Ma reggelre volt időpontom Szalánczi Krisztina pszichológusnőhöz. Nagyon kíváncsi voltam, mi fog történni. Nem voltak túlzó elvárásaim, nem gondoltam, hogy egy óra alatt közösen megoldjuk, hogy képes legyek a karomba venni az unokahúgomat, hogy ne pánikoljak be és fagyjak le, ha sírni hallom Őt és hogy elhiggyem, hogy értékes ember és nő vagyok.
Beszélgettünk, főként én, magamról. Kérdezett a baba-problémánkról, aztán Hannáról, később Csilluról. A húgommal való kapcsolatról nagyon sokat beszéltünk. Elmondtam sok-sok mindent, ami történt, aztán arról is, hogy a sok-sok mindent hogy éltem meg. A régebben nem túl rózsás, szinte semmi kapcsolatunkról, aztán mennyi minden javult és most már hol tartunk. Beszéltem az esküvőről, a babavárásról, szinte mindenről. A vége az lett, hogy levonta a konklúziót: "Akkor kimondhatjuk azt, hogy féltékeny a testvérére?" Erre a kérdésre megdöbbentem. Féltékeny? Én? Én nem! Aztán rájöttem: De igen... Hiszen neki minden megadatott, amire én már olyan régóta vágyom. Fehér ruha, férj, baba. Neki minden, nekem a sok küzdelem ellenére semmi. Ez nem olyan tudatos féltékenység, hogy az ember fúj a másikra és szíve szerint szóba se állna vele, mert hallani sem akar róla. Ez olyan tudat alatti. Szerinte Hanna Csillu életének folytatása, így rá vetítem ki a fájdalmamat. És mivel a húgommal való kapcsolatom mindig is hullámzó volt, így nem várhatom el magamtól, hogy Hannával más legyen a kapcsolatom. Teljesen normális, hogy hol imádom, hol pedig "félek Tőle".
Beszéltem neki Ricsivel való kapcsolatomról is. S bár nagyon-nagyon rövid idő egy élet kitárgyalására egy óra és természetesen teljességgel lehetetlen is lenne, a beszélgetés végén mégis azt mondta a doktornő, hogy túl sokat várok magamtól. Azt hiszem, mindent képes vagyok megoldani, egy perc alatt átlépni az életemben történt sokkoló történéseken, mert "nem érek rá tépelődni", nekem mindig előre kell haladni. Szerinte nagyon összetett és mélyről jövő gondokkal küzdök, amiket eddig csak elkendőztem, de valójában nem néztem szembe velük. És az a vicces az egészben, hogy teljesen igaza van. Eddig is tudtam, csak még magamnak sem mertem bevallani.
Nem lesz könnyű. Kicsit félek is tőle, mert félek a végeredménytől és magamtól. De bízom benne, hogy hasznosak lesznek a további beszélgetések. Másfél hét múlva megyek újra, meglátjuk, mire jutunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése