Tegnap nem volt jó. Nagyon nem. Sok drukkot és biztatást kaptunk, a félelem azonban folyton bennem volt. Este aztán az egyik fórumos lány átküldte a Titok című könyv filmváltozatának linkjét és kérte, nézzem meg. Tudta, hogy a könyvet már olvastam, de szerinte ez gyorsabban vissza fogja hozni a könyvben leírtakat. Megnéztem a filmet, és bár Ricsi nagyon nem hisz az ilyen gondolati izékben, ő is bele-belenézett. Ez azért mégsem olyan szánalmas próbálkozás, mintha elhívtuk volna Lui Padrét, hogy míg mi fekszünk az ágyban, addig ő sastollal legyezve imát mormoljon fölöttünk és valami rézüstöt kongasson a jószellemek megidézésére...
A film után tartottunk egy tényleg rövidke, alig pár perces szeánszot, egymás kezét fogva elképzeltük a mi kis Csibénket, ahogy fekszik a kiságyában, mi pedig nézzük. Ricsi azt mondja, hogy ő látja a babát, de nem tudja micsoda. Nekem egyértelműen kislány. Talán az sem volt véletlen, hogy pénteken hova fektettek a műtét után. Az őrző (de egyáltalán a Kaáli Intézet összes fala) tele van bekeretezett parafatáblákkal, rajtuk az ott fogant babák szüleik által küldött képével. Amikor felébredtem a petesejtleszívás után, a tekintetem egyből a szemközti falon levő táblára meredt, rajta legalább 80-100 fotóval. És egy volt az, amire azonnal rámeredtem. Egy sötét, erős hajú kislány, barna szemekkel, a rövid hajában pedig jobb oldalt egy csatt. Édi, huncut mosoly, kis csibészes tekintet. Akkor azt gondoltam, ő a kislányom. Őt látom azóta is. Szóval elképzeltük őt, hogy fekszik a kiságyban és nagyon szugeráltuk ezt az érzést, hogy ez milyen jó... Jót tett.
Az éjszaka is nyugodtabban telt, most csak egyszer voltam mosdólátogatóban. Negyed 8-kor kidobott az ágy és nehezen bírtam kivárni újra a 9 órát. Közben felhívtam anyut is Anyák Napja alkalmából, elmondta, hogy mindannyian mennyire izgulnak értünk... Csak azon szurkoltam magamban, hogy "Annak az egy Picinek túl kell élnie!!!". Aztán ütött az óra.
Telefonáltam. Kaáli porta, idős férfihang, "Várgyon, kapcsolom", kicsöng sokat. Újra porta, "Várgyon még", megint semmi, "Csöröggyön később!". Ja, köszi! 10 perc múlva új kísérlet, akkor már az öreg fel sem vette... Aztán újra tárcsáztam. Sok-sok csörgés után maga Barta Csaba embriológus jelentkezett be (többször láttam már őt jönni menni, mindig nagyon szimpatikusnak találtam). Csak a nevem mondtam be, mire ő azonnal: "Á igen, van egy szép, négysejtes embriója! Holnap 11:30-kor be is ültetjük, jöjjön negyed 12-re jó?" Hát hogy a fenébe ne lenne jó!!! Atyaég, leírhatatlanul boldog voltam! Közben Ricsi ott guggolt mellettem és mikor letettem a telefont, elmondtam neki, mi van. A nyakamba borult és pityergett, velem együtt. Van egy négysejtes kicsinyünk!
Milyen különös az élet és mennyire másként lehet egyugyanazon dolgot felfogni... Tegnap még úgy láttuk: Miért csak egy? Ma pedig: Istenem, van egy! És ennek az egynek úgy örülünk, mintha csak a pozitív tesztet szorongatnánk a kezünkben! Mennyivel jobb így hozzáállni a dolgokhoz! Mindettől függetlenül azért a tegnapi kérdés ugyanúgy kérdés maradt egyenlőre, ami válaszra vár és későbbi boncolgatás tárgyát fogja képezni, mert lássuk be, azért foglalkozni kell azzal is, mi okozta ezt a rossz arányt. (Bár mint minden, ez is viszonyítás kérdése. Egy lány írt a fórumon, hogy neki 14 sejtből lett 1 jó, amit visszakapott... De erre szokták mondani a szülők, hogy "Az nem érdekel gyerekem, hogy a többinek is kettes, csak az érdekel, hogy tiéd miért kettes!)
De most ezzel nem foglalkozunk. Most annak a boldog pillanatnak élünk, hogy tőlünk pár kilométerre inkubátorban alszik a mi kis Buborékunk, van négy sejtje, holnapra szerintem már 7-8, és fél 12-től már nálunk lesz. És ha már nálunk lesz, nem engedjük el Őt soha többé!!
Boldog Anyák Napját minden anyukának és persze NEKEM IS!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése