Az ötödik évforduló

Július 15. Vagy 13. Legyen 15, az nem baj, ha péntekre esik. Jó? Jó.

Na, hát így lett a mi napunk a júli 15. Igazán jobb helyeken ez úgy van, hogy a megismerkedés napjáról szoktak a T. beutaltak megemlékezni, ez azonban nálunk kellően bajos lenne. Mi valamikor '96 környékén ismerkedtünk meg először (Ricsi a "főbérlőm öccse" státuszban létezett számomra), ám akkor még csak amolyan jó haverosan eldumálgattunk- elröhögcséltünk, ha néhanap összefutottunk.

Sok év után az új találkozóra 2006. július 9-én került sor, tök ártatlanul, aztán újabb találkozó július 13-án. Na ez az első délután, amit kettesben töltöttünk, beszélgetéssel, aztán az első igazi randi (kirándulás Pécsre) július 15-én történt. Akkor már kéz a kézben róttuk az utcákat és onnantól "jártunk" egymással hivatalosan. Szóval így a 15-e. Bár igazából mondhatni tök mindegy.

Azért a tisztesség megkívánja, hogy eme jeles napot megünnepelendő, Ricsi elhívhasson engem vacsorázni, megköszönve azokat a páratlanul gyönyörű napokat, melyeket nap, mint nap átélhet mellettem!Jó, mi? De minden szava igaz! Lássuk be, egy igazi főnyeremény vagyok, akit méltóképpen kell megünnepelni. Ehhez mérten irány a Pálffy étterem (Széchenyi tér).

A hűvöskés-szélfujdogálós idő ellenére a teraszra ültünk ki, ami először nem tűnt rossz ötletnek. Csak később, de akkor nagyon... Csontig fagytam. Meg is beszéltük, hogy ha más izgi dolog nem történik aznap, akkor is fogunk erre a napra emlékezni...

"-Emlékszel, az ötödik évfordulónkra?

-Az volt az, amelyiken úgy összefagytunk a Pálffy teraszán?

- Ja, az!

- Akkor emlékszem!"

Ennikét finomat választottunk: Ricsi valami szűzérmés-krumplis-zöldborsmártásos cuccot, én pedig fokhagymás scampis-tintahalas,bébipolipot ettem zöldsaláta ágyon. Nagggyon jó volt! Amikor a desszertigényünk iránt érdeklődött a pincér, szívem szerint forralbort kértem volna egy pokróccal, de kultúrember lévén maradtam a capuccino-nál. Fagyit a fent említett okokból nem kívántam... Aztán sétáltunk még egyet a városban, majd úgy döntöttünk, együnk egy szeletke sütit, úgyhogy beültünk a Matthias étterem-cukrászda belsejébe. Kb. harmadszor jártunk úgy, mint korábban. Negyed órája ültünk már az asztalnál (pedig előtte a pultnál kinéztük magunknak, milyen sütit kérünk, melynek legalább 3 pincércsaj szemtanúja volt), ennek ellenére még egy fejbiccentést sem kaptunk, hogy "Kispillanat, minnyá megyek, csak úgy kell tennem, mintha sok lenne a dolgom.." Miután kellően feltoltuk az agyunkat, felálltunk az asztaltól és eljöttünk. Az egyik szembejövő pincércsaj még köszönt is, hogy "Viszlát!" Idesanyád! Ricsinek mondtam is, hogy azért legközelebb (bár ez volt az uccsó, hogy a lábunkat betettük arra helyre, bár csudaklassz sütijeik vannak) oda kellene menni a pulthoz és meg kellene kérdezni a főnökúr jelenlétében, hogy meséljék el, kit kell ahhoz megszexuálni, hogy kaphassunk egy nyamvadt szelet süteményt? Aztán az is lehet, hogy bár burkoltan, de így akarnak vigyázni a vonalaimra.. Köszi.

Mindenesetre süti nélkül maradtunk, de kibírtuk. Hazajöttünk és aludtunk. Jön a következő öt év. Reméljük, annak legnagyobb részét már nem csak kettesben töltjük!