Visszavagyok

Rászántam magam, újra írok. Nem mintha nem tudtam volna eddig is, csak valamiért nem. Nem igazán történt semmi, ami említésre méltó lenne. Persze ez nem igaz. Most is ugyanúgy zajlik az élet, mint korábban, csak nem minden a Kaáli intézetről és a "babagyártásról" szól, így az ember hajlamos azt gondolni, hogy az már nem is fontos. Pedig de. És most különösen így érzem.

Az elmúlt egy hónap gyakorlatilag a munkáról szólt. Azok után, hogy a kórházból hazaérve megkaptam "bentről", hogy iziben szedjem össze magam, azután, hogy pár napig bekómáltam az egész helyzettől, rájöttem, hogy ez lesz a megoldás számomra: belevetem magam a munkába és elterelem a gondolataimat. A műtét után pénteken jöhettem ugye haza, ám sokat nem pihentem. Annyira nem éreztem a fizikai fájdalmat, csak egy-egy mozdulatnál, hogy gyakorlatilag szinte semmit sem pihentem azon a hétvégén. Ricsi többször is figyelmeztetett (hol szépen, hol már kicsit durvábban), hogy ha esetleg elkerülte volna a figyelmemet, akkor ő szólna, hogy két napja műtöttek, nem biztos, hogy baj lenne, ha feküdnék egy keveset... Nos, legyünk őszinték: egyik fülemen be, a másikon ki. Szombaton és vasárnap kb. fél-fél órákat töltöttem ágyban, a többit mászkálva, takarítva, stb. Egyszerűen nem bírtam megmaradni. Anyát megkértem, hogy legnagyobb jószándéka ellenére se jöjjön Győrbe, mert ne utazgassanak Apával "feleslegesen" hosszú órákat, segíteni úgysem tudnak, hacsak nem hozzák magukkal a kisbabámat is.. Nem tudták hozni. Az viszont azért sokat segített, hogy Anyával sokat beszéltünk telefonon, innen is köszönet a "Vodafone családi csomag" kitalálójának! Hétfőn elmentem a háziorvoshoz, kedden pedig már dolgozni. Bár még jó pár napig kigombolt nadrágban vezettem (a farmerom gombja nagyon bántotta a köldök-vágásomat), nem nagyon foglalkoztam semmivel. Csütörtökön Busznyák doktor profi módon, fájdalommentesen megszabadított a varrataimtól, onnantól pedig szuper volt minden. Fizikailag. A lelkit pedig tudat alatt mélyen eltemettem. Meg is állapítottam, hogy megy ez nekem, nem lesz itt semmi baj! Egészen két héttel későbbig...

Pünkösd előtt Anyu készült Csilluékhoz, így gondoltam, ne buszozzon, elmegyek érte és felviszem őt, addig is együtt leszünk. Nem mellesleg gondoltam, jó lesz, ha már látom Hannuskát is, hisz olyan rég találkoztunk! Annyira vártam már, hogy meglássam élőben is a Csöppemet, aztán mikor megláttam, valami nagyon-nagyon rossz történt. Kicsi szívem feküdt a babakocsijában, nemsokkal előtte aludt el, én meg csak néztem és nagyon rosszul lettem. Nem tudom megmondani, mit éreztem, de egyszerűen bepánikoltam. Egy alvó gyerek láttán megfagyott a vér az ereimben... Anyával vittünk egy csomó ennivalót, hogy azt a pár napot minél zavartalanabbul tölthessék, és anya mondta is, hogy maradjak és egyek velük én is, de nem bírtam. Csak azt tudtam, hogy mielőbb ki kell jussak a lakásból... Apu, anyu és Csillu is megöleltek, de nem tudtam figyelni semmire, csak hogy menekülnöm kell. Olyan szinten pánikoltam be, hogy Janitól elfelejtettem elköszönni.. A Budapest-Győr útvonalat végigbőgtem és rájöttem, nem vagyok jól. Nagyon nem. Sikerült eltemetnem magamban a munka révén a velünk történt tragédiát úgy, hogy azt fel nem dolgoztam. És akkor úgy éreztem, egyedül erre nem is vagyok képes. Szombatra azért összeszedtem magam és meglátogattuk Hannát, de még mindig nem volt az igazi. Ő igen, nagyon is, édes-aranyos-tündér babácska! Kellett egy kis idő, amíg oldódom. Visszajött az érzékeny oldalam is. Míg Csillu elment wc-re, megfogtam Hannát. Szegényemnek akkor már nagyon fájt a pocakja és rettentően elkezdett sírni. Annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy én is sírtam. Nem bírtam idegekkel ezt az egészet. Azóta aztán újra voltunk és akkor már még jobban voltam.

Ezek amolyan "ideig-óráig állapotok". Az igazság az, hogy van, hogy naponta, de van úgy is, hogy óráról órára változik a hangulatom. Még a múlt szombaton az történt, hogy reggel rosszul ébredtem, bevettem egy apró hülyeséget a fejembe, amit persze kihegyeztem a saját nyomorúságomra, amiért nem tudtam mást hibáztatni, mint Ricsit, úgyhogy a nap végére sikerült odáig eljutnom, hogy már azon gondolkodtam, van-e egyáltalán értelme folytatni a kapcsolatunkat... Nagyon labilis tudok lenni idegileg. Vannak napok, amikor elgondolkodom azon, súlyosak-e a problémáim, aztán meg azon, hogy vannak-e egyáltalán problémáim? Úgy érzem, nem ártana, ha legalább egyszer beszélnék azzal a pszichológus hölggyel, akivel Kőrösi doktor a Lombikcsodák című könyvét írta. Ő sokat tud a lombikosok lelkéről, bár ez tán nem is annyira lombikoslélek, hanem inkább babaelveszítős lélek. Bár az is igaz, hogy nekünk a három hónap leteltével a próbálkozás mást jelent, mint egy nem-lombikosnak. Újabb kezelés, amin megintcsak oly sok minden múlik.. Minden kezelésen a további életünk múlik...

Július 11-én  2-re megyünk konzultációra Boga doktorhoz, ő mondja majd meg, mikor kezdhetnénk újra. Azért csak kezdhetNÉNK, mert eldöntöttem, hogy akkor kezdünk, ha NEKÜNK is jó. Mert ez az utóbbi időben háttérbe szorult. Hogy nekünk mi a jó. Az elmúlt egy-másfél év csak orvosokról, "gyerekgyártásról", vizsgálatokról, műtétekről, reményekről és csalódásokról szólt. Elfáradtunk. Lehet, hogy inkább elmegyünk a Balcsira egy hétre (sokkal többet nem tudunk szánni nyaralásra) és majd a köv., szeptemberi ciklusban vágunk bele. Egy hónapon már nem múlik semmi. Addig annyit vagyok az egésszel foglalkozni, amennyit nagyon muszáj. Jövő hétre bejelentkeztem nőgyógyászhoz, citológiát meg kell csináltatnom, mert lejár a hónap elején az egy év, aztán megnézetem vele, hogy vannak-e cisztáim illetve hol érik petesejtem. Ezt csak amiatt, hogy megtudhassuk, a páros vagy a páratlan hónapok jöhetnek-e szóba a spontán próbálkozáskor. Merthogy eszemben sincs feladni a spontán baba lehetőségét, sőt! Azon vagyok, hogy vissza se kelljen mennünk az Intézetbe..Tudom, hogy nagyon kicsi az esély rá, de nem érdekel. Most tényleg csak magunkkal akarok foglalkozni!

Ennek azért egy kicsit ellentmond Ricsim állapota. Bár most viszonylag jól van, ám két hete azért újra ránk pirított egy kicsit az élet, mivel lássuk be, már kb. egy hete nem fájt senkinek semmije és nem műtötték egyinkünket sem.. Szóval Pünkösd hétfőn elment a szemészeti ügyeletre abból kifolyólag, hogy akkor már harmadik napja gyulladt volt a bal szeme és nagyon bökött is neki. Akkor szemcseppeket és kenőcsöt kapott, majd egy "belső árpa" diagnózissal hazajött. 4 nap múlva visszamentünk a rendelőbe, ahol a szemész főorvos közölte vele, hogy szó sincs árpáról, ez bizony a Bechterew miatt van... Pedig annyira azt hittük, hogy menni fog kezelés nélkül, de úgy néz ki, nagyon hamar vissza kell menni az infúzióra, ami pedig nagyon hamar fagyasztott apát jelent... Tudom, hogy az is jó, sőt, biztosan nagyon jó, de akkor sem friss. De ha csak így lehet, akkor így lesz. Így is le a kalappal Ricsi előtt, hogy ilyen jól viselte a betegségéből adódó kellemetlenségeket.

Vasárnap Tihanyban és Füreden voltunk, séta, kaja, jegeskávé, fotózás. Rég éreztük magunkat ilyen jól.

 

Elkezdtem diétázni, nem eszem kenyeret, kerülöm a szénhidrátot, rizst, krumplit, tésztát. Már kétszer tornáztam Rubint Réka dvd-re is itthon, az eredmény: a múlt heti akció után 3 napra simán szó nélkül bárki kiutalta volna nekem a mozgássérült kártyát; a tegnapi 90 perces menetet pedig ma délután kezdtem valóban érezni, úgyhogy szerintem holnap megintcsak újra kell tanulnom járni. De jó ez most nekem! A diéta talán jót tesz majd kicsit a bőrömnek is, ami a hormonkezelés óta minősíthetetlen - tele vagyok pattanásokkal, ami már jó rég nem volt rám jellemő, legalábbis nem ilyen mértékben.

Szóval most "csak" élünk. Dolgozunk, eszünk, lélegzünk, szeretünk, felejtünk (de nem elfelejtünk!), remélünk. Mert a reményt sosem adjuk fel! Igenis lesz élő babánk nekünk is!! Málnuskánk mindig megmarad Angyalbabának, és hamarosan elküldi nekünk a hús-vér bepisilős-bekakilós, ámde puszilgatható kistestvéreit!

 

Gondolatok az Angyalkánkról

Kismálna ma 6 hetes...

Nagyon nehéz. Már nem sírok annyit (csak ha nem látják) és jobban le tudom magam kötni más dolgokkal is, sőt törekszem is erre. Ha mégis megállok és eszembe jut az az irgalmatlan hülyeség, amivel sosem szabad foglalkozni - mi lett volna, ha... Nincs értelme. Azon gondolkodtam, hogyan lehet ezt elfogadni, feldolgozni, lezárni vagy bármit tenni azért, hogy ne kerüljek a muszáj-dzsekisek közé a vigyorgóba. És rájöttem arra, mi a tökéletes és egyetlen magyarázata a velünk történteknek!

Következő a helyzet: Van néhány Angyalka a világon, akiket még ember szabad szemmel nem is láthatott, olyan különlegesek! Ezek a kivételes kis lények hosszú-hosszú éveket szentelnek az életükből arra, hogy kiválasszanak maguknak két, hozzájuk hasonlóan különleges embert, akiket szüleikké választanak. A hosszú keresés során sokmindent számba vesznek, mérlegelnek és csak és kizárólag ahhoz az emberpárhoz költöznek be, akiket a legalkalmasabbnak tartanak. Nem maradnak náluk sokáig a szó fizikai értelmében, épp csak annyi ideig, míg a különleges emberpárt megérinti az a kivételes érzés, ami csak nagyon keveseknek adatik meg: Angyalkásak lehetnek. Amint a két ember megérezte a kis Angyal jelenlétét, a Csöpp fizikai valója megszűnik és egy teljesen más dologgá alakul át: maga lesz a Halhatatlanság...

Kismálna ma 6 hetes. Mi pedig ritka kivételes és szerencsés emberek vagyunk, mert egy ilyen különleges kis Angyal - Kismálna - minket választott szüleinek, akiknél megvalósulhat az Ő halhatatlansága...

S bár nem látunk (hisz az ilyen különleges Angyalkákat nem is lehet látni), mégis mindig velünk vagy és mi pedig - mivel a szüleid vagyunk- mindig veled  leszünk! Köszönjük, hogy a szüleid lehetünk, míg Világ a Világ...

Egy álom végképp véget ért...

Kedd reggel elmentem a laborba a szombati kis papírommal, gondoltam hátha esetleg megszánnak és vesznek tőlem vért. Szerettem volna, ha az itt kapott eredményt és a majdani szerdai Kaális eredményt összevetve levonhatnánk a megfelelő következtetéseket Kismálna hollétét illetően. Húztam sorszámot, megláttam, hogy 97-en vannak előttem. Gondoltam, nem rossz, addig veszek egy pisilős tesztet a patikában, hátha.. Vettem, pisiltem, full pozitív. Nem bírom ki. Bár nem vagyok soha tolakodós, úgy gondoltam, az ügyem nem tűr halasztást. Beslisszoltam egy soron következő úr mögött és megkérdeztem az adatfelvevős hölgyet, van-e értelme várnom. Elmondta, hogy mennyire nincs, ezzel a terhesgondozóban foglalkoznak, haladják át oda. Kocsiba vágtam magam és irány.

A Liezen-Mayer utcai rendelőhöz érve átvágtam magam a lépcsőn dohányzó etnikai kismamák tömegén (...), aztán beérve megtaláltam az én ajtómat: Egyéb vérvétel 8-12, kérem ne kopogjon! Nem kopogtam. Majdnem feladtam, hogy minek is vagyok itt, elmegyek a dolgomra, holnap meg a Kaáliba, aztán kész. De vmi nem hagyott elmenni. Kisvártatva kijött valaki az ajtón, én pedig újra pofátlan módon besurrantam az általa hagyott résen. A hölgyek nem értették, mit keresek ott (jelzem, magam sem értettem), de miután közöltem, hogy van egy (sok) pozitív tesztem, babám láthatóan nincs, vérem pedig mostanra már annyi, mint az első és második világháborúban elesett összes katonának, kis türelmet kértek és a folyosóra tessékeltek. Nem telt el egy perc és a kb. 20, ott várakozó kismama legnagyobb örömére beszólítottak egy másik ajtón. Egy nagyon kedves és szimpatikus doktornő (Dr. Csenge Titanilla) megvizsgált és azt mondta, mindenképpen menjek vissza a kórházba ultrahangra, hogy a méhen kívüli terhességet ki tudjuk zárni, majd vár vissza az eredménnyel még aznap délig. Megköszöntem a segítségét, majd eljöttem.

Az ultrahanghoz érve újabb sorszámot húztam, s a kis papírkán elolvashattam, hogy a várakozók száma 17... Leültem és csak néztem ki a fejemből. Körülöttem kismamák, kisebb-nagyobb pocakokkal, én meg csak ültem teljes kétségbeesésben és a belőlem folyamatosan ömlő vértócsában, miközben a szomszédban levő NST-s helyiségből folyamatos babaszívhang dübörgött... Egy és negyed óra várakozás után bemehettem az egyik vetkőzőbe, ahonnan aztán a szonográfus hölgy beszólított.  Első kérdése neki is szintén az volt, hogy mit keresek ott, majd miután elmondtam, hogy méhen kívüli kizárására vagyok itt kontrollvizsgálaton, előbb megkérdezte ugyan, miért nem a Kaáliba mentem, de aztán lefektetett az ágyra. Szanaszét forgatta bennem az uh-fejet, majd egyre hülyébben nézett. Hirtelen feladta, majd megkért (most már más hangon), hogy öltözzek fel, üljek le kint, és el ne menjek sehova, mindjárt behív a másik ultrahangba. Így is lett, az már egy még nagyobb és gondolom részletesebb készülék volt. Annyi ideig tekergette bennem az eszközt, mintha a 12 hetes ultrahangot csinálta volna, majd egyszer csak azt láttam, hogy nagy sokára kinagyít vmit, méricskéli és vadul nyomtatgatja ki a a felvételeket. Most már még elkeserítőbb, szánakozó hangon kért meg, hogy öltözzek fel, leklimpírozta a látottakat, a kezembe nyomott egy csomó papírt és uh felvétet és megkért, hogy menjek le az ambulanciára, ahol meg fognak vizsgálni. Az ottani orvos a vizsgálat után úgy vélte, hogy bár szerinte nem nagy a valószínűsége a méhen kívüli terhességnek, mégis úgy látta jónak, ha most nem megyek sehova. Először nem is jutott el az agyamig, hogy miről beszél, de mire észbe kaptam, már bele is nyomtak egy újabb csomó papírt a kezembe és azt mondták, hogy ezekkel most azonnal jelentkezzek a második emeleti nőgyógyászati recepción, hogy gyorsan le tudjanak fektetni. Akkor jöttem rá, hogy ez nem vicc. Haza se engedtek a holmimért.

Pár perc múlva már a nőgyógyászati felvételnél álltam, ahol adatrögzítés és gyors vérvétel után bekísértek a 216-os szobába, mint ideiglenes lakhelyemre. Megkértek, hogy azért dobjak egy gyors pisit még, hogy megnézzék ők is, tényleg pozitív-e a terhességi tesztem, de természetesen az volt. Visszamentem a szobába, leültem az ágy szélére és nem értettem semmit. Reggel vérvételre indultam, hogy kerültem én ide? És most miért is vagyok itt? Méhen kívül? De hát felszívódott, nem? De ez csak gyanú és nem is értem, miért kell itt lennem, hiszen mi már megbeszéltük, hogy Kismálna már elment... Döbbenten vettem tudomásul, hogy a szerdai Kaális megbeszélésnek és vérvételnek búcsút mondhatok és úgy találtam korrektnek, ha felhívom az Intézetet és lemondom az időpontomat, hadd adják oda másnak, ha szükség van rá. A telefonban elmondtam a recepciós hölgynek, hogy lemondanám a holnapomat egy az egyben, mire legnagyobb meglepetésemre megkérdezte, hogy miért. Erre nem számítottam. Elmondtam, hogy bent fogtak a kórházban méhen kívüli gyanúval, erre közölte, hogy azonnal kapcsolja Boga doktort! Jesszus! Erre meg végképp nem számítottam.. Fél perc zene után Boga doktor szólt hozzám és megkérdezte, mi a helyzet, mit láttak az uh-n. Még jó, hogy láttam a monitort, amikor a hölgy gépelte a diagnózist, úgyhogy be tudtam számolni az uterus és a bal oldali ovárium közti kóros képletről, meg hogy az uterusban graviditas nem található, illetve hogy a Douglasban nincs folyadék, aminek Boga doktor kifejezetten örült. Elmondta, hogy most ott vagyok a legjobb helyen és megkért, hogy azonnal beszéljünk, ha véget ért a megfigyelésem. Örültem a figyelmének és a kedvességének.

Ricsi nemsoká megérkezett a holmimmal, majd hazament, megírta a lányoknak a fórumra, hogy hol vagyok, kinyomtatta az aggódó, de bíztató szavakat, aztán visszajött még pár dologgal. Bíztunk benne, hogy nem lesz semmi, ami miatt sokáig bent tartanak és nem kínozzák tovább a lelkünket.

A kedd este és a szerda teljes csendességben telt, az addigi cisztaműtétes szobatársamat felváltotta egy 22 éves, 24 hetes kismama, akivel nagyon jókat beszélgettünk. Az állandó és erős felügyelet abból állt, hogy 3 ízben nyitották ránk az ajtót a nővérek a nap folyamán, akkor is a kaját hozták. Volt szerencsém meglátni a győri nőgyógyász-társadalom apraját és nagyját - megmondom őszintén, őket látva megrendíthetetlen maradt a bizalmam az én Bödecs doktorom felé. Egyre jobban erősödött bennem az elhatározás, hogy bár messzebb van és lepukkantabb, akkor is Csornán fogok szülni, ha egyszer eljutok odáig.

Csütörtök reggel fél 7-kor jött be a nővér, megkérdezte, mi a helyzet, majd kiment. Kb. nem is számítottunk másra. Csak ültem az ágy szélén és gondolkodtam, lemenjek-e egy kávéért az automatához vagy egyek-e egy joghurtot, amikor is egy másik nővér feltépte az ajtót, a nevemet mondta, majd megkért, igyekezzek lefelé az ultrahangra. Gyorsan fogat és arcot mostam, aztán leballagtam. Ahogy a helyiségbe léptem, már nyílt is az ajtó és szólított a keddi szonográfus hölgy. Akkor már bent volt a főorvos is, aki gyakorlatilag (köszönhetően gondolom a hosszú évek tapasztalatának) egy perc alatt közölte az alábbiakat: Douglasban kevés folyadék, uterusban graviditas nincs, bal oldalon tuba duzzadt. Úristen, csak ne lennék ennyire kikupálva már ebből a témából! Egy évvel ezelőtt még az elhangzottak nyelvezetét sem tudtam volna eldönteni, hogy kínai vagy latin, most meg már sajnos minden szavát értettem Nagy doktornak... Méhen belül terhesség nincs, hasüregben folyadék (ami csak vér lehet), a bal oldali petevezetékem pedig meg van duzzadva, ami azt jelenti, az előbbiek ismeretében, hogy ott van Kismálna... Megkértek, öltözzek és menjek fel a szobámba. Besokkoltam. Szobába érkezésem után 5 perccel berobogott egy nővér, kezében fásli és kórházi hálóing. Elkezdte betekerni a lábamat és megkért, hogy vegyem fel a hálóinget a műtéthez, illetve nagyon remélte, hogy még nem ettem és nem ittam, valamint hogy a továbbiakban is tartom magam ehhez. Kissé értetlenül néztem rá és megkérdeztem, szabad-e tudnom, hogy akkor mi is ez az egész?  Erre ő: "Ja, méhen kívüli terhes és hamarosan megy a műtőbe!" Majd kiviharzott. Nem tudom leírni, mit éreztem. Rájöttem, hogy Málnus, akit már-már elengedtünk és elfogadtuk, hogy nem volt életképes, még mindig bennem van és él. És hogy ennek az állapotnak nemsoká véget vetnek... Tudom, hogy az én életem megmentése a célja ennek a beavatkozásnak, de nem bírtam elfogadni.

Ricsi nagyon hamar megérkezett, s szinte vele együtt az aznapi orvos is, Dr. Busznyák Csaba. A szörnyű állapotom ellenére megállapítottam, hogy az elmúlt három nap legszimpatikusabb orvosa, fiatal, figyelmes, betegcentrikus. Bár tudtam, de higgadtan elmagyarázta, mivel állunk szemben; hogy sajnos a babával együtt a petevezetőmet sem tudja megmenteni. Láttam rajta, sajnálja, hogy ezt kell közölnie és nem nézett át a lelki fájdalmamon. Elmondta, hogy mindent elkövet azért, hogy laparoszkópos úton oldja meg a helyzetet, csak nagyon végső esetben fogja a hasamat teljesen felnyitni. Nagyon korrekt volt, ami abban az iszonyú helyzetben a legjobban eső érzés volt. Miután kiment, Ricsi bejött hozzám, de csak sírni tudtam. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy ez a buksi kis Málna miért ment oda, ahova nem kellett volna és hogy nemsoká vége az életének. Zokogtam. Mindketten zokogtunk... Ricsinek el kellett mennie, így az ezt követő közel 5 órát sírva és magam elé bámulva töltöttem. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Gyakorlatilag félhulla voltam, úgyhogy ennek és a már meglevő laparos tapasztalatomnak köszönhetően nem voltam idegroncs (teszem hozzám, egyetlen nyugtatót sem kaptam a műtét előtt, hagyták, hogy 5 órát várakozzak az esetleges rettegésemmel és a gondolataimmal...) Mire Ricsi visszaért, épp addigra jött meg értem a beteghordó is. Műtőbe be, megintcsak branül a kézfejembe, lábak leszíjazva, mély levegők és itt a vége... Egy óra múlva arra ébredtem az őrzőben, hogy ömlik a könny a szememből. Az agyam ezek szerint előbb ébredt, mint a testem, így ő már felfogta a felfoghatatlant: Kismálna végképp nincs többé... Szinte végigsírtam az egy órát, amit bent töltöttem, majd nagyon hamar, fél háromkor már vissza is mehettem a szobába. Még az őrzőbe bejött hozzám Busznyák doktor, elmondta, hogy minden rendben zajlott a lehetőségekhez képest, úgyhogy sikerült 3 kis bemetszéssel eltávolítani, amit el kellett.

Ricsi bejött hozzám, de mást nem tudtam, csak sírni. Nem érdekelt a három vágás fájdalma, a hasamból kivezetett cső, aminek végén vérrel félig telt zacskó lógott,; egy dolog érdekelt csak, hogy hol a kisbabám... Ezt nem lehet ép ésszel elviselni. Kb. olyan lettem, mint egy zombi. Miután először felsegített a nővér és kikísért a mosdóba, onnantól csak járkáltam, mint aki keres valamit. A normális műtét utáni szunyókálás nálam kimaradt emiatt, így nem volt az sem csodálnivaló, hogy este, amikor elmentem a nővérszobához, hogy megkérdezzem, rendjén van-e, hogy ennyi véres lé van a tasakomban, hirtelen rosszul lettem és félájultan ketten cibáltak vissza az ágyamba. Akkor kaptam gyorsan fájdalomcsillapítót és altatót, hogy nyugodjak el egy kicsit, amiért utólag hálás vagyok.

Nagy drukk ment bennem reggel ébredés után, hogy tudjak székletet produkálni, mert ez jelentette szabadulásom kulcsát. Az este bevett hashajtó ellenére sem volt egyszerű mutatvány, ám amikor sikerült olyan volt, mintha vki plasztik c4-est helyezett volna a hasamba és távolról felrobbantotta volna... Iszonyúan fájt, majdnem kiszakadt a hasfalam, de a lényeg megvolt. Dél után 5 perccel jött be a doktorom, megszabadított a hasamból kilógó csőtől (kicsit kellemetlen volt, de csak egy pillanat volt az egész), majd azt mondta, mehetek haza délután. Örültem, amennyire ebben a helyzetben örülni tudok bárminek.

Örömöt képtelen vagyok érezni, maximum hálát. Hálát Busznyák doktor iránt, aki a második igazán ember-orvos, akivel találkoztam és hálát Isten iránt, hogy őt küldte nekem orvosomul csütörtökön, szakmai és emberségességi szempontból egyaránt. Hálát az anyukám, a kishúgom és a mamám iránt, akik folyton érdeklődnek a lelkem felől, bátorítanak, szeretnek és csendben vannak, amikor kell. Hálát a fórumos lányok iránt, akik miatt pár napja szinte csak rólunk szól a fórum, az együttérzésükért, a tanácsaikért, a tapasztalataikért (sajnos többek érintettek hasonló miatt) és az aggodalmukért. Hálát Ricsi anyukája, Nagykati iránt, aki eljött hozzám a kórházba, ebédet készít nekünk a hétvégén és nem bombáz közhelyekkel, csak meghallgat. És legnagyobb hálát az én Ricsim iránt érzek, aki a nap minden percében mellettem van, fogja a kezem, mindent megcsinál helyettem, még azt is, amit nem kellene és csak szó nélkül megölel és velem együtt sír, ha látja, hogy újra és újra összeomlok.

Most itthon vagyok. Nagyon rossz, hogy egész délelőtt hányingerem volt és a melleim még mindig duzzadtak, ezek még mind a hcg hormon okozta tünetek. A műtétből adódó fizikai fájdalmat szinte egyáltalán nem érzem, olyan mértékben felülíródik a lelki fájdalom által; nagyon furcsa és érdekes dolog ez...A tegnapi éjszakám szörnyű volt, alig tudtam elaludni. Pánik és rettegés keveredett bennem, még sosem éreztem ilyet. Egy-egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy ha ez sokáig folytatódik, lehet, hogy szakember segítségére lesz szükségem... Mindenesetre megkértem Ricsit, hogy most még nagyon sokáig ne hagyjon egyedül ébren este, próbálja meg mindig megvárni, míg elalszom, hogy tudjak belé kapaszkodni és ne féljek. Néha úgy érzem, kicsit jobb, aztán sokáig meg csak sírok és úgy érzem, elveszítem az eszem és beleőrülök a bánatba. Meghalt egy darab belőlem. Nagyon-nagyon hosszú lesz az az idő, amikor már könnyebb lesz. Könnyebb, mert könnyű sosem lesz, az biztos. Sosem tudtam elképzelni, hogy egy anya ennyire tudja szeretni a gyermekét, pedig mi csak egy tökéletes és gyönyörű nyolcsejtes embrióként láttuk őt...

Soha nem fogunk elfelejteni drága, egyetlen Kismálnánk...

Hol vagy, drága Kincsünk?

Pénteken reggel vettem egy nagy levegőt. Annyira aggódtam nap mint nap, hogy honnan tudhatom, megvan-e még a babánk? Mi lesz, ha egyszerűen csak nem lesz meg? Ezen a bizonyos múlt péntek reggelen azonban úgy döntöttem: "Slussz!! Nincs több aggódás! Hiszen Kismálnáról beszélünk, a kis túlélőről! Hát hol lenne? A pocakomban! :)" Ehhez a gondolatsorhoz mindenképpen hozzájárult az is, hogy előző nap reggel felmentem újra Csilluékhoz. Jani is otthon volt és nekik is elmondtam, hogy aggódom és hülyeség, de legszívesebben minden nap elmennék vérvételre, hogy lássam, emelkedik-e a hcg szintem... Azt mondták, buksi vagyok, egy gyerek nem tud csak úgy eltűnni, annak vannak jelei, görcsök, vérzés stb. Kaptam pár tanácsot is (pl. ne olvasd a netet) és mindemellé Csillu két kismamis könyvét is meg újságokat, okos kiadványokat. Hazaérve ezeket lapozgattam és írtó boldog voltam, hogy most már én is olvashatok ilyet legálisan, hiszen KISMAMA vagyok!!

Ennek szellemében keltem pénteken és vettem azt a bizonyos nagy levegőt. Teljes lelki nyugalomban mentem dolgozni is, de biztos ami biztos alapon, délután csináltam egy újabb tesztet. A tesztcsík előbb kijött, mint a kontrollcsík... Rendicsek! :)

Szombat délelőtt elmentünk Ricsivel az Árkádba, vettünk egy fotóstáskát, aztán pár perccel dél után értünk haza. Első utam szokás szerint a wc-re vezetett. Pisilés után azt hittem összeesem: Véres volt a wc papír! Kiabáltam Ricsinek, hogy jöjjön, de már sírtam. Ő nyugtatott, hogy semmi baj, minden jó lesz, és azonnal bekísért a szobába. Lefeküdtem, de teljesen kiborultam. Mintha kitépték volna a szívemet. Felhívtam Csillut, hogy mi volt vele anno, azt mondta neki is ez volt, ne aggódjak, az orvos is úgyis csak fektetne meg utro-t írna. Klassz. Én most kb. 5-ször akkora dózist kapok már, mint akkor Csillu, nekem mit tudnának még felírni? A Kaálit hiába hívtuk segítségért, a portás közölte, hogy épp most kísérte ki a nővérkét. Isteni!! Mikor van ez is, ha nem szombat délben, hogy ne tudjon az ember  értelmes segítséget kapni...

Közben felhívtam Ketlint is (a fórumról - aki Anett) és elmeséltem, mi történt. Azt mondta, jó lenne, ha az Astrix-ot elhagynám és helyette egyek 3x2 Rutascorbint. Tegyem bátran, a Kaáliban sem mondanának mást, hiszen az Astrix vérhigító, a másik pedig érösszehúzó (mint kiderült leginkább C vitamin). Ricsi negyed óra múlva már meg is jött vele a gyógyszertárból és vett Magne B6-ot is szintén Anett tanácsára.

3 körül mentünk be az ügyeletre. Nem volt túl szívélyes fogadtatásban részünk, bár sajnos ehhez az ember az állami szektorban már hozzászokott. Akkor már erősödött a barna folyás, amit vetkőzéskor vettem észre. Az orvos megvizsgált előbb kézzel, majd ultrahanggal is. Az elején még kellőképpen undok asszisztens később már kevésbé volt az, amikor az orvos odahívta maga mellé mozizni. Megállapította, hogy 5(!)mm-es a nyálkahártyám (ezen már teljesen lehidaltam, hiszen beültetéskor 7mm volt, ami elvileg csak vastagszik), aztán megnézegette a petefészkeimet, ami szerinte még mindig tele van tüszőkkel, majd hosszas kutakodás után közölte, hogy mintha látna valami 2mm-es valamit, aztán meg hogy nem, vagy nem is tudjuk, de az biztos. Megállapította, hogy méhen belül nem lát terhességet és ha voltam is terhes, most nem vagyok az. Ha vannak terhességi tüneteim, akkor az még a visszamaradt hcg miatt van, mert valószínűleg az embrió már felszívódott, rosszabb esetben viszont méhen kívüli terhesség áll fenn, amit majd 3 nap múlva ellenőrizzünk. Egyébként is csináljak majd kedden újra egy tesztet, aztán menjek el ultrahangra, de majd a másikba, mert ez nem a legjobb gép, amivel vizsgált... Majd közölte, hogy ha nagyon begörcsölnék, jöjjünk vissza, majd miután papírra vetett mindent, szánakozó tekintettel utamra bocsátott.

Már a rendelőben elsírtam magam, onnan kilépve pedig még jobban. Ricsinek egy kis idő elteltével tudtam csak elmesélni, mi történt, ám ő szakadatlanul bízott és miután gyorsan hazajöttünk, újra ágyba dugott. Az egész hétvégét ágyban töltöttem és hol erősödött a barnázás, hol szinte teljesen abbamaradt. Kicsit én is próbáltam bizakodni, mert nem fájt semmim, így reméltem, hogy csak valami "akármiről" van szó. Ricsi közben infók után kutatott könyvekben és neten egyaránt, mi számít bajnak és mi nem és kézzel-lábbal igyekezett nyugtatni, hogy Málnus ott van, csak most lett ez a kis gixer, de nem lesz semmi baj. Én nem így éreztem. Rettegtem. Olyan szintű üresség volt bennem már vasárnap, amilyet még nem éreztem.

Ma reggel a Kaáliba mentünk negyed nyolckor azzal a céllal, hogy bár nincs időpontunk, de mikor segítsenek, ha nem most? Szerettünk volna vérvételt csináltatni, ha kell akár ki is fizettük volna, csak csinálják meg, aztán pedig esetleg egy ultrahang sem ártana... Sajnos parkoló pályára lettünk rakva fél nyolckor, hogy "Meg kell ezt beszélni majd a doktor úrral, addig nem tehetünk semmit. 9 előtt nem nagyon van ennek esélye..." Nem baj, most már jó helyen vagyunk.  Vérvétel természetesen nem volt, ami viszont biztató volt, hogy legalább maradhattunk az időpont-hiány ellenére.

A várakozás óráit nem tudom leírni. Bágyadtság, mélabú, lemondás, rettegés, nemakarokélni-érzés. Negyed egykor, 5 óra várakozás után mehettem be a vizsgálóba, addigra a reggeli kis barnázásom már egyértelmű vérzésbe ment át és nem gyengén. A doktor megvizsgált, a nyálkahártyámat 8(!)mm-esnek mérte, ám a lényeg, hogy perceken keresztül hiába forgatta bennem az ultrahangfejet, átnézve lelkiismeretesen a méhüreg összes zúgát, Kismálnánkat nem találta. Nem mondott semmit, nem sopánkodott, hogy "Nemtalálom-nemtalálom", tőle szokatlan módon csak annyit mondott: "Kérem, legyen szíves felöltözni és odafennt megbeszélünk mindent." Ebből már egyértelműen tudtam, hogy bekövetkezett az, ami miatt én napi szintű hcg ellenőrzésre akartam menni... Az irodájában elmondta, hogy sajnos nem látja az embriót a méhüregben és szerda reggel jöjjünk vissza egy hcg vérvételre, hogy megnézzük, hogy áll a hormonszint, aztán pedig negyed 11-kor megbeszélésre vár minket. Máskor sem egy túláradó figura Boga doktor, de most hálás voltam a csendes visszafogottságáért, ami ha lehet, tán még csendesebb és még visszafogottabb volt....

Most itt vagyunk. Holnap reggel mindenesetre (csak összehasonlítás miatt) megpróbálok bekuncsorogni a szombati papírommal a kórházi laborba, aztán várjuk a szerdát, amikor végső ítéletet mondanak Kismálnánk fölött. Ez egy téboly, egy rémálom! Ja, hogy kellene még bizakodni? Lehet. De nem megy. Túl egyértelmű minden.  Úgy tűnik, nekünk csak egy hét boldogság járt ki. Igyekszünk majd összeszedni magunkat, de még korai, még idő kell, míg elengedjük a mi kis Kincsünket... Ricsi igazságot mondott: Ha mi szeretjük egymást (és márpedig szeretjük egymást), akkor ezt is átvészeljük valahogy. Most még nagyobb szükségünk van egymásra, mint valaha. Ezt csak mi tudjuk igazán, milyen fájdalom van bennünk és már azt is gondoltam, hogy ennél még az is jobb lett volna, ha negatívat tesztelünk.. Azt hiszem, míg élek, a fejemben fog visszhangozni az a kérdés, amit szombat délután 4 órakor tettem fel sírva Ricsinek: "Mondd meg nekem őszintén, hogy lehet elveszíteni egy gyereket négy óra alatt?"

Az viszont biztos, hogy ha ma este lesznek csillagok az égen, egyet kinézünk magunknak, és őt fogjuk kísérni, ő lesz a mi Málnusunk, akit mi mindennél jobban szeretünk, és ő lesz, aki föntről néz majd innetől minket, Apát és Anyát..

 

ET+14.nap - A vérvétel

Jól ébredtem, idegesség megszűnt. Míg épp a kispohárba pisiltem, hogy biztos-ami-biztos alapon csináljak egy újabb tesztet, azon gondolkodtam, mennyire áldom az eszemet, hogy legalább emiatt nem kell túráztatnom magamat. Persze, érdekes lesz majd a ßHcg érték, de egyenlőre arra nem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem, mennyinek is kellene lennie. Ismerve magamat, még azon is tudnék rugózni, hogy nehogy az alsó értékhez legyen közelebb... A Kaáli felé a kocsiban ez az érzés tovább erősödött bennem és még inkább áldottam az eszemet. Mondtam is Ricsinek, hogy ha tegnap délután még azon is téptem volna magam, hogy van baba vagy sem, biztos eret vágtam volna magam a történtek után... Szóval a ma reggeli teszttel kiegészülve így nézünk ki:

Gyorsan lezajlott a vérvétel, kaptunk egy kezeléssel kapcsolatos papírt, amit alá kellett írni, valamit egy olyan dokumentot is, amit az esetleges pozitív eredmény esetén kell eltenni. Ezt majd akkor kell kitölteni, ha megszületett a gyermekcse és megkérik a kedves szülőket, hogy visszajelzés és statisztika céljából faxolják el a megadott számra. Okosság.

Az eredményért 10-re kellett visszamennünk. A Kaáli ajtóban ránéztem a telefonomra: 10:00. Mehettünk is a pulthoz: Kedves Anikó mosolyogva elmondta, hogy pozitív lett a teszt, 127 lett a ßHcg, amiből őszerinte látszik, hogy szépen emelkedett. Örültünk nagyon! Majd ezt követően kinyitotta az időpontos albumot és azt mondta: "Akkor nézünk is időpontot TERHES ULTRAHANGRA!!! Jáááááááááájjjjj!!! Eddig mindig csak a nyálkahártyámat és a tüszőmet nézegették ultrahangon, most meg ilyenre megyek! Nem bírom felfogni még most sem, hogy ezt mondta... Az időpont megszületett: június 1. 10:45. Nagyon várjuk!! Aztán még várnunk kellett egy "kicsit" (a Kaáliban szokásos 3/4 óra ), mert kaptam még recepteket az eddigi progipótló támogatást folytatandó. Ahogy ültem a váróban, finoman ugyan, de körülnéztem és figyeltem az ott ülő párokat. Nagyon furcsa érzés volt. Azon gondolkodtam, hogy mennyire más minőségemben ülök most itt, mint akár két héttel korábban. És bizonyára én vagyok a helyiségben az egyetlen, aki babával a pocakjában ücsörög ott... Csak remélem, hogy olyan minőségben, mint amilyenben ők ülnek ott (babára vágyakozva) már csak akkor ülök majd ott újra, amikor Málnus kistestvéréért jelentkezünk...

Hát itt tartunk. Holnap lesz az utolsó menses első napjától számított negyedik hét. Eldöntöttem, hogy az uh-ig azért fogok még tesztet csinálni, de csak egyet-egyet a köv. két hétben, csak megnyugtatólag, hogy Kismálna folyamatosan növekszik a pocakomban. El sem hiszem, hogy eljutottunk idáig... Olyan boldog vagyok, hogy legszívesebben kiabálnék, közben meg azért aggódom is, hogy valóban lehet-e akkora szerencsénk, hogy így elsőre kaphatunk egy egészséges babát, aki meg is fog születni. Tudom, hogy így kell lennie, csak mindenért annyit kell küzdenünk, hogy már a jót sem merem elhinni...

