Az ötödik

Sokat gondolkodtam, megírjam-e, de szerves részünk, nagyon is. 

Két hete történt, nem terveztük egyáltalán, de mégis megtörtént: újra várandós lettem... Az ijedtség volt a leginkább jellemző mindkettőnk reakciójára, pláne onnantól, hogy pozitív lett a tesztem peteérés után egy héttel...amikor már teljesen egyértelmű volt, hogy itt valóban baba van a dologban. Mentek a pro és kontra érvek, és amennyire elutasító volt az első néhány reakciónk, az idő múlásával annál inkább rajzolódott ki bennem, hogy mit szeretnék. És bár nem beszéltünk meg még mindent véglegesre Ricsivel, már kezdtem rajta is érezni, hogy talán már nem annyira negatív és kicsit másképp látja a dolgokat. Kezdtem elfogadni, ráhangolódni, beleélni magam, hogy újra pocakos anyuka leszek, hogy újra császároznak, hogy újra három hónap összeszokási idő, esetleg hasfájás, közben meg ott a másik kettő is, de majd lesz valahogy, hiszen lesz belőlünk még egy, egy hasonlóan gyönyörű, mint emez a kettő és ahogy szó szerint éreztem a fogantatását és a beágyazódását, úgy éreztem azt is hogy fiúcska. És örültem, hogy lesz hát Ákosunk, de ha mégsem jól érzem, akkor mondtam is Apának, hogy kapja meg mégis Réka nevét, ahogy az első babát neveztük el, aki aztán méhenkívüli angyalka lett. 

Először csak kicsit volt barna, aztán meg már nagyon véreztem, erősen, sokat és jó görcsölősen és akkor tudtam, hogy vége. Mert nem úgy vártuk az elejétől, ahogy Ő szeretett volna jönni, de akkor már késő volt. Igen, biztos így kellett lennie. Ő volt az ötödik babánk, aki megfogant és be is ágyazódott, ebből kettőt sikerült világra is hoznom. Nem túl jó arány. 

Én csak azt remélem, hogy meg tud nekünk bocsátani minden ellene irányuló gondolatot, mert én úgysem tudok...