Nekünk 8?

A főnökömmel töltöttem a napomat, így a reggel 10 órai ismételt telefon a Kaáliba nem volt egyszerű. Tudtam, hogy előbb találkozunk Veszprémben, mint 10 óra, de azért majd valahogy megoldom. Igazából majdnemhogy hálás is voltam a mai együttutazásért, hiszen csak úgy röpült az idő és ráadásul nem értem rá ezzel az egész baba-és embrióizével foglalkozni. Aztán egyszer csak negyedtizenegy lett. Épp odaértünk egy partnerhez, amikor közöltem vele, hogy akkor nekem most kellene egyet privát ügyben csöriznem. Cuki volt, kiszállt.

A tegnapival ellentétben már második csörgésre felvette a "központ", majd kapcsolta is Esztert, a biológusunkat. "Én vagyok, csak szeretném megkérdezni, hogy hogy vannak a kicsikéink?" Hallottam a mosolyt a vonal végén , aztán azt mondta, hogy nagyon jól vannak, 8-an szépen fejlődnek és holnap délben fogunk közülük kettőt megkapni . Megkért, hogy negyed órával korábban jöjjünk azért, majd minden jót kívántunk egymásnak.

Megint szégyenkeztem, hogy nem bíztam eléggé a csöppekben, pedig lássuk be, erősek, mint a bivaly! Óvatos becsléssel a 6-ot gyanítottam, de a nyolctól megint könnybe lábadt a szemem... Egyrészt a legjobbakat kívánom ennek a nyolc kiscsillagnak, másrészt sajnálom, hogy a kilencedik valamiért nem érezte jól magát, elfáradt és elaludt...

Gyorsan felhívtam az Apukájukat és elmeséltem neki, hogy milyen sokan vagyunk még mindig, illetve a déli időpontot is megemlítettem. Boldog volt, szerintem ő sem merte remélni, hogy ma is ilyen jó híreket kapunk!

Aztán gyorsban kiszálltam és mintha mi sem történt volna, csatlakoztam a kollégához. Kedves-aranyos, de nem ő a legfőbb bizalmasom, így nem szívesen kötök semmit az orrára. És mint ilyen, egész nap csak a munka volt, azt mondom, szerencsére!

Örülök, hogy nem görcsölök-parázok semmin. Ha pedig eszembe jut a holnapi nap, akkor csak egy röpke mosoly szökik az arcomra. Elámulok, hogy holnap déltől most már nem csak Kismálna anyukája leszek, hanem lesz két, hús-vér kistestvére is, akiknek - csakúgy mint Málnusnak -  a Jóisten segítségével életem végéig az édesanyja lehetek...

A petesejtleszívás (09.06)

Már nagyon vártam, hogy eljöjjön a punkció napja, több okból is. Elsőként azért, mert már egyre kellemetlenebb volt a hasamat elviselni, úgy éreztem, mintha lenyeltem volna két nagy zacskó savanyúcukrot, akik lecsúsztak a hasam aljára és nyomtak szüntelen. Mindemellé társult egy jó adag puffadás is. Fincsi volt! Másrészt pedig azért vártam, mert rájöttem, mekkora királyság ez az altatásos dolog! Pár mély lélegzet és kampec, aztán pedig ébredéskor az ember már túl is van mindenen. Jó fej volt, aki ezt kitalálta! Szóval már rá voltam kattanva, hogy végre újra altatva leszek! Kissé perverz a gondolat tudom, de ez van...

Nos, reggel időben indultunk, Ricsi beszerezte a szükséges hadtápot a kisboltban, hogy az aktus után tudjak mit magamhoz venni, majd 8 előtt pár perccel becsekkotunk a Kaáli Intézetben. Papírtöltés, kis várakozás, kéremfáradjonvelem, férjfelmehet, ittvetkőzhet, márismeremköszönöm. Ezúttal egy cuki apróvirágos hálóinget választottam, hogy abban töltsem a köv. 3 órát. Első voltam a fél 9-es időpontommal. Alkalom adtán felfeküdtem a terpesztős ágyra, és magamban üdvözöltem a két kiscsókát a plafonon: "Császtok, megint itt vagyok! Ti még mindig nagyon édik vagytok, úgyhogy az enyém lesztek!" A jobb karomba megkaptam az infúziót, majd egyetlen "gyógyszerallergia?" kérdésre eldaráltam, hogy a pirineket nem csípem, mert pöttyös leszek tőlük, ezen felül colitis ulcerózám van, ami most nyugton van és nincs és nem is volt agydaganatom. Mindenki nevetett, majd megkérdezték, olvastam-e a könyvet (Lombikcsodák). Mondtam, olvastam, de múltkor tesztkérdés is volt, úgyhogy gondoltam tisztázzuk az elején... Újabb nevetés, majd 8:45-kor megjött a doktorom. Akkor már a hölgy is megközelítette a jobb karomat azzal a bizonyos fecskendővel, amiben a királycuccot hozta. Bebökte, megkért, hogy lélegezzek mélyeket. Kettőt sikerült. Biztos sikerült többet is, de arra már nem emlékszem, mert eltűnt minden...

Új kép 9:12-kor: fekszem az őrzőben, kába vagyok, aludnék. Ricsi még nincs sehol. Várok és csak az jár a fejemben, hogy jöjjön már valaki, aki megmondja, hány petikénk lett! Már két nappal ezelőtt mondtam itthon, hogy a 11-es szám van a fejemben. 11-nek kell lenni!! Kb. 5 perc múlva Ricsi arcát látom fölém hajolni. Végre megjött! "Tudsz valamit, hány lett?"-kérdem. "11!"-válaszolja. Boszinak nem vagyok gyenge, az tuti. Aztán csak örülünk. Ő néz, szerinte nem nyúzott a fejem, de úgysem hiszem. Átfut az agyamon, hogy Ricsi már megint zöldben, én megint műtőságyon és fogjuk egymás kezét; idén már negyedszer tudnának rólunk ilyen csendéletet festeni... Lassan tényleg csak erről szól az életünk...

Így telik az idő 10-ig, amikor ismerős arc jelenik meg köztünk: az andrológushölgy. Halálra rémülök... Közli, hogy nem lettek olyan jók Ricsi eredményei, mint a múltkor, így valószínűleg más módszert kell alkalmazzanak a megtermékenyítésre. Nem tragédia, de mivel nem voltam erre felkészülve, összetörtem, ahogy Ricsi is. A hölgy elmondta, hogy ez gyakran megesik és no para, de persze Ricsi kibukik, hogy itt van 11 petesejt és ő meg... Arany szívem, mintha tehetne róla! Itt nincs hibás. Csak meglepődtünk, de nagyon.

Negyed 12-kor veszi ki végleg a nővér a karomból a kanült, öltözöm és felmegyünk. B. doktorhoz kb. fél óra várakozás után jutunk be, aki az eredmények alapján közli, hogy akkor nincs szúrás (ICSI) és csöppentés (IVF), hanem csak szúrás van, mert biztosra kell mennünk. Felírta a múltkori is alkalmazott gyógyszereket (utro és társai), majd jöhettünk. Szerencse a múltkori szerencsétlenségben, hogy annyi gyógyszerem van itthon, hogy nem kellett a patikába mennünk, hogy újabb 20ezret otthagyjunk...

Akkor már kezdtem érezni, hogy az infúzióban kapott görcsoldó hatása kezd elmenni. Hazaérve aztán egyre rosszabb lett, úgyhogy délután már csak úgy bírtam közlekedni, mint aki lenyelt egy derékszöget. Nem bírtam teljesen kiegyenesedni, iszonyatosan fel voltam puffadva és nagyon fájtak a petefészkeim. Hiába, azért mégiscsak 20 percig szurkálták őket... A fekvés jót tett, estére már viselhetőbb volt.

Igyekszem sokat inni, fehérjedúsan étkezni és türelemmel várni. 10 órakor kell telefonálnom, hogy hány embriónk lett. Ezt most nem érzem. Nagyon félek, most inkább rosszat érzek. Nem bírok hinni semmiben. Bíznom kellene a kicsinyeinkben, de nem akarok már megint csalódni. Nem tudom, hogyan szedjem össze magam.

Félek...

Hányan vagytok?

Szóval 10 után telefonálni kell, hányan vannak a kicsinyek. Ha egyáltalán... Gyilkos órák ébredés óta. Ricsi is telefonál háromnegyed körül, hogy mennyire rosszul van már, annyira ideges, mit mondanak. Csak bízni tudok benne, hogy a tegnap esti szugera, amit apajelölttel csináltunk, használt valamit. Elképzeltük, hogy van 11 kis mosolygós margarétafej 3 kerek tálkában, 4-4-3 arányban szétosztva. És ők csak mosolyognak ránk... 

10 előtt ez már hihetetlennek tűnik, minden erőm elszállt. Csak fekszem és nézek ki a fejemből, hányinger kerülget. 10 óra. Azt mondták 10 után érdeklődjem. Tízóraegy. Akkor csörgök. Nem veszik fel. Várok három percet. Újra csörgök, megint semmi. Zombi vagyok. Azért szórakoznak velem, hogy még a halál is lassan jöjjön és fájdalmasan... Már 10:12. Újrahívás. Felveszi!! "Én vagyok! Tegnap volt punkcióm, úgyhogy biológussal szeretnék most beszélni." Kapcsolja. Hölgy felveszi. Mondom a nevem, mire ő:

- A tegnap leszívott 11 petesejtből megtermékenyítés után 9 embrió mutat szabályos fejlődést. Hányat szeretnének, hogy visszaültessünk?

(Heee??? Én még ott tartok, hogy 9!!! És HÁNYAT kérünk vissza? Ilyet még senki sem kérdezett (tekintve a múltkori egyet...)!)

- Kettőt szeretnénk - mondtam.

- Kérik a létszámfelettiek fagyasztását?

- Természetesen! Az erről kitöltött nyilatkozatot le is adtuk tegnap leszívás után.

- Rendben, akkor holnap ugyanilyen tájt telefonáljon újra, hogy megbeszélhessük az akkori helyzetet és a továbbiakat.

- Nagyon köszönöm! Viszont hallásra!

- Viszont hallásra!

Sírok. 9 bébi! Kettőnkből! Te jó ég! Szégyenlem magam, hogy nem hittem bennük eléggé... Persze, holnapig és péntekig is még bármi lehet, de nagyon köszönöm, hogy volt 9 olyan kis fickó, aki úgy gondolta, hogy legalább egy napig szeretne Ránk hasonlítani...

Felhívom Ricsit. Autóban ül, félreáll (bocs, most mondja, hogy nem állt félre, mert bátor), mert ő is könnyezik. Aztán megbeszéljük vihogva-sírva, hogy ha visszakérnénk mind a kilencet, nagyon igyekeznék, hogy lehető legtovább kihordjam őket. Ha pedig megszületnének, a polgimester biztos hozzánk vágna egy tisztes polgári lakást a belvárosban, illetve tán még az Audi is megdobna minket egy-két Q7-essel. Ricsi erre közli, hogy ezért akár még arra is hajlandó, hogy az Audi egy-egy modellje után nevezze el a gyerekeket, úgymint Szalay A1, A2, Q5 stb...

9-en vannak, mint... Nem is tudom... Mint Kisferencék az "Egy-megérett a meggy" mondókában... Jobb nem jut eszem be, de sebaj. Jobb nem is juthatna eszembe!

Második Kaális kontroll

Roppant eseménydús és megható délelőttöt tudhatok magam mögött. Ma reggel kellett újra menjek vérvételre és negyed 10-re uh-ra, mindemellett nem csak a magam eredménye volt kérdéses, hanem kedves fórumos társamé, Zizié is. Kis pici különbség, hogy Ő nem tüszők felől érdeklődött, hanem a bétaHcg-je volt kérdéses...

Szóval hármasban (Zizi - aki igazából Dóri, Zizi anyukája- aki pedig Szilvia és én) rongyoltunk be fél 8 előtt az Intézetbe, ahol is Zizikém lányos zavarában még azt sem bírta rendesen megkérdezni, mikor lesz eredménye a vérvételnek. A recepciós hölgy még utána is szólt, hogy nem kell ám idegeskedni! Persze, ő könnyen beszél, napi szinten tart pozitív és negatív teszteket a kezében illetve valószínűleg van egy rakat gyereke.. Szóval Zizi felbillegett a "véradóba", így én léptem a reci pulthoz, ahol már úgy adtam oda a TAJ kártyámat, hogy "Jó reggelt! Én nem izgulok! Első Gonal-szúrástól számítva a 9. ciklusnapon vagyok" A reci-hölgy felnézett és nevetve megköszönte a kimerítő tájékoztatót, és még meg is dícsért, hogy milyen kis felkészült vagyok! Nem felkészült vazze, rutinos!!!

Vérvétel után benyomtunk a csajokkal (még mindig Zizi, Zizi-mama és én) egy reggelit, aztán visszamentünk a Szabadrév utcába. Ismét úgy sikerült érkezni, hogy már szólítottak is, úgyhogy gyors pössentés után jó munkásember módjára már tettem is szét a lábamat. Boga doktor megérkezett és tette a dolgát. Az első mondata számomra mindig a legfontosabb: hát persze, hogy a nyálkahártya vastagsága. Feszülten figyeltem. Aztán kimondta: 7,8 mm! Szívem szerint én már le is szálltam volna az ágyról, mert már tudtam mindent! Nekem ennyi elég is! A 9.napon 7,8mm? Madarat lehetett volna velem fogatni! Ez csúcsszuper! Múltkor beültetéskor (14.cn-on) volt 7 mm-es! Kiváló!! Ezek szerint használ a napi dupla adag bűnrossz ízű méhpempő és az esténként konty alá bedobott 1-1,5 dl villányi piroska... Azért köszönhetően jó neveltetésemnek, megvártam, míg kivesézi a tüszőket is, végtére is az sem annyira érdektelen... Jobb oldalon már 9-et számoltam átlag 13-15mm-es mérettel, a bal oldalon viszont csak öt számot mondott, de szerintem besokallt és abbahagyta. Márcsak azért is gondolom így, hiszen az nem lehet, hogy a múltkor 8 volt, most meg csak öt... Itt az értékek azonban magasabbak voltak, a nagy része 16 feletti. Igazából a pontos darabszám úgysem számít most, leszíváskor úgyis mindegyik gondosan ki lesz ürítve, csak az nem mindegy, hogy mit sikerül belőlük üríteni: csak tüszőfolyadékot vagy érett petesejtet is.

Gyors öltözés után felmentem a doktorhoz, aki mindjárt pacekba is nyomta, hogy kedd reggel fél 9 lesz a punkció időpontja. Számlálgattam magamban, kinek mennyi ideje lesz addig érni és úgy döntöttem, belemegyek... Aztán mivel elfogyott a Gonal-kám, írt még egy 300 egységeset, amiből ma és még holnap kell egy-egy 112,5-ös adagot beadnom, majd vasárnap este fél 9-re felírt háromnegyed(!) ampulla Ovitrelle-t (tüszőrepi-szuri). A 3/4 ampulla hallatán nyomtam egy fintort magamban, mert már láttam magam újra, ahogy a konyhában billegek egy mérőszalaggal és egy légtelenített fecskendővel, és igyekszem a folyadékoszlop magasságát elosztani néggyel és megszorozni 3-al.... De hát ez legyen a legnagyobb bajom. Akkor kedd fél 9. Köszi-viszlát.

A recepción kinyomtatták a hölgyek a recepteket, megbeszéltük, hogy minden altatásos papírom jó még és hogy hétfőn éjféltől ne egyek-igyak semmit, kedd reggel pedig 8-kor leszek szíves megjelenni. Megköszöntem, majd leültem a még mindig várakozó Zizi-hölgyek mellé. Bár tök biztos voltam benne, hogy az elmondott észlelések alapján sikerült neki ez a beülti, harapni lehetett a lányok feszültségét. Míg Zizike elment a mosdóba, addig anyukája gyorsan elpityeregte magát, mert már annyira nem bírta a feszültséget és úgy aggódott Dóriért. Aztán megszólalt a telefonom. Dóri volt a wc-ből. Beragadt. Vittem a másik ajtóból a pótkulcsot, de nem ment a nyitás. Addigra már az egyik nővér is megjött, hogy kit kell kimenteni és honnan, de valahogy mégis nyílt az ajtó és Zizike kiszabadult. Nem hagyta, hogy fogjul ejtse őt az Intézet budija!! Aztán behívta a főnővér, hogy közölje az eredményt, s míg vártuk, addig Zizi anyujának odanyújtottam a kezem, hogy szorítsa nyugodtan, mert láttam, hogy félholt a feszültségtől. Hálás volt érte. Így talált ránk Dóri, aki vigyorogva mesélte a hétszáz feletti hcg-jét és a 60-as progiját! Óriási volt a boldogság!! Aztán Ő is kapott további alkalmazásra gyógyszeres recepteket, így együtt mentünk a patikába is.

Zizikének sikerült. Nagyon megérdemli. Bár az első beültetése volt, mondhatnánk, hogy elsőre sikerült neki, de ez nem így van. Hosszú évek után csak most sikerült neki, pedig olyan kis jólelkű lány. Én mindig mondom, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek... De akkor én rossz vagyok? Nem vagyok rossz! És én is megérdemlem! Aki ebbe az Intézetbe jár, mindenki megérdemli. Azért egy kicsit megint bizonytalan vagyok. Ahogy láttam anyát és lányát boldogan megölelni egymást a jó hír birtokában, nem tudtam, hogy mi lesz, ha én ezt nem élhetem át. Nem is akarok arra gondolni, hogy nekünk nem fog sikerülni. Most nem tudok semmire sem gondolni. Megint üresség van bennem. Lécci, hadd legyek 3 héttel öregebb!

Zizikének sikerült. Reméljük, egy új és pozitív szériát indított és lehetek a követője. Mert igenis, hogy én is megérdemlem, hogy anyukája lehessek valakiknek! Tehetetlen vagyok. Csak szúrok és várok, ahogy kell. A tőlem telhető legnagyobb türelemmel. Mert a türelem rózsát terem. Rózsát? Hmmm...Rózsa. Nem, ezt a nevet nem adom a lányomnak...

Hangulatok-látomások

Olyan vagyok, mint az időjárás. Ja, nem olyan napos, hanem olyan változékony...Az egyik nap még a leszarom-tabletta keserű ízét érzem a számban, a másik nap pedig azon filózom, hogyan is tudnám hatékonyan vastagítani a méhnyálkahártyámat.

Azt hiszem (most legalábbis azt hiszem), hogy a mai nap fordult valami bennem. Ma csapott meg először újra a lombik szele, valahogy kezdem felfogni, hogy mi is történik ismét. És így, mint rendes és tisztességes lombikos-lányhoz illik, igyekszem készíteni a lelkemet is. És érdekes módon nem a rosszra és a félelmetes dolgokra gondolok, hanem csak a jóra, legalábbis nagyon-nagyon igyekszem, hogy csak a jó jusson eszembe. Óráról órára jobban várom a petesejt-leszívást és a beültetést. Érzem, tudom, hogy most sikerül több embrió szüleivé válnunk jövő héten és köztük lesz az a kettő, akiket meg fogunk kapni hús-vér gyerekként. Az nem lehet, hogy már megint nem. Vagy de? Ugye nem? - Na ez megy a fejemben...

Amúgy csak nagyon régen történt ilyen, hogy beugorjon egy babaarc a lelki szemeim elé, akiről 100%-ig tudom, hogy Ő az én porontyom, de ma újra megtörtént. Olyan hihetetlenül természetes volt, hogy látom őket, hogy el sem tudom mondani. De ott voltak Ők, Dorka és Zéti, az egyéves ikrek a  csokoládé bevonatú szülinapi tortájukkal...

Még az is szürreális, hogy leírom, visszaolvasni pedig még szürreálisabb.. Olyan érzésem van magammal kapcsolatban, mint amikor azt olvasom, hogy valaki az utolsó véréig bizonygatja, hogy "De igenis, hogy elvittek az ufók!" Egyrészt azért nonszensz, mert a Réka nevet szántuk a leánykánknak (bár ez már nem olyan biztos, mióta Kismálnánk - aki számunkra egyértelműen kislány - most hús-vér nem ér rá velünk lenni bokros angyali elfoglaltságai miatt, ami tök érthető!!), ám a Dorottya az utóbbi időben bejátszott , a Zétény névről viszont lövésem sincs, honnan jött, sosem volt napirendi pont ezen fiúnév esetleges alkalmazása. A csokitorta megint nemtom honnan kerekedett, amikor szerintem sosem csinálnék csokitortát a gyerekeimnek még általam is ismeretlen okokból. Szóval nem tudom, honnan vannak ezek a gyerekek, de mégis tudom, hogy az enyémek. Az én kis tündéreim. A két Vacak huncut, mosolygós arccal, giga gesztusokkal ül és pózol a közös tortával a fényképezőgép előtt.

Nem látja őket senki, csak én? Pedig ott vannak! Addig pedig, amíg a hitetlenkedők számára is láthatóvá és szagolhatóvá (hmmm babaszag!!!) válnak,  ízlelgetem a két nevet, hátha nem csak a kortynyi nyálkahártya vastagító villányi vörösbor nevezte el a gyerekeimet... Persze megkérdezem majd az apukájukat is, lenne-e kedve így szólítani az utódait!

Balcsis hétvége

Már hétfőn mondtam a kedves élettársamnak, hogy tekintettel a 28 fok körüli napi középhőmérsékletekre, igen jó lenne, ha a hétvégén (pl. szombaton) leruccannánk a nagyvízbe csobban egyet. Egyetértett.

Aztán a hét folyamán felhívta Tibit és Esztit is, nincs-e kedvük csatlakozni. Volt kedvük. Tibi közben beszélt Tomival, akinek megemlítette a hétvégi tervet, aki erre közölte, hogy mivel Andival ők is készülnek, megpróbál Andival intéztetni szállás a vállalati üdülőbe péntek estére. Mire észbe kaptunk, már jött is a hír, hogy akkor péntek estére hatunknak szállás van foglalva Balatonfüredre, az apekosüdülőbe! Királyság!!

Pénteken délután összepakoltunk és kimentünk Esztiért és Tibiért, majd nekivágtunk. Már Veszprémet is elhagytuk, amikor kiderült, hogy igazából a Füred nem Füred, hanem Csopak... Sebaj. Az üdülő remek volt, legalábbis bőségesen kielégíti azokat az igényeket, amikre az embernek egy Balcsi-parti nyaralás alatt szüksége lehet egy önellátós szálláson, sőt! Nem elég, hogy egy full felszerelt konyhát, alul 2, fölül 3 szobát találtunk, a házhoz tartozott egy óriási kert is hintaággyal, ping-pong asztallal, kerti pavilonnal, frissen nyírt fűvel. Ezen kívül megtaláltuk (sajnos már csak szombat este) az alagsorban a titkos játékbarlangot is: darts, csocsóasztal és rexasztal egy helyiségben! Igazi, szoc-feeling, de a jobbikból!! Tökéletes volt!

Szóval péntek este érkezés után mindenki bedobott egy kis kontyalávalót, majd lementünk egy esti fürdőzésre a strandra. Este 9-kor annyian voltak a parton, mint egy szimpla szerda délután... A víz remek volt, 28 fokos, a levegő kb. 26 lehetett, úgyhogy gondolnivaló, mennyire jó volt bent lenni!! Aztán fürdés után elmentünk enni, aztán eltettük magunkat másnapra. Szombaton igyekeztünk időben lemenni a partra, sikerült jó helyet foglalnunk, majd az egész napot kint töltöttük. Szert tettünk egy régóta áhított, ráadásul akciós gumimatracra, úgyhogy köszönhetően a remek szélnek, jókat ringatóztunk a víz felszínén. Már délután is éreztem, de este, hazaérve felerősödött az érzés: Ha lefeküdtem és behúnytam a szemem, úgy éreztem, imbolyog alattam az ágy... Az is jó volt, hogy nem kellett már szombat reggel elhagynunk a szállást, hanem ott tudtuk hagyni a cuccainkat és este, távozáskor csak be kellett dobjuk a kulcsot a gondnoknak. Ennek roppantmód örültem, mert már a hét közepétől azon rugóztam agyilag, hogy minél biztonságosabb hűtési módot keressek a szurijaimnak, ám így végig a hűtőben lapultak. 8 felé indultunk csak haza és megálltunk útközben egyet vacsorázni Esztivel és Tibivel. Akkor már 15 fok volt és iszonyat szélvihar. Már megint jókor mentünk és még jobbkor jöttünk el...

Összességében kiváló kis hétvége volt, kellően meg is pirultam, nem is akárhogy; nem tudom, hogy sikerült ezt a fejszerkezetet elérnem, de úgy néztem ki szombat este, mintha úszószemüvegben ültem volna ki a napra...

Üzenem az aggódóknak: Mára már újra remekül nézek ki! Mégmégmég akarok ilyen hétvégét!!!

Első Kaális kontroll

Reggel a szokásos vérvételre bebillegtem a szokásos időpontban. Már előre kész voltam, hogy már megint egy újabb lyuk az egyetlen klassz vénámra... Aztán vv után gyors tisztasági vizsgálat, majd szabadfoglalkozás 10:45-ig.

Köszönhetően a tapasztalati adatoknak és a reggel vérvételre váró emberhalomnak, mindenképpen úgy gondoltam, nem fogok én már negyedkor ott kotyolni a váróban, ráérek időre odaérni. És bár így is túlbuzgó voltam, 10:35-kor nyomtam le az Intézet kilincsét. A legnagyobb meglepetésemre tök üres váró fogadott és a két asszisztens hölgy nagyra nyílt szemei, akik roppantul örültek, hogy megérkeztem és egyikük már el is küldött mosdóba és megkért, hogy ha végeztem, menjek is be a vizsgálóba és vetkőzzek. Soha ilyen még nem történt, hogy ennyire tudják tartani az időpontot (kivéve múlt héten K. doktornál). Szóval gyors pisi után vizsgálóba be, vetkőzés, várakozás. Boga doktor hamar megérkezett, megkérdezte, nincs-e panaszom, aztán jött az ultrahangfej és a számolás:jobb oldalon 7, bal oldalon 8 tüsző, nagyságuk egyenként 7 és 10,5mm közötti (amiket kezdek napról napra jobban érezni..), nyálkahártya újfent siralmas (legalábbis számomra) - 4mm. Aztán öltözés és futás a doktor után.

A szobájában aztán megbeszéltük, hogy továbbra is adjam az eddigi fél Gonapeptyl-t és a Prednisolon tablettát, illetve marad a napi 112,5 egységnyi Gonal. Szerinte kitart a tollban levő cucc, úgyhogy nem is írt másikat. Közölte, hogy pénteken reggel vár újra, akkor megnézzük, hogy állunk. Megkérdezte, van-e kérdésem. Szerinted?! Nekem mindig van kérdésem... Szóval megkérdeztem, hogy tekintettel a múltkori "16 tüszőből 6 petesejt" című nem túl jó eredményre milyen módszerrel kívánjuk ezt javítani, illetve mit tudunk tenni, hogy a nyálkahártyám egy kicsit vaskosabb legyen. Azt válaszolta, hogy a nyálka miatt ne aggódjak, megnő az majd szépen (nekem mindig ez a vesszőparipám!), másrészt pedig belátta, amit én is folyton hajtogattam, hogy valószínűleg előzőleg kicsit hamarabb történt meg a punkció, mint kellett volna, mert bár sok volt a tüszőm akkor is, túl sok volt a kicsi, amikből nem tudott még semmit sem kinyerni, így történhetett meg a 16-ból 6-os végeredmény. Ám most nem csökkenti a dózist, mint utóbb és a kezelésen is nyújtani kíván. Ez mindenképpen megnyugtató volt számomra. És bár jó lenne, ha már vége lenne, azért örülök, hogy tán sikeresebben zárjuk ezt a lombikot és még fagyibabáink is maradnak szép számmal.

Ezekkel az infókkal és egy pénteki fél 8-negyed 10-es időponttal kiballagtam a kapun 11:05-kor. Új B.doktoros csúcsot futottam!!

Hazamentem beadni a kiírt Gonal-kámat, majd elgondolkodtam. Először is azon, hogy majdnem elfelejtettem hazamenni beadni a Gonal-kámat... Másodszor azon, hogy a múlt keddi vérvételes hölgy megjegyzését - miszerint jól szét van már szurkálva a vénám - sietősen el kell felejtenem. Ugyanis már reggel azon variáltam, hogy mi lesz ma a vérvételen, pedig eddig ilyen nem volt még.. Nincs bajom a tűvel, bár nem szeretem, ha böködnek, de nem félek. Ma viszont már kicsit hisztis voltam, hogy miért is kell már megint szétszúrni a karomat... Tudatosítanom kell magamban, hogy mi miért történik. A hasbaszuriknál már a 17. napon járok és azokkal nincs bajom, simán szúrom a napi kettőt. Ez a vénaizé aggaszt csak. Ráadásul ha minden a terv szerint halad, az elkövetkezendő 4 hétben még négyszer vesznek vért, aztán lesz kis infúzió is punkció után, szóval szét lesz roggyantva az egyetlen használható kék csík a karomon.

De mondogatom magamban: Nem érdekel, jó véna nélkül is lehetek jó anyuka. Max. vesznek a kézfejemből. Már az sem izgat. Igazából semmi sem izgat, csak lehessek már a mamija valakinek...