Egy szörnyű nap krónikája

A vasárnap reggel jól indult az újabb pozitív teszttel, és bár csak a most már szokásosnak mondható reggeli-délelőtti, rohamokban rám törő émelygéssel küzdöttem, a délelőttöt ágyban töltöttem. Annál is inkább, mert úgy gondoltam, tartalékolnom kell egy kis erőt a névnapi ebédemre. Arra voltunk ugyanis hivatalosak Ricsi anyukájához.

Egy óra után érkeztünk, és pár perc múlva már meg is kaptam az ajándékokat: egy cserepes orchideát, egy másik növényt, aminek ilyen rózsaszín nagy virág van a közepén (a nevét nem tudom), illetve egy kis korallvirágot, amit maga Andreas adott át személyesen. Mondjuk ez egy kicsit túlzás volt, hogy átadta, úgy kellett elvenni a kezéből a virágot, a kis kaspót pedig összeszedni a földről, ugyanis kétszer földhöz vágta...

Mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, Ricsi elmondta a családjának, hogy pozitív tesztet produkáltam és úgy néz ki, sikerült a beültetés és babát várunk. Nos, őszintén szólva nem számítottam rá, hogy majd össze leszünk dögönyözve és sírva gratulál mindenki, de azért erre sem. Nagykatitól és Kiskatitól is asszem egy-egy nem túl lelkes "Na, jól van akkor, gratulálunk" hangzott el, és ennyi. István nagy mosoly közepette gratulált, nagyon aranyos volt. Gondoltam magamban, hosszú még a délután, lesznek még úgyis kérdések meg latolgatások. Még mi sem fogtuk fel igazán, hogy várhatnánk tőlük, hogy azonnal lelkesek legyenek... Tévedtem.

Az ebéd nagyon finom volt, gombalevest, baconös-sajtos csirkemellet és marhapörköltet készített Nagykati, emellett pedig még epres gyümölcstortát és meggyeslepényt is sütött. Igazán nagyon finom volt minden, nagyon kedves volt tőle, hogy ilyen sok mindennel fáradt. Az ebéd elköltése után (és közben is) volt egy-egy szédülős rohamom, de simán bírható volt. Aztán telt az idő, Ricsi és István a gépen ügyeztek vmit, mi pedig a lányokkal Andreas hajkurászásával voltunk elfoglalva. Édipofa, és bár istentelen egy kölök, meg kell zabálni! Nagyon kedves és barátságos, mindig mosolyog, nagyokat kacarászik és meg nem áll egy percre sem!

Négyóra tájban megszólalt a telefonom, Reni volt az, a pesti lakás albérlője. Valami hatodik érzékkel azonnal rájöttem, hogy baj van. De annyira éreztem, hogy a gyomrom azonnal görcsbe rándult, és éreztem, hogy hamarosan futhatok a wc-re, mert hcg ide vagy oda, de ebből súlyos hasmenés lesz, az az idegi fajta, amivel szerencsére küzdök... Visszahívtam. Megkérdeztem, fel akarják-e mondani az albérletet. Azt mondta, nagyon sajnálja, de igen. Nagyon szerettek ott lakni, de nem találnak még mindig a harmadik szobába lakótársat, a másik lány összeköltözik a barátjával, ő pedig egy barátnője szüleinek lakásában fog lakni. Teljesen összetörtem. Nem sok szörnyűbb hír van ennél. Persze van, de számomra ez volt az egyik legrosszabb, ami jöhetett... Már több, mint két éve laktak a lányok a pesti lakásban, és mondhatom, hogy egy életben csak egyszer lesznek ilyen albérlői az embernek. Tiszta, kedves, pontos és megbízható lakók, sosem kellett őket ellenőrizgetnem. Egy hónap felmondási idő van a szerződésben, azt ki is töltik szerintem, de aztán? Teljesen leblokkoltam, a hasam irgalmatlanul fájt és éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége... Újra albérlőkeresés, Pestre futkosás, mindenféle jöttmentnek lakásmutogatás, ha egyáltalán lesz érdeklődő... Iszonyú rossz időszak ez és idegtépő. Jó lenne, ha megtehetnénk, hogy nem adjuk ki a lakást és csak az alapszámlákat fizetnénk, de ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak, hiszen még úgy is legalább 80-90ezer Ft-ban lenne a lakástörlesztéssel együtt. Ezt meg sem korábban nem tehettük meg, most pedig pláne, amikor minden fillérre szükség lesz a baba miatt. Nem számít semmi, csak hogy nekünk ne kerüljön semmibe annak a lakásnak a fenntartása, eddig sem nyerészkedésből volt kiadva... Biztosan lenne olyan ember, aki most azt gondolná: Istenem, hogy irigylem a problémáidat! Most pisiltél zebrásat és van egy lakásod Pesten és az az egyetlen gondod, hogy kinek add ki... Igen, teljesen jogos lenne és ezt így is kellene nézni, de ez igenis nagy probléma, bérlőt találni egy háromszobás lakásra, aki ráadásul normális és megbízható is. Sajnos nem kevés pénzünk bánta már a gerinctelen bérlőkkel való kapcsolatot, akik számlákat hátrahagyva leléptek, úgyhogy nem egyszerű..

Teljes katatónia, lefagytam. Rám jellemzően azonban kb. 10 perc múlva már nagyon nem tudtam magammal mit kezdeni. Csak ültem ott csendben, Ricsin kívül más nem nagyon tudta átérezni a dolog súlyát, de nem is várható el senkitől. Aztán már zavart, hogy csak ültem és akkor már kattogott az agyam, hogy minél előbb hirdetést kell feladni. Átgondoltam, mely oldalakra teszem fel újra, melyik meghajtón lehetnek a lakásról készült képek és már tervezni kezdtem. Közben az idő csak telt számomra roppant hasztalanul és egyre rosszabbul voltam testileg és lelkileg egyáltalán. Ami egyrészt az albis dolognak volt köszönhető, másrészt pedig annak, hogy bár már lassan 6-ot ütött az óra, azon kívül, hogy "Holnap akkor mikor lesz a vérvétel?", egyetlen kérdés vagy megjegyzés sem hangzott el a babát, Ricsit, engem vagy akár az eddigi fáradtságos küzdelmünket illetően. Semmi. Egy büdös szó sem. Megmondom őszintén, nagyon de nagyon rosszul esett és nem is szeretném ezt bővebben kifejteni. Ricsi látta már a pillantásomból, hogy most van itt az ideje a hazamenetelnek, úgyhogy asztalt bontott és hazajöttünk.

Itthon aztán azonnal megírtam a hirdetéseket több oldalra is, ahogy már átgondoltam. Efelől egy kicsit kezdtem megnyugodni, de a másik dolog még mindig bántott. El is sírtam magam, Ricsi pedig próbált vigasztalni, ami többé kevésbé sikerült is neki. Igyekeztem tudatosan nyugtatni magam, mert az elég súlyos idegi alapú hasmenés után még mindig nagyon feszített a hasam. Nagyon féltem, hogy baja lesz a babának és azt nem bocsátanám meg magamnak! Mert eldöntöttem: Az, hogy mások hogyan viselkednek velem, az az ő dolguk. Az, hogy én ezt hogy veszem fel, az pedig az én felelősségem. És itt kezdődik el az Anya, az én felelősségem!! Nem foglalkozom senkivel és semmivel, csak Kismálna a legfontosabb és senki más! Az a fontos, hogy ő jól legyen, szépen és egészségben fejlődjön, hogy az apukája kiálljon mellettünk és szeressen bennünket, valamint az, hogy az én családom támogat és szeret minket. Minden és mindenki más pedig le van sz@rva!!

Ennek tudatában feküdtünk le és már kissé megnyugodva, de még tennivalókkal és megoldandó problémákkal tele vártam a reggelt...

ET+13.nap

Ez a tisztességes reggeli vizeletvétel nem nagyon akar menni... Újra felébredtem, most hajnali fél ötkor azzal a reklámból ismert "kínzó vizelési ingerrel". Megint az első gondolatom a teszt-csinálás volt és mivel átgondoltam, hogy a legközelebbi ébredésem kb. 2 óra múlva várható, inkább most kell lepipilni a tapocskát. Bedagadt szemekkel és kissé suta mozdulatokkal megtettem, majd hunyorogva konstatáltam, hogy bár 2 perc után kellene megnézni az eredményt, az már fél perc után egyértelmű volt számomra. Így hát felbiggyesztettem a tesztet a polcra és kellően álmos lévén visszavánszorogtam az ágyba azzal a hanyag eleganciával, ahogy csak én tudok. Gondoltam, ráérek majd a következő ébredéskor is megnézni, mit mutat ténylegesen... Hát ennyire vagyok és leszek én laza kismama...

Negyed 7-kor kicsámpáztam a hálóból, újabb pipi, majd elővettem a fényképezőt és megörökítettem a fél ötös produktumot az előző két napival egyetemben. A tegnapihoz képest nem nagyon látok változást, ami két dolognak is lehet köszönhető. Egyrészt bár a teszt érzékenysége ua., mégis más típus, másrészt pedig a tegnapi és a mai mintavétel között még 24 óra sem telt el. És azt mindenki tudja, hogy a szervezetben levő hcg hormon 36-48 óránként duplázódik, úgyhogy nem zavar nagyon a dolog. Annál is inkább, mivel a számomra már egyértelműen nyilvánvaló menetrendszerinti jelenség, az ébredés után kb. 1 órával jelentkező hányinger-szédülés kombináció ma reggel is jelentkezik és jelenleg is tart. Szóval a mai fotók:

A tegnapi nap krónikája kicsit kurtára sikerült, úgyhogy pótolom, ezáltal kis csúszásban leszek.

Szóval a tegnapi teszt után már sokkal nyugodtabban vágtam neki mindennek. Olyan boldog voltam, hogy Pest felé a kocsiban egyszer el is pityeredtem magam... Még mindig nem tudom, pontosan mi vár ránk, de már nagyon várom. Mi több, erre várok évek óta...

Nagyon kellemes és eseménydús nap volt a tegnapi. Először egy neten kinézett fotósüzletbe mentünk, eredménye nulla. Aztán elmentünk a Westend-be, ahol már sok jó infót kaptunk az eladósráctól a Médiában. Bementünk a gyógyszertárba, aztán ebédeltünk nagyon finom tarhonyáshúst, aztán még kicsit bámészkodtunk, aztán átmentünk a Pólus Centerbe. Újabb infógyűjtés után hazafelé még betértünk a budaörsi Médiába és az Osiba, úgyhogy 6 óra körül értünk haza. A kocsiban már természetesen szinte az egész utat átaludtam...

Ami a közérzetemet illeti, hasonlókat tapasztaltam, mint a napokban, de leginkább a keddi napomhoz volt hasonlatos. Reggel ébredés után kb. fél-egy órával kellemetlen émelygés, ami némi szilárd reggeli hatására cselesen elmúlik. Azért cselesen, mert aztán kaja után, mikor az ember azt hinné, hogy vége, negyed óra múlva újra kopogtat. És ezek a hirtelen jövő émelygések-szédülések kb. délután egy óráig jelentkeznek... A tegnapi nap legalábbis elég durva volt ebből a szempontból... Elég kellemetlen, de mondtam Ricsinek, hogy ha ez lenne végig az első trimeszterben, azzal bőven kiegyeznék. Hiszen jelezné KisMálna jelenlétét, ám biztosan meg is tanulnám kezelni illetve csökkenteni a tüneteket. De sajnos nem vagyok túl bizakodó ebből a szempontból, hiszen még csak vérvételen sem voltam, máris itt tartunk. Kíváncsi vagyok, mekkora lesz a holnapi vv hcg értéke. Szerintem max. 100-120. Mi lesz akkor, amikor majd több ezer lesz? Nem baj! Sose legyen nagyobb bajom. Málnus kedvéért akár egész nap is öklendezem, csak legyen egészséges!

Igyekszem nem sokat gondolni a holnapi napra. Nem a vérvétel miatt aggódom, mert ott már mondhatni tutira megyünk. Az érték érdekes lehet majd, de nem ez a fő kérdés számomra, hanem hogy hol van a Pici. Nagyon remélem, hogy méhen belül és nem vándorolt el, mert arra gondolni sem akarok. Tényleg igaz, hogy az ember megkapja a jóhírt és máris elkezd aggódni és reszketve várja az újabb és újabb vizsgálatot, melyek bizonyosságot nyújthatnak a baba létezéséről, egészségéről, bármiről... Igyekszem szép dolgokra gondolni, de nem nagyon tervezgetni. Nehéz, mocskosul nehéz, de muszáj a földön maradni.

Tegnap beírtam egy szüléskalkulátorba az utolsó menstruáció első napját és a ciklushosszt, és kidobta, hogy 2012. január 26-ára várható Kismálna, a vízöntő jegyében és hogy most 4 hetes. Leírták, hogy mi van velem, aztán mi van a babával, mi zajlik egyáltalán és mire kell figyelni. Aztán átléptem a köv. hétre, majd az azt követőre és sok olyan dolgot olvastam, amiről már egyszer-kétszer olvastam, de tudatosan sosem mélyedtem bele. Óriási erővel ért a felismerés, hogy az a helyzet, amiben tegnapig voltam, arról már nem volt ember, aki olyat tudott volna mondani, amit nem tudok, jelesül a teherbeesés-termékenységelősegítés-lombik témakör. És most gyakorlatilag egyik napról a másikra át kell állni az agyamnak egy olyan hatalmas témakörre, mint a tényleges babavárás! Erről a témakörről viszont szinte semmit nem tudok, legalábbis az én maximalista tudáséhségemhez képest semmit! Rájöttem, hogy újra tanulásba kell fognom és édes teherként újra neki kell állnom az újfajta tudásanyagot magamba szippantani...

Boldog örömmel tanulom ki KisMálnus fejlődésének minden kis mozzanatát...