Hangulatok-látomások

Olyan vagyok, mint az időjárás. Ja, nem olyan napos, hanem olyan változékony...Az egyik nap még a leszarom-tabletta keserű ízét érzem a számban, a másik nap pedig azon filózom, hogyan is tudnám hatékonyan vastagítani a méhnyálkahártyámat.

Azt hiszem (most legalábbis azt hiszem), hogy a mai nap fordult valami bennem. Ma csapott meg először újra a lombik szele, valahogy kezdem felfogni, hogy mi is történik ismét. És így, mint rendes és tisztességes lombikos-lányhoz illik, igyekszem készíteni a lelkemet is. És érdekes módon nem a rosszra és a félelmetes dolgokra gondolok, hanem csak a jóra, legalábbis nagyon-nagyon igyekszem, hogy csak a jó jusson eszembe. Óráról órára jobban várom a petesejt-leszívást és a beültetést. Érzem, tudom, hogy most sikerül több embrió szüleivé válnunk jövő héten és köztük lesz az a kettő, akiket meg fogunk kapni hús-vér gyerekként. Az nem lehet, hogy már megint nem. Vagy de? Ugye nem? - Na ez megy a fejemben...

Amúgy csak nagyon régen történt ilyen, hogy beugorjon egy babaarc a lelki szemeim elé, akiről 100%-ig tudom, hogy Ő az én porontyom, de ma újra megtörtént. Olyan hihetetlenül természetes volt, hogy látom őket, hogy el sem tudom mondani. De ott voltak Ők, Dorka és Zéti, az egyéves ikrek a  csokoládé bevonatú szülinapi tortájukkal...

Még az is szürreális, hogy leírom, visszaolvasni pedig még szürreálisabb.. Olyan érzésem van magammal kapcsolatban, mint amikor azt olvasom, hogy valaki az utolsó véréig bizonygatja, hogy "De igenis, hogy elvittek az ufók!" Egyrészt azért nonszensz, mert a Réka nevet szántuk a leánykánknak (bár ez már nem olyan biztos, mióta Kismálnánk - aki számunkra egyértelműen kislány - most hús-vér nem ér rá velünk lenni bokros angyali elfoglaltságai miatt, ami tök érthető!!), ám a Dorottya az utóbbi időben bejátszott , a Zétény névről viszont lövésem sincs, honnan jött, sosem volt napirendi pont ezen fiúnév esetleges alkalmazása. A csokitorta megint nemtom honnan kerekedett, amikor szerintem sosem csinálnék csokitortát a gyerekeimnek még általam is ismeretlen okokból. Szóval nem tudom, honnan vannak ezek a gyerekek, de mégis tudom, hogy az enyémek. Az én kis tündéreim. A két Vacak huncut, mosolygós arccal, giga gesztusokkal ül és pózol a közös tortával a fényképezőgép előtt.

Nem látja őket senki, csak én? Pedig ott vannak! Addig pedig, amíg a hitetlenkedők számára is láthatóvá és szagolhatóvá (hmmm babaszag!!!) válnak,  ízlelgetem a két nevet, hátha nem csak a kortynyi nyálkahártya vastagító villányi vörösbor nevezte el a gyerekeimet... Persze megkérdezem majd az apukájukat is, lenne-e kedve így szólítani az utódait!