Pénteken reggel vettem egy nagy levegőt. Annyira aggódtam nap mint nap, hogy honnan tudhatom, megvan-e még a babánk? Mi lesz, ha egyszerűen csak nem lesz meg? Ezen a bizonyos múlt péntek reggelen azonban úgy döntöttem: "Slussz!! Nincs több aggódás! Hiszen Kismálnáról beszélünk, a kis túlélőről! Hát hol lenne? A pocakomban! :)" Ehhez a gondolatsorhoz mindenképpen hozzájárult az is, hogy előző nap reggel felmentem újra Csilluékhoz. Jani is otthon volt és nekik is elmondtam, hogy aggódom és hülyeség, de legszívesebben minden nap elmennék vérvételre, hogy lássam, emelkedik-e a hcg szintem... Azt mondták, buksi vagyok, egy gyerek nem tud csak úgy eltűnni, annak vannak jelei, görcsök, vérzés stb. Kaptam pár tanácsot is (pl. ne olvasd a netet) és mindemellé Csillu két kismamis könyvét is meg újságokat, okos kiadványokat. Hazaérve ezeket lapozgattam és írtó boldog voltam, hogy most már én is olvashatok ilyet legálisan, hiszen KISMAMA vagyok!!
Ennek szellemében keltem pénteken és vettem azt a bizonyos nagy levegőt. Teljes lelki nyugalomban mentem dolgozni is, de biztos ami biztos alapon, délután csináltam egy újabb tesztet. A tesztcsík előbb kijött, mint a kontrollcsík... Rendicsek! :)
Szombat délelőtt elmentünk Ricsivel az Árkádba, vettünk egy fotóstáskát, aztán pár perccel dél után értünk haza. Első utam szokás szerint a wc-re vezetett. Pisilés után azt hittem összeesem: Véres volt a wc papír! Kiabáltam Ricsinek, hogy jöjjön, de már sírtam. Ő nyugtatott, hogy semmi baj, minden jó lesz, és azonnal bekísért a szobába. Lefeküdtem, de teljesen kiborultam. Mintha kitépték volna a szívemet. Felhívtam Csillut, hogy mi volt vele anno, azt mondta neki is ez volt, ne aggódjak, az orvos is úgyis csak fektetne meg utro-t írna. Klassz. Én most kb. 5-ször akkora dózist kapok már, mint akkor Csillu, nekem mit tudnának még felírni? A Kaálit hiába hívtuk segítségért, a portás közölte, hogy épp most kísérte ki a nővérkét. Isteni!! Mikor van ez is, ha nem szombat délben, hogy ne tudjon az ember értelmes segítséget kapni...
Közben felhívtam Ketlint is (a fórumról - aki Anett) és elmeséltem, mi történt. Azt mondta, jó lenne, ha az Astrix-ot elhagynám és helyette egyek 3x2 Rutascorbint. Tegyem bátran, a Kaáliban sem mondanának mást, hiszen az Astrix vérhigító, a másik pedig érösszehúzó (mint kiderült leginkább C vitamin). Ricsi negyed óra múlva már meg is jött vele a gyógyszertárból és vett Magne B6-ot is szintén Anett tanácsára.
3 körül mentünk be az ügyeletre. Nem volt túl szívélyes fogadtatásban részünk, bár sajnos ehhez az ember az állami szektorban már hozzászokott. Akkor már erősödött a barna folyás, amit vetkőzéskor vettem észre. Az orvos megvizsgált előbb kézzel, majd ultrahanggal is. Az elején még kellőképpen undok asszisztens később már kevésbé volt az, amikor az orvos odahívta maga mellé mozizni. Megállapította, hogy 5(!)mm-es a nyálkahártyám (ezen már teljesen lehidaltam, hiszen beültetéskor 7mm volt, ami elvileg csak vastagszik), aztán megnézegette a petefészkeimet, ami szerinte még mindig tele van tüszőkkel, majd hosszas kutakodás után közölte, hogy mintha látna valami 2mm-es valamit, aztán meg hogy nem, vagy nem is tudjuk, de az biztos. Megállapította, hogy méhen belül nem lát terhességet és ha voltam is terhes, most nem vagyok az. Ha vannak terhességi tüneteim, akkor az még a visszamaradt hcg miatt van, mert valószínűleg az embrió már felszívódott, rosszabb esetben viszont méhen kívüli terhesség áll fenn, amit majd 3 nap múlva ellenőrizzünk. Egyébként is csináljak majd kedden újra egy tesztet, aztán menjek el ultrahangra, de majd a másikba, mert ez nem a legjobb gép, amivel vizsgált... Majd közölte, hogy ha nagyon begörcsölnék, jöjjünk vissza, majd miután papírra vetett mindent, szánakozó tekintettel utamra bocsátott.
Már a rendelőben elsírtam magam, onnan kilépve pedig még jobban. Ricsinek egy kis idő elteltével tudtam csak elmesélni, mi történt, ám ő szakadatlanul bízott és miután gyorsan hazajöttünk, újra ágyba dugott. Az egész hétvégét ágyban töltöttem és hol erősödött a barnázás, hol szinte teljesen abbamaradt. Kicsit én is próbáltam bizakodni, mert nem fájt semmim, így reméltem, hogy csak valami "akármiről" van szó. Ricsi közben infók után kutatott könyvekben és neten egyaránt, mi számít bajnak és mi nem és kézzel-lábbal igyekezett nyugtatni, hogy Málnus ott van, csak most lett ez a kis gixer, de nem lesz semmi baj. Én nem így éreztem. Rettegtem. Olyan szintű üresség volt bennem már vasárnap, amilyet még nem éreztem.
Ma reggel a Kaáliba mentünk negyed nyolckor azzal a céllal, hogy bár nincs időpontunk, de mikor segítsenek, ha nem most? Szerettünk volna vérvételt csináltatni, ha kell akár ki is fizettük volna, csak csinálják meg, aztán pedig esetleg egy ultrahang sem ártana... Sajnos parkoló pályára lettünk rakva fél nyolckor, hogy "Meg kell ezt beszélni majd a doktor úrral, addig nem tehetünk semmit. 9 előtt nem nagyon van ennek esélye..." Nem baj, most már jó helyen vagyunk. Vérvétel természetesen nem volt, ami viszont biztató volt, hogy legalább maradhattunk az időpont-hiány ellenére.
A várakozás óráit nem tudom leírni. Bágyadtság, mélabú, lemondás, rettegés, nemakarokélni-érzés. Negyed egykor, 5 óra várakozás után mehettem be a vizsgálóba, addigra a reggeli kis barnázásom már egyértelmű vérzésbe ment át és nem gyengén. A doktor megvizsgált, a nyálkahártyámat 8(!)mm-esnek mérte, ám a lényeg, hogy perceken keresztül hiába forgatta bennem az ultrahangfejet, átnézve lelkiismeretesen a méhüreg összes zúgát, Kismálnánkat nem találta. Nem mondott semmit, nem sopánkodott, hogy "Nemtalálom-nemtalálom", tőle szokatlan módon csak annyit mondott: "Kérem, legyen szíves felöltözni és odafennt megbeszélünk mindent." Ebből már egyértelműen tudtam, hogy bekövetkezett az, ami miatt én napi szintű hcg ellenőrzésre akartam menni... Az irodájában elmondta, hogy sajnos nem látja az embriót a méhüregben és szerda reggel jöjjünk vissza egy hcg vérvételre, hogy megnézzük, hogy áll a hormonszint, aztán pedig negyed 11-kor megbeszélésre vár minket. Máskor sem egy túláradó figura Boga doktor, de most hálás voltam a csendes visszafogottságáért, ami ha lehet, tán még csendesebb és még visszafogottabb volt....
Most itt vagyunk. Holnap reggel mindenesetre (csak összehasonlítás miatt) megpróbálok bekuncsorogni a szombati papírommal a kórházi laborba, aztán várjuk a szerdát, amikor végső ítéletet mondanak Kismálnánk fölött. Ez egy téboly, egy rémálom! Ja, hogy kellene még bizakodni? Lehet. De nem megy. Túl egyértelmű minden. Úgy tűnik, nekünk csak egy hét boldogság járt ki. Igyekszünk majd összeszedni magunkat, de még korai, még idő kell, míg elengedjük a mi kis Kincsünket... Ricsi igazságot mondott: Ha mi szeretjük egymást (és márpedig szeretjük egymást), akkor ezt is átvészeljük valahogy. Most még nagyobb szükségünk van egymásra, mint valaha. Ezt csak mi tudjuk igazán, milyen fájdalom van bennünk és már azt is gondoltam, hogy ennél még az is jobb lett volna, ha negatívat tesztelünk.. Azt hiszem, míg élek, a fejemben fog visszhangozni az a kérdés, amit szombat délután 4 órakor tettem fel sírva Ricsinek: "Mondd meg nekem őszintén, hogy lehet elveszíteni egy gyereket négy óra alatt?"
Az viszont biztos, hogy ha ma este lesznek csillagok az égen, egyet kinézünk magunknak, és őt fogjuk kísérni, ő lesz a mi Málnusunk, akit mi mindennél jobban szeretünk, és ő lesz, aki föntről néz majd innetől minket, Apát és Anyát..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése