Gondolataim Napsugárnak és Zizikének az alvásról

Dóri megírta Ádámmal való küzdelmes éjszakáit, Napsugár pedig írt egy nagyszerű bejegyzést ennek kommentálása gyanánt. Elgondolkodtam és most ide jegyzetelem a gondolataimat, ha úgy tetszik, egyfajta megvilágosodási folyamat zajlik kicsit bennem.

Nagyon tetszett ez a bejegyzés/megjegyzés és azt hiszem, el kell telnie egy jó pár hónapnak (nálunk pl. 8-nak), hogy rájöjjünk, nem attól vagyunk jó anyák, hogy könyv alapján neveljük a gyerekünket. Nálam is most jött ez el, pedig olyan kislányom van, amilyen Lénus. Nyugodt, mosolygós, jó alvó kislány. Aztán valami megváltozott (hisz mi sem vagyunk egyformák mindig és még mi is fejlődünk, róluk pedig nem is beszélve) és most már nem szeret egyedül aludni/elaludni. Először kicsit küzdöttem, de most már nem. Karácsony óta rengeteget változott Dorka. Nem az ünnep váltotta ki nála, csak így jött ki. Egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen akar az ágyában elaludni és az éjszakát ott tölteni. Eddig nem ez volt. Fél éves volt, amikor kicsit sírva reklamáltam, hogy már nem jó neki, hogy a mellkasomon alszik el, szinte kéretőzött az ágyába, hogy nyugodtan alhasson. Aztán karácsony óta egyre többször fordult elő, hogy mellettem kötött  ki este, mert annyira nem bírt a kiságyban megmaradni, folyton csak szólongatott bennünket, én meg - aki eddig mindig következetes voltam - egy idő után már nem bírtam/bírom, hogy kétpercenként bemenjek hozzá fejet és hátat simizni, majd újra kijönni, kiveszem a kiságyból és magamhoz ölelem. Szopizni nem igazán akar, csak nem bírja az egyedüllétet. Átviszem magunkhoz a nappaliba és látszik rajta, hogy milyen boldog tőle. Én persze azért próbálom ráncolni a szemöldökömet és mondom, hogy ejnyebejnyehátszabadilyet, meg hasonlókat, de én magam is imádom, hogy ott van. Tegnap volt a második alkalom, amikor már a délutáni alvása is rendhagyóra sikerült. Húsz perc után megébredt és csak nyöszörgött és sirdogált. Lefeküdtem és a mellkasomra fektettem Dorkát. Azonnal a mellemre hajtotta a fejecskéjét, szájába vette az ujjacskáját és szinte rögtön elaludt. Erre nem is lehet mit mondani. Ez délután fél ötkor volt, én hat órakor sikeresen "kimásztam" alóla, és este 7-kor (!!) Apa már kínjában felkeltette, hogy mégiscsak azért na, nem volt uzsonna sem, meg hát majd fürdeni is kell, meg akkor mikor fog elaludni estére?? Negyed nyolckor "uszonnázott" egy keveset, fél 9-kor fürdött, aztán negyed tízkor szopizás után szépen elaludt a karomban, fejecskéjét a mellkasomra téve... Most ez van újra, de nem bánom, mert látom, hogy így milyen jó neki. Nem a sírást akarom elkerülni, hanem a pánikot nem szeretném látni a szemében. Szeretném, ha tudná, hogy bízhat bennem és ha számára így jó, akkor nekem meg pláne. Közel sincs olyan "rossz" sorom, mint Dórinak, vagy Napsugárnak volt anno Lilivel, mégis belekóstoltam most ebbe,bár az első hónapok azért elég húzósak voltak. ApaBóbi a megmondhatója, hogy volt olyan (KisBóbi kb. két hónapos lehetett), amikor kiszálltam a kocsiból valami orvostól hazafelé jövet és mikor be akartam csukni a kocsi ajtaját egyszerűen nem bírtak el a lábaim és fenékre estem a járdán. Szerencsére Dorka nem volt a kezemben, de a pelustáska lehuppant velem együtt. Szó szerint kicsúszott a talaj a lábam alól a sok átvirrasztott éjszakától és kezdtem közveszélyes lenni. És az a fura szorítás a mellkasomban hajnalfelé... Idő kellett, hogy rájöjjek, azok már mind a tökéletesen kimerült szervezetem segélykiáltásai voltak.

Most újra kellett kalibrálni magamat, alkalmazkodva Dorkám újonnan felmerült igényeihez és nem bánom. Nem nézem már a mozgásfejlődési táblázatokat, sem a ferberizált gyerekek altatási módszerét. Csak Dorkát nézem. Azt hiszem (inkább remélem), ettől lesz valaki jó anya. Olyan jó, amilyenre a babának szüksége van. Olyan jó, mint amilyen Napsugár és Zizike is és olyan, amilyen remélem én is vagyok...