Már nagyon vártam, hogy eljöjjön a punkció napja, több okból is. Elsőként azért, mert már egyre kellemetlenebb volt a hasamat elviselni, úgy éreztem, mintha lenyeltem volna két nagy zacskó savanyúcukrot, akik lecsúsztak a hasam aljára és nyomtak szüntelen. Mindemellé társult egy jó adag puffadás is. Fincsi volt! Másrészt pedig azért vártam, mert rájöttem, mekkora királyság ez az altatásos dolog! Pár mély lélegzet és kampec, aztán pedig ébredéskor az ember már túl is van mindenen. Jó fej volt, aki ezt kitalálta! Szóval már rá voltam kattanva, hogy végre újra altatva leszek! Kissé perverz a gondolat tudom, de ez van...
Nos, reggel időben indultunk, Ricsi beszerezte a szükséges hadtápot a kisboltban, hogy az aktus után tudjak mit magamhoz venni, majd 8 előtt pár perccel becsekkotunk a Kaáli Intézetben. Papírtöltés, kis várakozás, kéremfáradjonvelem, férjfelmehet, ittvetkőzhet, márismeremköszönöm. Ezúttal egy cuki apróvirágos hálóinget választottam, hogy abban töltsem a köv. 3 órát. Első voltam a fél 9-es időpontommal. Alkalom adtán felfeküdtem a terpesztős ágyra, és magamban üdvözöltem a két kiscsókát a plafonon: "Császtok, megint itt vagyok! Ti még mindig nagyon édik vagytok, úgyhogy az enyém lesztek!" A jobb karomba megkaptam az infúziót, majd egyetlen "gyógyszerallergia?" kérdésre eldaráltam, hogy a pirineket nem csípem, mert pöttyös leszek tőlük, ezen felül colitis ulcerózám van, ami most nyugton van és nincs és nem is volt agydaganatom. Mindenki nevetett, majd megkérdezték, olvastam-e a könyvet (Lombikcsodák). Mondtam, olvastam, de múltkor tesztkérdés is volt, úgyhogy gondoltam tisztázzuk az elején... Újabb nevetés, majd 8:45-kor megjött a doktorom. Akkor már a hölgy is megközelítette a jobb karomat azzal a bizonyos fecskendővel, amiben a királycuccot hozta. Bebökte, megkért, hogy lélegezzek mélyeket. Kettőt sikerült. Biztos sikerült többet is, de arra már nem emlékszem, mert eltűnt minden...
Új kép 9:12-kor: fekszem az őrzőben, kába vagyok, aludnék. Ricsi még nincs sehol. Várok és csak az jár a fejemben, hogy jöjjön már valaki, aki megmondja, hány petikénk lett! Már két nappal ezelőtt mondtam itthon, hogy a 11-es szám van a fejemben. 11-nek kell lenni!! Kb. 5 perc múlva Ricsi arcát látom fölém hajolni. Végre megjött! "Tudsz valamit, hány lett?"-kérdem. "11!"-válaszolja. Boszinak nem vagyok gyenge, az tuti. Aztán csak örülünk. Ő néz, szerinte nem nyúzott a fejem, de úgysem hiszem. Átfut az agyamon, hogy Ricsi már megint zöldben, én megint műtőságyon és fogjuk egymás kezét; idén már negyedszer tudnának rólunk ilyen csendéletet festeni... Lassan tényleg csak erről szól az életünk...
Így telik az idő 10-ig, amikor ismerős arc jelenik meg köztünk: az andrológushölgy. Halálra rémülök... Közli, hogy nem lettek olyan jók Ricsi eredményei, mint a múltkor, így valószínűleg más módszert kell alkalmazzanak a megtermékenyítésre. Nem tragédia, de mivel nem voltam erre felkészülve, összetörtem, ahogy Ricsi is. A hölgy elmondta, hogy ez gyakran megesik és no para, de persze Ricsi kibukik, hogy itt van 11 petesejt és ő meg... Arany szívem, mintha tehetne róla! Itt nincs hibás. Csak meglepődtünk, de nagyon.
Negyed 12-kor veszi ki végleg a nővér a karomból a kanült, öltözöm és felmegyünk. B. doktorhoz kb. fél óra várakozás után jutunk be, aki az eredmények alapján közli, hogy akkor nincs szúrás (ICSI) és csöppentés (IVF), hanem csak szúrás van, mert biztosra kell mennünk. Felírta a múltkori is alkalmazott gyógyszereket (utro és társai), majd jöhettünk. Szerencse a múltkori szerencsétlenségben, hogy annyi gyógyszerem van itthon, hogy nem kellett a patikába mennünk, hogy újabb 20ezret otthagyjunk...
Akkor már kezdtem érezni, hogy az infúzióban kapott görcsoldó hatása kezd elmenni. Hazaérve aztán egyre rosszabb lett, úgyhogy délután már csak úgy bírtam közlekedni, mint aki lenyelt egy derékszöget. Nem bírtam teljesen kiegyenesedni, iszonyatosan fel voltam puffadva és nagyon fájtak a petefészkeim. Hiába, azért mégiscsak 20 percig szurkálták őket... A fekvés jót tett, estére már viselhetőbb volt.
Igyekszem sokat inni, fehérjedúsan étkezni és türelemmel várni. 10 órakor kell telefonálnom, hogy hány embriónk lett. Ezt most nem érzem. Nagyon félek, most inkább rosszat érzek. Nem bírok hinni semmiben. Bíznom kellene a kicsinyeinkben, de nem akarok már megint csalódni. Nem tudom, hogyan szedjem össze magam.
Félek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése