Éjjel 3-szor voltam pisilni, de ennél jóval többször voltam fent. Csak bámultam megint az órát, hogy mikor lesz 9, amikor is telefonálhatunk. A reggel nagy izgalomban telt, párszor elmondtuk egymásnak, hogy milyen klassz lesz és hány darab és mennyi idő van vissza atompontosan 9-ig. Aztán eljött az idő.
Telefonáltam. Kedves hölgy kapcsolta a biológust. Nem veszi fel. Kedves hölgy kért, hívjam öt perc múlva. Hívtam, kapcsolta. Biológushölgy felvette! Elhabogtam, hogy ki vagyok és a picikékről érdeklődöm, hogy vannak. A válasz: "Igen, a 6 petesejtől 1 embrió mutat egészséges fejlődést. Holnap ugyanilyen tájban telefonáljon újra kérem, hogy......" Köszönöm, viszhall.... Teljes filmszakadás... Nem értem....Mit mondott? Egy picink van csak a 6-ból? De hát az hogy lehet? Hiszen nem is sima lombikos összeeresztés volt, hanem a válogatott (kromoszóma és kötődés szempontból) legjobbak kerültek egyesével befecskendezésre a 6 petesejtbe! Akkor meg miért csak 1?
Ricsi ült velem szemben és látta, hogy csak nézek és gyűlik a könny a szememben. Ő sem értette... Aztán megkérdezte, hogy mit mondott még a hölgy, mondtam, hogy holnap még telefonálni kell. Megkérdezte miért. Mondtam, hogy nem tudom, mert azt már nem fogtam fel... Talán azért, hogy megnézzék, hogy ez az egy szem kis drága hogyan fejlődik tovább. Sírtam. Sokat és keservesen. Csak néztem és mintha valaki kántálta volna megállás nélkül a fejemben: Csak egy szem...csak egy szem..Abból a sokból csak egy szem...Bár anyunak ígértem, hogy amint van vmi, hívom, még vagy fél órán át nem bírtam a telefont sem felemelni. Teljes döbbenet és értetlenség...
Az idő múlásával folyton csak cikáznak a gondolataim. Az első óra azzal telt, hogy okokat kerestem az alacsony darabszámra. Hogy lesznek így ikreink? És miért csak egy? És egyáltalán? Ricsi újra felhívta a Kaálit, mert én képtelen voltam. Elmondta, hogy nem tudtam értelmesen elmagyarázni neki, miért is kell holnap telefonálni és megpróbált okokat kipuhatolni. Bár a biológusnő már nem volt bent, egy másik hölgy elmondta, hogy okot nem tud az eredményre, de az biztos, hogy azért kell holnap beszólni, hogy az az egy hogy fejlődik. Na, ekkor változott meg minden. Innentől már nem a maradék ötöt sirattam, hanem elkezdtem rettegni, hogy az az egy kis árván maradt csöppség kibírja és osztódjon tovább. Mert ha még ő is feladja, akkor már nem lesz miért és Kiért bemennünk hétfőn...
Itt ülök, rajtam a teljes tehetlenség súlya, bennem egy csomó gyógyszer, hüvelytabletta és ösztrogéntapasz, a hasam még mindig puffadt és fájós a tegnapi összeszurkált petefészkeim folyományaként és még az is lehet, hogy mindez hiábavaló volt. Iszom a sok vizet, eszem a fehérjét, hogy legalább én gyógyuljak, mert másként nem is leszek alkalmas befogadni az egy kis Picinyünket, aki reméljük megmarad... Mondhat bárki bármit. Ezt csak az tudja átérezni, aki ezen már túlesett. A kaális fórumon a lányok nagyon biztatnak, hogy akár még másikak is összeszedhetik magukat, de én inkább csak annak az egynek szurkolok nagyon! Jó, hogy olyanokkal tudom megbeszélni a bánatom, akik közül már sokan átestek ezen és maximálisan megértik, miért is fáj ennyire a "szinte semmi" elvesztése. Mert annak, aki ebben nincs benne, annak ezek csak sejtek, nekünk viszont a szülővé válás lehetősége és olyan, mintha elveszítettük volna a kisbabáinkat...
Most nagyon rossz nekünk. Csak nézünk magunk elé, aztán egymásra, aztán szorítjuk egymást úgy, ahogy a kis Kincsünket szorítanánk, hogy maradjon velünk, mert nagyon szeretjük Őt... Holnapra minden kiderül...
Addig még azért telesírok pár zsepit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése