legalább a vérez zacsit nem kellett hurcolnom. Másnap kaptam meg a végleges szobatársamat, akivel szombatig együtt nyomtuk. Niki szintén második babás anyukaként nagyon jó társaság volt, nagyon örültem, hogy őt kaptam, a körülményekhez képes nagyon jól elvoltunk, sokat beszélgettünk és ha kellett, segítettünk egymásnak. 

A napok viszonylag gyorsan teltek, jó volt, hogy mindig volt látogatónk délelőtt és délután is, ám ahogy múlt az idő, úgy lettem egyre fáradtabb. Bori szépen szopizott, igény szerint etettem, és az ügyessége hamar meg is mutatkozott a súlyán is: kedd hajnali születési súlyából szerdán még vesztést, csütörtöktől viszont folyamatos gyarapodást könyveltek el. A sárgulás is elkerülte szerencsére, így ez sem állta útját annak, hogy az előre saccolt szombati napon hazajöhessünk. 

A fáradtság mellett azonban annak a kis lénynek a hiánya volt a legrosszabb, akivel az elmúlt 27 hónapot szinte szimbiózisban töltöttem. Családilag úgy döntöttünk ugyanis, hogy Dorka nem jön be a kórházba. Mivel még 3-4 óránál sosem volt távolabb tőlem, komplett éjszakákról pedig nem is beszélve (és ez nálunk igencsak érdekes, mivel roppant rossz alvó, sokszor ébred éjjelente és anyai vígasztaló szavaim szoktak segíteni), így sejthető, hogy milyen borzasztóan viselte az első egy-két napot. Első éjjel még Kati mama őrködött, míg Apa velünk volt a kórházban, aztán kedd délután megérkezett Irénke mama és Laci papa Kanizsáról és ők tartották a frontot Apával Dorka mellett. Szerdán jött Kati és Andreas is programokkal dúsítani Dorka napjait, így egész jól elteltek a nappalok, ám az éjszakák (egy nyugisabb kivételével) nyugtalanok, kiabálósak, sírósak voltak. Mivel Ricsi és Anyu látták Dorka viselkedését, józan belátásukra bíztam, hogy hozzák-e látogatóba vagy sem. Csakis Dorka érdeke volt fontos, hogy mivel teszünk jobbat neki: minden nap láthat egy órára és utána el kell szakadnunk, vagy a számára kialakított új helyzetben nem bolygatni az Anya-dolgot. Az utóbbit javasolták és elfogadtam. Nagyon nehéz volt, többször sírtam is, annyira hiányzott... Aztán a végére azért kitaláltam, hogy a szombat délelőtti látogatásra hozzák el, akkor meglátja hol vagyok/voltam 5 napot és megláthatja Borit is, aztán hazamegy ebédelni, szundít egyet és együtt jönnek értünk vissza. Nem titok, nagyon féltem a találkozástól, tartottam tőle, hogy Dorka hogy fog viselkedni velem, nem fog-e utálni, hogy magára hagytam, mit szól a húgához, nem fogja-e szegényt már annak ténye miatt zsigerből utálni, hogy Ő az a galád, aki miatt neki öt napig nélkülöznie kellett az anyját. Reméltem, hogy nem fogom elsírni magam, ha meglátom, mert hát mégiscsak nekem kell erősebbnek lenni... Na, ezekből semmi nem jött be...

Dorka megérkezett Ricsivel és Anyuval és mikor meglátott legnagyobb örömömre fülig érő szájjal jött oda hozzám és ölelt meg. Rögtön elsírtam magam... Olyan hatalmas volt (még most is az sokszor) mindene ahhoz az apró kis Alkatrészhalmazhoz képest, akit az elmúlt napokban töltöttem, hogy szinte idegennek tűnt. Olyan volt, mintha kicserélte volna valaki az emlékeimben élő lányomat erre az óriás-gyönyörűre... Először kimentem velük a folyosóra beszélgetni és gyönyörködni a Nagyobbikamban, aztán mikor körbepuhatoltam, kíváncsi-e Borira, aki a kórteremben fekszik egy kiságyban, nagy örömömre igent mondott. Kíváncsian szemlélte a kishúgát, felmászott az ágyamra és onnan elkezdte Borcsit simizni. Nagyon jól fogadta az összes mindent, amit ott volt, az egész szitut és az sem zavarta, hogy az a kis Valaki fontos nekem. Délután visszajöttek értünk, akkor is simizte és pakolgatni akarta a húgát, az autóban kérdezte, hogy hol van a Bóócsi (Apa mellett elől), szóval nagyon cuki volt. Ott és akkor azt gondoltam, hogy lesz ez még így se és nyilván így is van, de egyenlőre nem szólhatok egy rossz szót sem, Dorka minden vad elképzelésemet felülmúlja eddig, de erről majd úgyis írok még...

Boritól kapta ajándékba a rózsaszín horgolt cicát

Indulás haza...