Az első napok itthon

Anya ma ment haza, múlt kedd délután óta segített szó szerint éjjel és nappal mindenben, amiben csak tudott. Ismét nem tudok elég hálás lenni Neki azért, amit értünk tett, és nemcsak fizikai segítségről kell újfent beszélnem, hanem pl. óriási megnyugvás volt nekem lelkileg, hogy a nagylányom mellett tudhattam azokban a napokban, amikor én nem lehettem vele. 

Borcsi folyamatosan cuki, nappal sokat alszik, de vannak azért nézelődős időszakai is már, akár simán elfigyelget másfél órát is, ha olyanja van. Éjjel viszont kipécézte magának az éjfél-félegy körüli időpontot és onnantól kb. háromig nyomatja a nyugtalankodást. Fogalmam sincs, mi baja, fáj-e a pocakja, de nyüglődik, szemei kipattanva és semmi nem bírja megnyugtatni, pedig még cumit is dugdosok a szájába rendületlenül. Megnyugvások kizárólagos formája a szopizás közben történő végkimerült elalvás illetve a mellkasszundi. Ez viszont nagyon cukiság egy olyan anyának, aki már a gyomrában érzi a fáradtságot és a teljes kimerültség határát súrolja. Remélem, hamar elmúlik ez nála, mert nem vicces. 

Ügyeskedtem már a héten a papírokkal is, hála annak, hogy Anya felügyelte a csajokat. Mindig csak rövid időre mentem el, de akkor is óriási segítség volt, hogy megtehettem. Hétfőn lemondtam Apa gyes-ét a MÁK-nál, kedden visszamentünk a kórházba a záróért és az anyakönyvi kivonatért, szerdán a táppénzemet zárattam le az sztk-ban, ma reggel pedig már (hála annak, hogy legnagyobb meglepetésünkre tegnap délben beállított a postás Bori taj-kártyájával) egyes sorszámmal nyolckor az Államkincstárnál Dorkára gyest, Borira pedig csp-ot és anyaságit igényeltem. Továbbá megírtam utolsó táppénzes kérelmemet és kitöltöttem a tgyás igénylőt is, amiket aztán ma reggel Apa postára is adott, úgyhogy a nagyján túl vagyok. Az államkincstári hölgyike még kérdezte is, hogy nahát, egy hetes a kicsi? Vigyázzon magára, még csak most szült és máris itt ügyintéz... Ja mondom, és ha még azt is elmondom, hogy császáros vagyok, akkor meg pláne... Kicsit sopánkodott is rajta. A sebem amúgy szépen gyógyul, még doki-berkekben is nagyon megdícsérték, hogy milyen szép munkát végzet K. doktornő. Aztán tegnapelőtt este meg látom, hogy szétnyilt kicsit... Egyenlőre Anya többször is bekente Betadinnal meg fújtunk rá Aloe First-öt és Anya szebbnek is látja már, de ha nem húzódik össze gyorsan szépen, akkor felhívom Andit és megkérem, hogy nézzen már rá vagy visszamegyek a szülészetre, mert nem akarom, hogy kiessenek a beleim.

Akik meg jódolgok az életemben, azok a Csajok. Így, nagybetűsen. Merthogy Dorka nagyon cuki, jellemző, hogy ma pl. lement a papával a játszira és mikor hazaértek, első kérdése az volt, hogy "Hoj van a Bóóóócsi?" Csak mert nem látta a karomban. És mikor mondtam, hogy az ágyában alszik, akkor odament és pipiskedve megleste. Mikor szoptatom a Kishugit, odajön Dorka és könyöksimi közben odahajta a vállamra a fejét, aztán megsimogatja Bori kezecskéjét és (ahogy tudja) óvatosan a buksiját is, megpuszilja és mondja neki, hogy "Semmi baj, Bóóócsi!" Nem mintha lenne baj, de ő még biztosítja is róla. Amúgy nem ugrálja körül, nem ajnározza, elfogadja a létét és néha-néha odajön aranyoskodni. Ennél több pedig nekem nem is kell. Nagyon örülök, hogy egyenlőre ez így van, nekem nagyon nagy könnyebbség. Nem irigy, nem féltékeny és hozzám is ugyanúgy bújik, teszem hozzá, igyekszem én is minél többet a közelében lenni, hogy érezze, mennyire szeretem a változások ellenére/mellett is.

Hétfőn volt a védőnő, ma pedig a doktornő is eljött (tegnapig szabin volt), mindenki meg volt elégedve az új gyerekkel. A hatodik napon, hétfőn reggelre leesett Bori köldökcsonkja, így azt már meg is tudtuk mutatni, amiért szintén dicséretet kaptunk mindahányan. Súlyára sokat nem tudtam mondani, csak azt, hogy átlagban kétésfél-három óránként eszik, de előfordul simán a gyakoribb étkezés is, szépen alszik (kivéve az éjszakai izéség), nem panaszkodik, jól néz ki. Doktornő mondta is, hogy nem kell méricskélni, jöjjünk majd el hozzá két hét múlva, megméri úgyis, de szerinte nincs okunk aggodalomra. Remélem igaza van és ki is dobom a hülye mérleget a fenébe, ami amúgy tegnap csak arra volt jó, hogy teljesen beparáztatott. Történt ugyanis, hogy kigondoltam, mérjünk egy evést a Kisleánynak. Ez azért érdekes, mert eddig egyáltalán nem méregettük őt semmilyen formában. Nos, a ruhás kezdő súlya abban a pillanatban kevesebb volt, mint a mezítelen hazaérkezős súlya... Sírás indul, nyugodt szoptatás (haha), aztán új kontroll: mínusz 170g-ot evett a gyerek... Na, akkor azt gondoltam, itt az eleje és egyben a vége a mérlegelésnek, mert hogy ezen nem fogok rugózni még egyszer, az biztos. És miután a doktornő a "jó kövér ez a gyerek" jelzős szerkezettel illette a leánykánkat, így pláne nem fogom méregetni. És még olyan, de olyan sokmindenben más egy második gyerek, mint egy első... Most lelkileg sokkal jobban vagyok, nem parázok semmin (pl. nem tudjuk bizonyos okból használni a légzésfigyelőt, nem mérlegelek és azt sem tudom óra-percre, mikor evett Bori utoljára, elfelejtettem, hogy olajozni kéne fürdéskor, meg volt valami régen a hintőporozással is, de azt sem tudom) és azt hiszem, így sokkal többre is fogunk jutni. A fürdés-evés-alvás logisztika egyenlőre működik, aztán majd minden változik és minden állandósul, ahogy annak egy családban illendő...

Össze-vissza csapongnak a gondolataim, nem vagyok túl összeszedett sem, ámde roppant fáradt az igen, meg még a gép előtt ülés sem a legjobb tevékenység nekem, de ha csak ilyen formán, akkor is meg kell írnom, mi történik, mert elfelejtődik és felhalmozódik. Szóval igyekszem majd inkább gyakrabban keveset, de igéretet nem tudok jó szívvel tenni. Majd ez is alakul...

Hazaértünk

Az első fotó négyesben

Mama segít Borcsit tartani

Szia Bóóócsi!!!

"Amíg ejaaszik, addig óóóvasok neki!!

Dédi és Bori

Písz end láv ♥