Szombat óta gyakorlatilag naponta változik a véleményem, a hangulatom és a hozzáállásom ehhez a terhesség-dologhoz.
A naponta szó szerint értendő, ugyanis a vasárnap szuper volt, pihentünk és a jó időt kihasználandó kimentünk egy kicsit sétálni Pannonhalmára. Rég voltam ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott és aznap elhittem, hogy nekünk is lehet babánk..
Aztán jött a hétfő. Első döbbenet: Brutál székrekedés! Aztán a második döbbenet: véres a wc papír!!! Asszem akkor egy pár pillanatra beállt nálam a klinikai halál... Aztán újat töröltem: tiszta! Kis matatás után hallani lehetett a szívemről legördülő kő koppanását a fürdő járólapján, mivel rájöttem, hogy nem a baba miatt vérzem, hanem a brutál székrekedés miatt a végbelemből jön a vér. És bár ez sem kellemes, lássuk be, ehhez már jóformán hozzá vagyok szokva. Az igaz mondjuk, hogy inkább hasmenést szokott ez nálam kísérni... De ezt most inkább kihívásnak tekintettem és gyorsan kitaláltam az új étrendem fő elemeit: még több zöldség, gyümölcs, továbbra is sok joghurt, folyadék és leginkább főzelék főétkezésként. Pékáruból max. teljes kiőrlésű kenyér, de abból is max két szelet.
A reggeli izgalmak után autóba ültem és míg leértem Veszprémbe, mást sem csináltam, mint a jobb mellemet nyomkodtam, hogy fáj-e, a válasz azonban legtöbbször "nem" volt. Olyan voltam, mint egy komplett eszelős idióta! Alig vártam, hogy befuthassak a Tesco-s wc-be és vadul stírölni kezdtem a melleimet. Akkor láttam meg, hogy a be vannak kicsit durranva és olyanok, amilyennek lenniük kell elvileg ilyenkor... Persze, jobban örültem volna, ha Pamela Anderson dudáit láttam volna a melltartómban, de hát nekem ezt dobta a gép és most épp nem a csáberőm érdekelt leginkább! Szóval a nagy parázás után rájöttem, muszáj lesz el mennem egy uh-ra még a Kaális előtt. Nap közben aztán elkezdtem gondolkodni és valahogy higgadtabb fejjel próbáltam számba venni az eshetőségeket:
1.verzió: elmegyek uh-ra, van gyerek és rendben van vele minden, szépen fejlődik. Teendőm: semmi!
2. verzió: elmegyek uh-ra, van petezsák, van szikhólyag, szívhang nincs. Doki megállapítása: jöjjön vissza két hét múlva (addigra már mehetnék a Kaáliba is). Mit tudok csinálni? Semmit.
3. verzió: elmegyek uh-ra, van petezsák, más nincs. Doki megállapítása: túl korán jöttem, biztos később indult be, jöjjek vissza két hét múlva. Nyereség: Görcsölhetek, hogy miért csak petezsák van. És mit tudok csinálni? Semmit.
4. verzió: elmegyek uh-ra, nem lát semmit a doki. Hazaküld, jöjjek két hét múlva. Nyereség: idegbaj, hol a gyerekem? Mit tudok csinálni? Semmit.
Fentieket gondosan áttekintve és racionálisan végiggondolva rájöttem, hogy csak akkor nyernék időt, ha pl. jövő hét kedden tutira meglátnék egy egészséges, szívdobogós embriót. Ám mivel ezt nem tudja senki garantálni, így teljesen feleslegesen csavarodok rá a témára, mert úgysem tudok semmit csinálni, minthogy kivárom azt az időt, amikor már mindenképp okafogyottá válik a hazazavarásom. Úgyhogy hétfőn délután végképp eldöntöttem: nincs kukkolás, komoly felnőttek módjára kivárjuk türelemmel az október 11-ét, ott pedig majd eldől minden!
Ennek szellemében nyünnyögtem magamban kedden, hogy milyen klassz dolog is lesz, amikor majd eljutunk a várandósság x és y. hetébe, mikor fog majd a pocakom ilyen meg olyan lenni, délután Ricsivel kiszámoltuk, hogy épp karácsony környékére várjuk majd kb. az infót a babusunk nemét illetően és milyen szép ajándék is lesz tulajdonképpen. Ismét megnéztem Kismálna tekintetében is a dolgokat és újra eszembe jutott az a felismerés, ami a hétvégén elemi erővel zuhant rám. Történt ugyanis, hogy vasárnap (a jobbik napomon) elővettem a ciklus.hu-t és beírtam, hogy várandós vagyok. Erre a program kapásból megnézte, hogy aug. 20. volt az utolsó mens első napja, majd kidobta, hogy "a szülés várható időpontja: 2012. május 26." Egy pillanatra lefagytam, amikor megláttam a dátumot... Május 26.... Akkor vették el tőlünk a mi kis Kincsünket... Szóval kedden ez újra eszembe jutott és úgy ítéltem meg, hogy most már biztos: a sors végképp kárpótol bennünket ezzel a Picivel, úgyhogy minden a legnagyobb rendben lesz!
Aztán eljött a szerda... Mondanom sem kell, már úgy keltem, hogy hogy is volt az a petezsákos izé? Vadul kutatni kezdtem a neten és a következő lett a végeredmény: Gyakorlatilag bármikor előfordulhat, hogy a baba egyszer csak úgy dönt, hogy nem fejlődik tovább (leginkább genetikai okok miatt). Ilyenkor simán előfordul, hogy a petezsák és a méhlepény, sőt a méh is növekszik tovább egy ideig. Mindeközben továbbra is megmaradhatnak a terhességi tünetek, hisz az addigra már kellően magas hcg jó lassan ürül ki a szervezetből (értelem szerűen tehát a teszt is még sokáig pozitívat mutat). Egyszóval rájöttem, hogy hiába is nézegetem a nyákomat (kiderült, hogy nem gáz, ha nincs), passzírozom a melleimet (amik egyébként rendületlenül fájnak) és figyelem, hogy nő-e a méhem (kétnaponta fáj a hasam), teljességgel rohadtmocskosszemét mindegy!!!! BÁRMI JELENTHET BÁRMIT ÉS ANNAK AZ ELLENKEZŐJÉT IS! Úgyhogy be kellett lássam, nincs értelme sem a magam leskedésének, sem az ultrahangnak, teljességgel a gyerekemre van bízva minden és azon túl, hogy kismamaként viselkedve védelmezem magamat és őt, figyelek az étkezésemre valamit hiszek a gyerekem erejében és abban, hogy dolga van ebben a világban; szóval ezeken túl abszolút tehetetlen vagyok! És ez iszonyú...
De igyekszem továbbra is okos felnőttként viselkedni és nagyon remélem, hogy igaz a mondás: Türelem rózsát terem! Szóval várjuk a mi drága Rózsánkat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése