Kedd reggel elmentem a laborba a szombati kis papírommal, gondoltam hátha esetleg megszánnak és vesznek tőlem vért. Szerettem volna, ha az itt kapott eredményt és a majdani szerdai Kaális eredményt összevetve levonhatnánk a megfelelő következtetéseket Kismálna hollétét illetően. Húztam sorszámot, megláttam, hogy 97-en vannak előttem. Gondoltam, nem rossz, addig veszek egy pisilős tesztet a patikában, hátha.. Vettem, pisiltem, full pozitív. Nem bírom ki. Bár nem vagyok soha tolakodós, úgy gondoltam, az ügyem nem tűr halasztást. Beslisszoltam egy soron következő úr mögött és megkérdeztem az adatfelvevős hölgyet, van-e értelme várnom. Elmondta, hogy mennyire nincs, ezzel a terhesgondozóban foglalkoznak, haladják át oda. Kocsiba vágtam magam és irány.
A Liezen-Mayer utcai rendelőhöz érve átvágtam magam a lépcsőn dohányzó etnikai kismamák tömegén (...), aztán beérve megtaláltam az én ajtómat: Egyéb vérvétel 8-12, kérem ne kopogjon! Nem kopogtam. Majdnem feladtam, hogy minek is vagyok itt, elmegyek a dolgomra, holnap meg a Kaáliba, aztán kész. De vmi nem hagyott elmenni. Kisvártatva kijött valaki az ajtón, én pedig újra pofátlan módon besurrantam az általa hagyott résen. A hölgyek nem értették, mit keresek ott (jelzem, magam sem értettem), de miután közöltem, hogy van egy (sok) pozitív tesztem, babám láthatóan nincs, vérem pedig mostanra már annyi, mint az első és második világháborúban elesett összes katonának, kis türelmet kértek és a folyosóra tessékeltek. Nem telt el egy perc és a kb. 20, ott várakozó kismama legnagyobb örömére beszólítottak egy másik ajtón. Egy nagyon kedves és szimpatikus doktornő (Dr. Csenge Titanilla) megvizsgált és azt mondta, mindenképpen menjek vissza a kórházba ultrahangra, hogy a méhen kívüli terhességet ki tudjuk zárni, majd vár vissza az eredménnyel még aznap délig. Megköszöntem a segítségét, majd eljöttem.
Az ultrahanghoz érve újabb sorszámot húztam, s a kis papírkán elolvashattam, hogy a várakozók száma 17... Leültem és csak néztem ki a fejemből. Körülöttem kismamák, kisebb-nagyobb pocakokkal, én meg csak ültem teljes kétségbeesésben és a belőlem folyamatosan ömlő vértócsában, miközben a szomszédban levő NST-s helyiségből folyamatos babaszívhang dübörgött... Egy és negyed óra várakozás után bemehettem az egyik vetkőzőbe, ahonnan aztán a szonográfus hölgy beszólított. Első kérdése neki is szintén az volt, hogy mit keresek ott, majd miután elmondtam, hogy méhen kívüli kizárására vagyok itt kontrollvizsgálaton, előbb megkérdezte ugyan, miért nem a Kaáliba mentem, de aztán lefektetett az ágyra. Szanaszét forgatta bennem az uh-fejet, majd egyre hülyébben nézett. Hirtelen feladta, majd megkért (most már más hangon), hogy öltözzek fel, üljek le kint, és el ne menjek sehova, mindjárt behív a másik ultrahangba. Így is lett, az már egy még nagyobb és gondolom részletesebb készülék volt. Annyi ideig tekergette bennem az eszközt, mintha a 12 hetes ultrahangot csinálta volna, majd egyszer csak azt láttam, hogy nagy sokára kinagyít vmit, méricskéli és vadul nyomtatgatja ki a a felvételeket. Most már még elkeserítőbb, szánakozó hangon kért meg, hogy öltözzek fel, leklimpírozta a látottakat, a kezembe nyomott egy csomó papírt és uh felvétet és megkért, hogy menjek le az ambulanciára, ahol meg fognak vizsgálni. Az ottani orvos a vizsgálat után úgy vélte, hogy bár szerinte nem nagy a valószínűsége a méhen kívüli terhességnek, mégis úgy látta jónak, ha most nem megyek sehova. Először nem is jutott el az agyamig, hogy miről beszél, de mire észbe kaptam, már bele is nyomtak egy újabb csomó papírt a kezembe és azt mondták, hogy ezekkel most azonnal jelentkezzek a második emeleti nőgyógyászati recepción, hogy gyorsan le tudjanak fektetni. Akkor jöttem rá, hogy ez nem vicc. Haza se engedtek a holmimért.
Pár perc múlva már a nőgyógyászati felvételnél álltam, ahol adatrögzítés és gyors vérvétel után bekísértek a 216-os szobába, mint ideiglenes lakhelyemre. Megkértek, hogy azért dobjak egy gyors pisit még, hogy megnézzék ők is, tényleg pozitív-e a terhességi tesztem, de természetesen az volt. Visszamentem a szobába, leültem az ágy szélére és nem értettem semmit. Reggel vérvételre indultam, hogy kerültem én ide? És most miért is vagyok itt? Méhen kívül? De hát felszívódott, nem? De ez csak gyanú és nem is értem, miért kell itt lennem, hiszen mi már megbeszéltük, hogy Kismálna már elment... Döbbenten vettem tudomásul, hogy a szerdai Kaális megbeszélésnek és vérvételnek búcsút mondhatok és úgy találtam korrektnek, ha felhívom az Intézetet és lemondom az időpontomat, hadd adják oda másnak, ha szükség van rá. A telefonban elmondtam a recepciós hölgynek, hogy lemondanám a holnapomat egy az egyben, mire legnagyobb meglepetésemre megkérdezte, hogy miért. Erre nem számítottam. Elmondtam, hogy bent fogtak a kórházban méhen kívüli gyanúval, erre közölte, hogy azonnal kapcsolja Boga doktort! Jesszus! Erre meg végképp nem számítottam.. Fél perc zene után Boga doktor szólt hozzám és megkérdezte, mi a helyzet, mit láttak az uh-n. Még jó, hogy láttam a monitort, amikor a hölgy gépelte a diagnózist, úgyhogy be tudtam számolni az uterus és a bal oldali ovárium közti kóros képletről, meg hogy az uterusban graviditas nem található, illetve hogy a Douglasban nincs folyadék, aminek Boga doktor kifejezetten örült. Elmondta, hogy most ott vagyok a legjobb helyen és megkért, hogy azonnal beszéljünk, ha véget ért a megfigyelésem. Örültem a figyelmének és a kedvességének.
Ricsi nemsoká megérkezett a holmimmal, majd hazament, megírta a lányoknak a fórumra, hogy hol vagyok, kinyomtatta az aggódó, de bíztató szavakat, aztán visszajött még pár dologgal. Bíztunk benne, hogy nem lesz semmi, ami miatt sokáig bent tartanak és nem kínozzák tovább a lelkünket.
A kedd este és a szerda teljes csendességben telt, az addigi cisztaműtétes szobatársamat felváltotta egy 22 éves, 24 hetes kismama, akivel nagyon jókat beszélgettünk. Az állandó és erős felügyelet abból állt, hogy 3 ízben nyitották ránk az ajtót a nővérek a nap folyamán, akkor is a kaját hozták. Volt szerencsém meglátni a győri nőgyógyász-társadalom apraját és nagyját - megmondom őszintén, őket látva megrendíthetetlen maradt a bizalmam az én Bödecs doktorom felé. Egyre jobban erősödött bennem az elhatározás, hogy bár messzebb van és lepukkantabb, akkor is Csornán fogok szülni, ha egyszer eljutok odáig.
Csütörtök reggel fél 7-kor jött be a nővér, megkérdezte, mi a helyzet, majd kiment. Kb. nem is számítottunk másra. Csak ültem az ágy szélén és gondolkodtam, lemenjek-e egy kávéért az automatához vagy egyek-e egy joghurtot, amikor is egy másik nővér feltépte az ajtót, a nevemet mondta, majd megkért, igyekezzek lefelé az ultrahangra. Gyorsan fogat és arcot mostam, aztán leballagtam. Ahogy a helyiségbe léptem, már nyílt is az ajtó és szólított a keddi szonográfus hölgy. Akkor már bent volt a főorvos is, aki gyakorlatilag (köszönhetően gondolom a hosszú évek tapasztalatának) egy perc alatt közölte az alábbiakat: Douglasban kevés folyadék, uterusban graviditas nincs, bal oldalon tuba duzzadt. Úristen, csak ne lennék ennyire kikupálva már ebből a témából! Egy évvel ezelőtt még az elhangzottak nyelvezetét sem tudtam volna eldönteni, hogy kínai vagy latin, most meg már sajnos minden szavát értettem Nagy doktornak... Méhen belül terhesség nincs, hasüregben folyadék (ami csak vér lehet), a bal oldali petevezetékem pedig meg van duzzadva, ami azt jelenti, az előbbiek ismeretében, hogy ott van Kismálna... Megkértek, öltözzek és menjek fel a szobámba. Besokkoltam. Szobába érkezésem után 5 perccel berobogott egy nővér, kezében fásli és kórházi hálóing. Elkezdte betekerni a lábamat és megkért, hogy vegyem fel a hálóinget a műtéthez, illetve nagyon remélte, hogy még nem ettem és nem ittam, valamint hogy a továbbiakban is tartom magam ehhez. Kissé értetlenül néztem rá és megkérdeztem, szabad-e tudnom, hogy akkor mi is ez az egész? Erre ő: "Ja, méhen kívüli terhes és hamarosan megy a műtőbe!" Majd kiviharzott. Nem tudom leírni, mit éreztem. Rájöttem, hogy Málnus, akit már-már elengedtünk és elfogadtuk, hogy nem volt életképes, még mindig bennem van és él. És hogy ennek az állapotnak nemsoká véget vetnek... Tudom, hogy az én életem megmentése a célja ennek a beavatkozásnak, de nem bírtam elfogadni.
Ricsi nagyon hamar megérkezett, s szinte vele együtt az aznapi orvos is, Dr. Busznyák Csaba. A szörnyű állapotom ellenére megállapítottam, hogy az elmúlt három nap legszimpatikusabb orvosa, fiatal, figyelmes, betegcentrikus. Bár tudtam, de higgadtan elmagyarázta, mivel állunk szemben; hogy sajnos a babával együtt a petevezetőmet sem tudja megmenteni. Láttam rajta, sajnálja, hogy ezt kell közölnie és nem nézett át a lelki fájdalmamon. Elmondta, hogy mindent elkövet azért, hogy laparoszkópos úton oldja meg a helyzetet, csak nagyon végső esetben fogja a hasamat teljesen felnyitni. Nagyon korrekt volt, ami abban az iszonyú helyzetben a legjobban eső érzés volt. Miután kiment, Ricsi bejött hozzám, de csak sírni tudtam. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy ez a buksi kis Málna miért ment oda, ahova nem kellett volna és hogy nemsoká vége az életének. Zokogtam. Mindketten zokogtunk... Ricsinek el kellett mennie, így az ezt követő közel 5 órát sírva és magam elé bámulva töltöttem. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Gyakorlatilag félhulla voltam, úgyhogy ennek és a már meglevő laparos tapasztalatomnak köszönhetően nem voltam idegroncs (teszem hozzám, egyetlen nyugtatót sem kaptam a műtét előtt, hagyták, hogy 5 órát várakozzak az esetleges rettegésemmel és a gondolataimmal...) Mire Ricsi visszaért, épp addigra jött meg értem a beteghordó is. Műtőbe be, megintcsak branül a kézfejembe, lábak leszíjazva, mély levegők és itt a vége... Egy óra múlva arra ébredtem az őrzőben, hogy ömlik a könny a szememből. Az agyam ezek szerint előbb ébredt, mint a testem, így ő már felfogta a felfoghatatlant: Kismálna végképp nincs többé... Szinte végigsírtam az egy órát, amit bent töltöttem, majd nagyon hamar, fél háromkor már vissza is mehettem a szobába. Még az őrzőbe bejött hozzám Busznyák doktor, elmondta, hogy minden rendben zajlott a lehetőségekhez képest, úgyhogy sikerült 3 kis bemetszéssel eltávolítani, amit el kellett.
Ricsi bejött hozzám, de mást nem tudtam, csak sírni. Nem érdekelt a három vágás fájdalma, a hasamból kivezetett cső, aminek végén vérrel félig telt zacskó lógott,; egy dolog érdekelt csak, hogy hol a kisbabám... Ezt nem lehet ép ésszel elviselni. Kb. olyan lettem, mint egy zombi. Miután először felsegített a nővér és kikísért a mosdóba, onnantól csak járkáltam, mint aki keres valamit. A normális műtét utáni szunyókálás nálam kimaradt emiatt, így nem volt az sem csodálnivaló, hogy este, amikor elmentem a nővérszobához, hogy megkérdezzem, rendjén van-e, hogy ennyi véres lé van a tasakomban, hirtelen rosszul lettem és félájultan ketten cibáltak vissza az ágyamba. Akkor kaptam gyorsan fájdalomcsillapítót és altatót, hogy nyugodjak el egy kicsit, amiért utólag hálás vagyok.
Nagy drukk ment bennem reggel ébredés után, hogy tudjak székletet produkálni, mert ez jelentette szabadulásom kulcsát. Az este bevett hashajtó ellenére sem volt egyszerű mutatvány, ám amikor sikerült olyan volt, mintha vki plasztik c4-est helyezett volna a hasamba és távolról felrobbantotta volna... Iszonyúan fájt, majdnem kiszakadt a hasfalam, de a lényeg megvolt. Dél után 5 perccel jött be a doktorom, megszabadított a hasamból kilógó csőtől (kicsit kellemetlen volt, de csak egy pillanat volt az egész), majd azt mondta, mehetek haza délután. Örültem, amennyire ebben a helyzetben örülni tudok bárminek.
Örömöt képtelen vagyok érezni, maximum hálát. Hálát Busznyák doktor iránt, aki a második igazán ember-orvos, akivel találkoztam és hálát Isten iránt, hogy őt küldte nekem orvosomul csütörtökön, szakmai és emberségességi szempontból egyaránt. Hálát az anyukám, a kishúgom és a mamám iránt, akik folyton érdeklődnek a lelkem felől, bátorítanak, szeretnek és csendben vannak, amikor kell. Hálát a fórumos lányok iránt, akik miatt pár napja szinte csak rólunk szól a fórum, az együttérzésükért, a tanácsaikért, a tapasztalataikért (sajnos többek érintettek hasonló miatt) és az aggodalmukért. Hálát Ricsi anyukája, Nagykati iránt, aki eljött hozzám a kórházba, ebédet készít nekünk a hétvégén és nem bombáz közhelyekkel, csak meghallgat. És legnagyobb hálát az én Ricsim iránt érzek, aki a nap minden percében mellettem van, fogja a kezem, mindent megcsinál helyettem, még azt is, amit nem kellene és csak szó nélkül megölel és velem együtt sír, ha látja, hogy újra és újra összeomlok.
Most itthon vagyok. Nagyon rossz, hogy egész délelőtt hányingerem volt és a melleim még mindig duzzadtak, ezek még mind a hcg hormon okozta tünetek. A műtétből adódó fizikai fájdalmat szinte egyáltalán nem érzem, olyan mértékben felülíródik a lelki fájdalom által; nagyon furcsa és érdekes dolog ez...A tegnapi éjszakám szörnyű volt, alig tudtam elaludni. Pánik és rettegés keveredett bennem, még sosem éreztem ilyet. Egy-egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy ha ez sokáig folytatódik, lehet, hogy szakember segítségére lesz szükségem... Mindenesetre megkértem Ricsit, hogy most még nagyon sokáig ne hagyjon egyedül ébren este, próbálja meg mindig megvárni, míg elalszom, hogy tudjak belé kapaszkodni és ne féljek. Néha úgy érzem, kicsit jobb, aztán sokáig meg csak sírok és úgy érzem, elveszítem az eszem és beleőrülök a bánatba. Meghalt egy darab belőlem. Nagyon-nagyon hosszú lesz az az idő, amikor már könnyebb lesz. Könnyebb, mert könnyű sosem lesz, az biztos. Sosem tudtam elképzelni, hogy egy anya ennyire tudja szeretni a gyermekét, pedig mi csak egy tökéletes és gyönyörű nyolcsejtes embrióként láttuk őt...
Soha nem fogunk elfelejteni drága, egyetlen Kismálnánk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése