Mondtam is Apjának, mikor 9 (értsd: hónapos) lesz a gyerek (hétfő), megpróbáljuk neki a joghurtot és a túrót, addig nem. Apja mondta, oké.
Na, ma úgy alakult, hogy már reggel is csak pár kortyot szopizott, aztán a napközbeni szopik sem mentek, főzelékből minimálisat evett és uzsonnára a tejpép is necces volt. Pár kanál után elkezdett sírni és nem akart többet enni. Az jutott ekkor eszembe, hogy mi van, ha a meleg dolgok irritálják a fogínyét és emiatt nem eszik. Így hát két nappal az ígért előtt elfutottam a kisboltba és hoztam KisBóbinak új uzsit. Cserpes natúrjoghurtot kapott, amibe körtét turmixoltam. Apja odaadta neki (nem mindet persze, jó 100ml-re sikerült és persze új kajából nem is kellene ennyit) és belaffantotta, közben pedig csendes volt és kizárólag az evéssel foglalkozott, méltatlankodással nem. Arany kis pofikám... Remélem nem ez lesz az egyetlen étel, amit a napokban hajlandó lesz fogyasztani (bár semmi kivetnivaló nincs a joghurtban), de kicsit aggaszt azért ez a kevés evés. Szomjazni biztosan nem szomjazik, mert vizet szépen iszik egész nap, meg a védőnő azt mondta, ebben a korban még nem is "tudnak" sem éhezni, sem szomjazni, mert a szervezet jeleit azonnal továbbítják a babák és sírnak. Egyenlőre ételért nem reklamál (csak minden másért), meg azért nem is egy csenevész gyerek, de kicsit fura, hogy alig eszik.
Majd túl leszünk ezen is és remélem, a joghurttal is minden rendben lesz. Ha már így két nappal korábban bevezetődött... :)
Ilyen Dorka már két napja. Hogy mitől pontosan, még nem tudom.
Egyrészt lehet akár az idő (óriási hó, hidegfront), ennek folyományaként tegnap alig, ma egyáltalán nem voltunk kint és lehet akár fogacska is. Látni nem látok semmit a fogínyén, de neki a múltkor sem látszott semmi, aztán egyszer csak két nap nyüsszögés után egyfogú, aztán meg kétfogú lett.
Annyira nyűgös, hogy bár reggel még jól kel, de kb. 20 perc múlva már semmi sem jó. Nem akar reggelizni (vagy csak alig), ha játszunk, azért nyüsszög, majd nyújtózik, hogy vegyem fel. Felveszem, megölelgetem, hát ne ölelgessem, tegyem le, mert más dolga van. Kitalálom, mi dolga lehet, kicsit azt csinálja, majd újra nyíg. Egyszerűen nem jó semmi. Pedig Ő nagyon nem ilyen. Kicsi Angyalka... Éjszaka többször felsír, csak ölben nyugszik meg, úgyhogy tegnap este már megint velem aludt. Negyed ötig... Akkor megint előadta a rugós, mindenvicces számát, de most szerencsém volt, mert már hatkor elájult, nem csak negyed nyolckor, szóval ismét fél 9-kor keltünk. Apa szerint őt Dorka kifejezetten utálja, mert még csak rá sem mosolyog. Hiába mondom neki, hogy velem se valami kedves a napokban, csak azt látja, hogy ha Ő cuppog, akkor Dorka rá sem hederít, ha én, akkor meg vigyorog. Mondtam, hogy ilyenje van most, nem kell ebből messzemenő következtetéseket levonni, de mondhatom. Apa most kicsit besértődött Dorkára. A fürdés utáni öltözéskor is inkább csak magának forgatta a szélforgót, Dorkanyuszinak alig akarta megmutatni. Ő így áll bosszút, mert most annyira mégsem hálás ez a gyerek... :)
Meg hóhelyzet is van, nem kicsi. Tegnap reggel erre keltünk, akkor volt egy kis szünet, de ma megint szakadatlanul havazott és még a szél is hordta, úgyhogy ma tényleg idebent rekedtünk (tegnap is csak jó délután tettünk egy-két kört hordozóval a ház körül). Holnap már talán nem esik és akkor irány a szánkózás meg a friss levegő, mert nem ehhez vagyunk mi hozzászokva Dorkanyuszkával, hogy idebent punnyadjunk...
Szóval ilyen:
Most meg már megint felsírt (másodjára és nagyon keservesen), úgyhogy ennyi. Ha ölbe veszem, azonnal bújik és szinte azonnal elalszik. Nem tudom, ha foga mozgolódna, akkor is fájna neki szerintem, ha felveszem... Talán csak megint nagyon szeparációsszorong... Kicsi Angyalkám :(
Vasárnap kezdett esni és bár idén télen már volt hó, ám mindig csak olyan mini, hogy nem volt érdemes megemelni a szánkót. Na pláne, Apa meg mindig csak négykor vagy később ér haza, a vaksötétbe meg ugye hova már...
Na de most!! Lett jó nagy hó, ami délelőtt kettesben még nem volt vicces (mármint Dorkának és nekem), vagyis Dorkának vicces volt a sok zötykölődés, csak nekem nem. Pedig muszáj volt elmenni a házidoktoromhoz hétfőn tíz és egy között, mert akkor osztják az influenza elleni bökit, így hát végigkínlódtam magunkat a belvárosig meg vissza. A végére már vizek vertek, de tökre lenyugodtam, mert rájöttem, jobban járok, ha bohóckodom a lánykámmal útközben, minthogy a hülye hókupacokat szidjam. (Hordozó is eszembe jutott még reggel, de aztán gyorsan elvetettem, mert féltem, hogy ha esetleg megcsúszok, akkor mindketten zakózunk, az meg nem bulis.) Szóval a babakocsi a végére már vicces volt, pláne, hogy az utolsó negyven percet már nem hóban, hanem esőben tettük meg...
Dorka jó nagyot aludt délután (fél négytől negyed hatig), aztán uzsonnázott. ApaBóbi ekkor felvetette, hogy itt az ideje a szánkózásnak és bár sötét van, de köszönhetően a nagyon kiváló polgármester-helyettesünknek (aki közlevele szerint személyesen gondoskodott a lakóházak közti világítótestek cseréjéről), most már látni is lehet az utca felénk eső részén is (áldott jó ember, nemde? Kár, hogy csak most jutott eszébe a harmincéves rozsdás kandelábereket kicserélni, hogy jövőre választások lesznek...), szóval jó lesz nekünk itt a házak között huzigálni a bébit. A szánkót ugye még valamikor októberben vagy novemberben vettük a teszkóban egy leárazás alkalmával, amit aztán Ricsi még elvitt a céges szomszéd asztalosokhoz, hogy erősítsék meg mindenféle csavarokkal, úgyhogy már épp ideje volt bevetni ezt a spéci járgányt. Itthon nagyon gondosan megterveztünk mindent, hogy ne a hóban-hidegben kelljen bénázni azzal, hogyan is rakjuk a pokrócot meg a gyereket, sőt még overál nélküli próbaülést is csináltunk a hulla laza próbabébivel:
Aztán lementünk és irány a szűz hó! És bár annyira nem volt jó (mármint a hó frissessége), mert méterenként besüppedt Dorka alatt, ám én hülyére röhögtem magam a szánkó után menve. Ekkor apa megfogta a szánkót Dorkástól és elkezdte kézzel tologatni egy jó 10-15 méteren oda vissza, amivel klasszul ledöngölte a havat. Ezután már kicsit csúszós is lett ez a rész, úgyhogy egy igazi frankó kis szánkózó terepet készített a lánykának. Itt már megkaptam én is a húzózsinórt és róttuk a köröket fel s alá. Arra emlékeztem, hogy Hanna nem igazán jött lázba tavaly az első szánkózásától, úgyhogy hasonlóan merev és bambuló arcra számítottam én is, ám Dorkanyuszi még annak ellenére is vigyorgott, hogy az arcába csöpögött az ónos eső. Édes kisbabám! Nagyon cuki volt és nagyon kis vidám. Látszott rajta, hogy tetszik neki, persze még pluszban bohóckodtunk is. Jókat kuncogott és nagyon lazán elfeküdt a szánkójában. Csak a telefonom volt nálam, az is két kép után lemerült, úgyhogy ennyit sikerült megörökíteni a kisgyermekből:
Jó húsz perc után szedtük ki a szánkóból, majd ölbe vettem és mielőtt felmentünk volna, felvettem egy marék havat és megmutattam neki, mi is ez a sok fehér izé. Roppantul érdekelte... Csak nézett rám és vigyorgott ismét, úgyhogy szerintem ha egy marék homokot mutattam volna neki, az is hasonló reakciót váltott volna ki belőle. Szóval elkönyveltem, hogy a mi gyerekünk mindennek örül, mert mint már említettem vala, hálás gyerek.. :)
Hát így. Megyünk mi még majd nagyobbat is szánkózni, de egyenlőre ez is bőven jó, hisz még ülni sem tud Dorka rendesen. Mindenesetre újfent nagyon köszönjük a drága jó Dédikének a szánkót! ♥
Szóval majdnem, ami másoknál már megesett és én is nagyon féltem tőle. Dorka lemászott az ágyról.
Az volt, hogy szombat este Apa meghozta a habtapit (hülye habtapi, pedig már késő délután, mikor a jófogásos eladósrác már kétszer nem vette fel a telefont, megbeszéltük, hogy valaki nagyon nem akarja, hogy nekünk habtapink legyen), én pedig megcsodáltam, hogy milyen jól néz ki. Tényleg szép állapotban van, egyetlen darabjának belsejét javították csak, de semmit sem zavaró. Leültem a földre az ágy mellé és elkezdtem egymás mellé rakni őket, miközben Dorkanyuszi az ágy tetején tevékenykedett. Egyik pillanatban még. A másikban meg felkaptam a fejem, mert láttam, hogy az ágy szélén van és a karjai meg már a levegőben és esik lefelé... Nem tudom, hogyan sikerült azt megcsinálnom, amit, de a pillanat tört része alatt kaptam a zuttyanó gyerek hóna alá és fordítottam egyet rajta a levegőben, hogy ha leér, ne fejjel lefelé tegye, ám a huppanást nem tudtam teljesen kiküszöbölni már. Annyi viszont sikerült, hogy fenékre esett és azt is alig érezhetően, na meg ott meg már volt két hülye habtapi. Őt láthatóan nem zavarta a történés, én viszont megreccsentem. Először magamhoz szorítottam, hogy "semmibajsemmibaj", ami számára így is volt, igazán ez magamnak szólt, aztán csak öleltem, meg puszilgattam. Apa csak a végét látta és kérdezte, mi a helyzet, mondtam leesett, de megfogtam, Ő mondta, hogy jólvanakkor, erre odaadtam neki Dorkát, mert akkor már annyira remegtem és sírni is kezdtem... El sem tudom mondani, mennyire megijedtem... Mekkora közhely, hogy "csak egy pillanat műve", de milyen igaz. És hogy más vége is lehetett volna. Jó kis tanulópénz volt, és örülök, hogy ilyen áron tanulhattam, nagyon szerencsés vagyok!! És a legszebb az egészben, hogy rá sem foghatom senkire, mert ez csakis az én hibám volt, arany Dorka nem tehet semmiről. Nem tudom, lehet-e ilyet kérni, de sosem akarom ezt átélni többé és még jobban fogok vigyázni a Kisbabára, mint eddig...
Aztán Bóbicka a nagy ijedtségre birtokba vette a habtapit egy szentkirályis palackkal:
Amúgy egy zsonglőr. Már ritkán bír egy helyben megmaradni, folyton meg akar szerezni valamit vagy csak szimplán a fenekét tologatja az ég felé. Ilyenkor négykézlábból felnyomja magát úgy, hogy a talpai a földön vannak és sokszor próbálkozik már azzal is, hogy egyik oldalára kiüljön. Párszor már sikerült is, de ezzel a helyzettel egyenlőre még nem tud mit kezdeni, mert a karjait nem húzza vissza a testéhez, így hát csak kényelmetlenül el van nyúlva ülő helyzetben. Egy idő után nem tud mit csinálni és segítségért rimánkodik. Angyalom...
Meg még hülye hangot is ad ki magából. Olyan, mintha berregne, de mégsem igazán. Mindemellett guszta is, mert fröcsög a nyála közben szana és szét. Próbáltuk Apával utánozni, nem megy. Ilyet csak Dorka tud. Akár éjjel fél ötkor is és nyomatta reggel negyed nyolcig. Mert Ő azt gondolta, hogy a szombat éjszakáról ennyit, és önfeledten tornászott és szájrotyogtatott (egy idő után már) mellettem az ágyban. Voltam néma, semmiről tudomást sem vevő, aztán kedvesen és kevésbé kedvesen nyugodtságra intő, végül pedig kínjában röhögő AnyaBóbita. Aztán mikor negyed nyolc lett, szabályszerűen elájult a gyermek. Letette a fejét, mint aki jól végezte dolgát, bevette az ujját a szájába (más nem volt, mindkettő cumiját nagy vigyorok közepette behajintotta az ágy mögé) és elaludt. Én meg csak lestem. Így vasárnap reggel igencsak elmúlt 9 óra, mikor mindenki felkelt ténylegesen...
Ma felvettem egy kis részletet telefonnal ebből a szájprodukcióból, olyan is a felvétel, de a lényeg, hogy látszik, milyen az olyan:
Mivel Karácsonykor jól nem találkoztunk, Csilluék aranyosak voltak és eljöttek hozzánk múlt vasárnap.
Megérkeztek, nekiálltam gyorsan a már bepanírozott husit kisütni, meg rizst készítettem hozzá, meg Apa féle görög sali is volt sülthusival. Míg húgomék ettek, addig ApaBóbi elaltatta Dorkát, aztán mi is asztalhoz ültünk. Hanna az ebéd elköltése után csatlakozott unokatesójához és egy darabig együtt szundikáltak Dorka szobájában. Édik voltak. Miután mindketten felébredtek már, játékba fogtak és úgy tűnt, nagyon élvezik egymást társaságát. Hanna több ízben jól meg is puszilgatta "Dókát", aki nagy örömmel vette és Ő is nagy előszeretettel paskolta Hannát csupa szívszeretetből. Hanna előtt le a kalappal, mert egész jól bírta a húzkodásokat és Dorkanyuszi kissé heves mozdulatait. Még pár hónap és már ez sem lesz gond.
Dorottya kapott egy nagyon klassz szívószálas kulacsot illetve egy mókakockás elefántot (szerintem a mi családunkból él a fiserprájsz-vagy legalábbis azokból, akiktől mi a vaternyán vásárolunk) meg még én is kaptam nagyon helyes kettő kötött bentipapucskát.
Megint alig tudtunk beszélgetni, mert azért négy óra két gyerek mellett lássuk be, igen csak soványka idő. Minden megint csak akkor jutott eszembe, mikor már elmentek. Nagyon örülök, hogy itt voltak, csak sajnos olyan ritkán vannak ilyen alkalmak. Ez a hülye pénz, meg a hülye távolság... És most már kicsi Hanna hétfőtől már bölcsis is, a húgom pedig februártól dolgozni megy, szóval még kevesebb lesz az idejük mindenre, egymásra, ránk... Nagyon hiányoznak. Hanna a szemem láttára lett egy éves, szerencsére megtehettem, hogy sokat mentem hozzájuk és nagyon hozzám nőtt. Aztán egy héttel a szülinapja után megszületett Dorka és akkor már alig tudtunk találkozni. Talán ennek ellenére nem felejtette el, hogy nagyon minikeként szeretett és nekem pápázott először, mikor álltam a liftre várva. Hogy mikor már akkora volt, sikoltozva vigyorgott és bújkált előlem, mikor megérkeztem hozzájuk és annyira hamiskodott, hogy csak na. Talán nem felejtette el, mennyire szeretem, mert most, mialatt itt voltak, átkéretzkedett hozzám az anyája öléből, belesimult az ölembe, a vállamra hajtotta a buksiját és csak ölelt hosszan. És nem volt semmi előzménye. Nem tudom elmondani, mennyire jól esett, könnyek gyűltek a szemembe...
Készült egy videó is a csajokról, amint épp "ismerkednek", Hanna csókokkal árasztja el Dorka fejét (már amikor sikerül), a háttérben pedig az Apák duruzsolnak és tévéznek:
❤
Mondanám, hogy jó lenne, ha Ők itt vagy mi ott laknánk, meg ha anyáék is közelebb lennének, de mind ők, mind a húgomék ugyanezt szeretnék. Ez pedig úgy tűnik, nem kívánságműsor, így hozta az élet, hogy ennyire szanaszét lettünk. Fősulisként, meg önálló, dolgozó nőként még bulis volt, most már nem annyira az... Nagyon hiányzik a családom minden egyes tagja. Sokszor érzem magam elárvultnak és egyedül, sajnos nincs itt igazán senki, akire száz százalékig támaszkodhatnék, ha bármi komolyabb gondom lenne. Akikre igen, azok szinte fényévnyire vannak tőlem, legalábbis néha ezt érzem. Még jó, hogy van telefon meg net. De az öleléseket ezek nem pótolják... Hannától most kaptam egy jókorát, ami egy időre feltöltött. Már nagyon rámfért... Köszönöm, kicsi bölcsis Csibefej!!! És köszönöm Csilluéknak, hogy eljöttek. Mint egy falat kenyér...
Dóri megírta Ádámmal való küzdelmes éjszakáit, Napsugár pedig írt egy nagyszerű bejegyzést ennek kommentálása gyanánt. Elgondolkodtam és most ide jegyzetelem a gondolataimat, ha úgy tetszik, egyfajta megvilágosodási folyamat zajlik kicsit bennem.
Nagyon tetszett ez a bejegyzés/megjegyzés és azt hiszem, el kell telnie egy jó pár hónapnak (nálunk pl. 8-nak), hogy rájöjjünk, nem attól vagyunk jó anyák, hogy könyv alapján neveljük a gyerekünket. Nálam is most jött ez el, pedig olyan kislányom van, amilyen Lénus. Nyugodt, mosolygós, jó alvó kislány. Aztán valami megváltozott (hisz mi sem vagyunk egyformák mindig és még mi is fejlődünk, róluk pedig nem is beszélve) és most már nem szeret egyedül aludni/elaludni. Először kicsit küzdöttem, de most már nem. Karácsony óta rengeteget változott Dorka. Nem az ünnep váltotta ki nála, csak így jött ki. Egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen akar az ágyában elaludni és az éjszakát ott tölteni. Eddig nem ez volt. Fél éves volt, amikor kicsit sírva reklamáltam, hogy már nem jó neki, hogy a mellkasomon alszik el, szinte kéretőzött az ágyába, hogy nyugodtan alhasson. Aztán karácsony óta egyre többször fordult elő, hogy mellettem kötött ki este, mert annyira nem bírt a kiságyban megmaradni, folyton csak szólongatott bennünket, én meg - aki eddig mindig következetes voltam - egy idő után már nem bírtam/bírom, hogy kétpercenként bemenjek hozzá fejet és hátat simizni, majd újra kijönni, kiveszem a kiságyból és magamhoz ölelem. Szopizni nem igazán akar, csak nem bírja az egyedüllétet. Átviszem magunkhoz a nappaliba és látszik rajta, hogy milyen boldog tőle. Én persze azért próbálom ráncolni a szemöldökömet és mondom, hogy ejnyebejnyehátszabadilyet, meg hasonlókat, de én magam is imádom, hogy ott van. Tegnap volt a második alkalom, amikor már a délutáni alvása is rendhagyóra sikerült. Húsz perc után megébredt és csak nyöszörgött és sirdogált. Lefeküdtem és a mellkasomra fektettem Dorkát. Azonnal a mellemre hajtotta a fejecskéjét, szájába vette az ujjacskáját és szinte rögtön elaludt. Erre nem is lehet mit mondani. Ez délután fél ötkor volt, én hat órakor sikeresen "kimásztam" alóla, és este 7-kor (!!) Apa már kínjában felkeltette, hogy mégiscsak azért na, nem volt uzsonna sem, meg hát majd fürdeni is kell, meg akkor mikor fog elaludni estére?? Negyed nyolckor "uszonnázott" egy keveset, fél 9-kor fürdött, aztán negyed tízkor szopizás után szépen elaludt a karomban, fejecskéjét a mellkasomra téve... Most ez van újra, de nem bánom, mert látom, hogy így milyen jó neki. Nem a sírást akarom elkerülni, hanem a pánikot nem szeretném látni a szemében. Szeretném, ha tudná, hogy bízhat bennem és ha számára így jó, akkor nekem meg pláne. Közel sincs olyan "rossz" sorom, mint Dórinak, vagy Napsugárnak volt anno Lilivel, mégis belekóstoltam most ebbe,bár az első hónapok azért elég húzósak voltak. ApaBóbi a megmondhatója, hogy volt olyan (KisBóbi kb. két hónapos lehetett), amikor kiszálltam a kocsiból valami orvostól hazafelé jövet és mikor be akartam csukni a kocsi ajtaját egyszerűen nem bírtak el a lábaim és fenékre estem a járdán. Szerencsére Dorka nem volt a kezemben, de a pelustáska lehuppant velem együtt. Szó szerint kicsúszott a talaj a lábam alól a sok átvirrasztott éjszakától és kezdtem közveszélyes lenni. És az a fura szorítás a mellkasomban hajnalfelé... Idő kellett, hogy rájöjjek, azok már mind a tökéletesen kimerült szervezetem segélykiáltásai voltak.
Most újra kellett kalibrálni magamat, alkalmazkodva Dorkám újonnan felmerült igényeihez és nem bánom. Nem nézem már a mozgásfejlődési táblázatokat, sem a ferberizált gyerekek altatási módszerét. Csak Dorkát nézem. Azt hiszem (inkább remélem), ettől lesz valaki jó anya. Olyan jó, amilyenre a babának szüksége van. Olyan jó, mint amilyen Napsugár és Zizike is és olyan, amilyen remélem én is vagyok...
Újfent megesett az igazi Úgykellnekedhülyegyerek szitu, ugyanis tök fölösleges volt a parám, mint kiderült. Dorka végigaludta mind az éjféli durrogatást, mind pedig a városi tüzijáték zaját. Azért tegyük hozzá, nem hiszem, hogy ettől még a későbbiekben várni fogom ezeket az eseményeket...
Ügyesen fél ötkor ébredt, szopizott, ám most nem aludt vissza, mint szokott. Olyan volt, mint egy kis rugó, amit felhúztak: elkezdett négykézláb rugózni a kiságyban, huncutkodott, folyton elkapta a fejét simító kezemet és a kiságy rácsát kezdte tapizni, illetve már kapaszkodott volna az ágy tetejébe is. Nem hagytam ott egyedül a sötétben, áthoztam magunkhoz az ágyba és ott próbáltam fékezni az indulatait. Negyed hatra sikerült lenyugiznia és onnantól aludt fél 9-ig. Kisangyalka. Aztán reggeli, játék, tízórai, majd séta a szép, ámde hideg és szeles időben, szundikálással egybekötve. Tegnap megsütöttem két tököt is (hiába, nagyüzem van), ezeket kellett most besúvasztani a mélyhűtőbe. És most jött el az a pillanat, amikor már TÉNYLEG nem fért el a sok anyatejtől, amit április végén és május hónapban lefagyasztottam. Most ott tartok, hogy az aventes poharak tartalma egyazegyben kuka lett (jó másfél liter), illetve van még további egy szatyornyi májusi tejem, egyenlőre az erkélyen a mínuszban. Tudom, hogy nem adhatom már oda neki, mert régebbiek, mint hat hónaposak, de egyszerűen annyira sajnálom kidobni, hogy sírva tudnék fakadni. Azt is tudom, hogy örülnöm kellene, hogy nem volt rájuk szükség és ez így is van, de akkor is, jó lenne, ha fel tudnám használni őket valahogyan okosan. Szerintem minimum négy literről beszélünk. Ha esetleg van tippje valakinek, nagyon megköszönném...
Bóbickám most szundikál, jófajta hálás gyerek módjára. Csendesen telik ez a nap, IGEN NAGY SZERENCSÉJÉRE minden agyament piromán gyógyegérnek. Újabb bizonyíték arra, hogy igenis van az embereknek pénze. Legalábbis a hülyeségre mindig van...Remélem, legalább egy évre kipuffogtatták magukat...
