Az első napok itthon

Anya ma ment haza, múlt kedd délután óta segített szó szerint éjjel és nappal mindenben, amiben csak tudott. Ismét nem tudok elég hálás lenni Neki azért, amit értünk tett, és nemcsak fizikai segítségről kell újfent beszélnem, hanem pl. óriási megnyugvás volt nekem lelkileg, hogy a nagylányom mellett tudhattam azokban a napokban, amikor én nem lehettem vele. 

Borcsi folyamatosan cuki, nappal sokat alszik, de vannak azért nézelődős időszakai is már, akár simán elfigyelget másfél órát is, ha olyanja van. Éjjel viszont kipécézte magának az éjfél-félegy körüli időpontot és onnantól kb. háromig nyomatja a nyugtalankodást. Fogalmam sincs, mi baja, fáj-e a pocakja, de nyüglődik, szemei kipattanva és semmi nem bírja megnyugtatni, pedig még cumit is dugdosok a szájába rendületlenül. Megnyugvások kizárólagos formája a szopizás közben történő végkimerült elalvás illetve a mellkasszundi. Ez viszont nagyon cukiság egy olyan anyának, aki már a gyomrában érzi a fáradtságot és a teljes kimerültség határát súrolja. Remélem, hamar elmúlik ez nála, mert nem vicces. 

Ügyeskedtem már a héten a papírokkal is, hála annak, hogy Anya felügyelte a csajokat. Mindig csak rövid időre mentem el, de akkor is óriási segítség volt, hogy megtehettem. Hétfőn lemondtam Apa gyes-ét a MÁK-nál, kedden visszamentünk a kórházba a záróért és az anyakönyvi kivonatért, szerdán a táppénzemet zárattam le az sztk-ban, ma reggel pedig már (hála annak, hogy legnagyobb meglepetésünkre tegnap délben beállított a postás Bori taj-kártyájával) egyes sorszámmal nyolckor az Államkincstárnál Dorkára gyest, Borira pedig csp-ot és anyaságit igényeltem. Továbbá megírtam utolsó táppénzes kérelmemet és kitöltöttem a tgyás igénylőt is, amiket aztán ma reggel Apa postára is adott, úgyhogy a nagyján túl vagyok. Az államkincstári hölgyike még kérdezte is, hogy nahát, egy hetes a kicsi? Vigyázzon magára, még csak most szült és máris itt ügyintéz... Ja mondom, és ha még azt is elmondom, hogy császáros vagyok, akkor meg pláne... Kicsit sopánkodott is rajta. A sebem amúgy szépen gyógyul, még doki-berkekben is nagyon megdícsérték, hogy milyen szép munkát végzet K. doktornő. Aztán tegnapelőtt este meg látom, hogy szétnyilt kicsit... Egyenlőre Anya többször is bekente Betadinnal meg fújtunk rá Aloe First-öt és Anya szebbnek is látja már, de ha nem húzódik össze gyorsan szépen, akkor felhívom Andit és megkérem, hogy nézzen már rá vagy visszamegyek a szülészetre, mert nem akarom, hogy kiessenek a beleim.

Akik meg jódolgok az életemben, azok a Csajok. Így, nagybetűsen. Merthogy Dorka nagyon cuki, jellemző, hogy ma pl. lement a papával a játszira és mikor hazaértek, első kérdése az volt, hogy "Hoj van a Bóóóócsi?" Csak mert nem látta a karomban. És mikor mondtam, hogy az ágyában alszik, akkor odament és pipiskedve megleste. Mikor szoptatom a Kishugit, odajön Dorka és könyöksimi közben odahajta a vállamra a fejét, aztán megsimogatja Bori kezecskéjét és (ahogy tudja) óvatosan a buksiját is, megpuszilja és mondja neki, hogy "Semmi baj, Bóóócsi!" Nem mintha lenne baj, de ő még biztosítja is róla. Amúgy nem ugrálja körül, nem ajnározza, elfogadja a létét és néha-néha odajön aranyoskodni. Ennél több pedig nekem nem is kell. Nagyon örülök, hogy egyenlőre ez így van, nekem nagyon nagy könnyebbség. Nem irigy, nem féltékeny és hozzám is ugyanúgy bújik, teszem hozzá, igyekszem én is minél többet a közelében lenni, hogy érezze, mennyire szeretem a változások ellenére/mellett is.

Hétfőn volt a védőnő, ma pedig a doktornő is eljött (tegnapig szabin volt), mindenki meg volt elégedve az új gyerekkel. A hatodik napon, hétfőn reggelre leesett Bori köldökcsonkja, így azt már meg is tudtuk mutatni, amiért szintén dicséretet kaptunk mindahányan. Súlyára sokat nem tudtam mondani, csak azt, hogy átlagban kétésfél-három óránként eszik, de előfordul simán a gyakoribb étkezés is, szépen alszik (kivéve az éjszakai izéség), nem panaszkodik, jól néz ki. Doktornő mondta is, hogy nem kell méricskélni, jöjjünk majd el hozzá két hét múlva, megméri úgyis, de szerinte nincs okunk aggodalomra. Remélem igaza van és ki is dobom a hülye mérleget a fenébe, ami amúgy tegnap csak arra volt jó, hogy teljesen beparáztatott. Történt ugyanis, hogy kigondoltam, mérjünk egy evést a Kisleánynak. Ez azért érdekes, mert eddig egyáltalán nem méregettük őt semmilyen formában. Nos, a ruhás kezdő súlya abban a pillanatban kevesebb volt, mint a mezítelen hazaérkezős súlya... Sírás indul, nyugodt szoptatás (haha), aztán új kontroll: mínusz 170g-ot evett a gyerek... Na, akkor azt gondoltam, itt az eleje és egyben a vége a mérlegelésnek, mert hogy ezen nem fogok rugózni még egyszer, az biztos. És miután a doktornő a "jó kövér ez a gyerek" jelzős szerkezettel illette a leánykánkat, így pláne nem fogom méregetni. És még olyan, de olyan sokmindenben más egy második gyerek, mint egy első... Most lelkileg sokkal jobban vagyok, nem parázok semmin (pl. nem tudjuk bizonyos okból használni a légzésfigyelőt, nem mérlegelek és azt sem tudom óra-percre, mikor evett Bori utoljára, elfelejtettem, hogy olajozni kéne fürdéskor, meg volt valami régen a hintőporozással is, de azt sem tudom) és azt hiszem, így sokkal többre is fogunk jutni. A fürdés-evés-alvás logisztika egyenlőre működik, aztán majd minden változik és minden állandósul, ahogy annak egy családban illendő...

Össze-vissza csapongnak a gondolataim, nem vagyok túl összeszedett sem, ámde roppant fáradt az igen, meg még a gép előtt ülés sem a legjobb tevékenység nekem, de ha csak ilyen formán, akkor is meg kell írnom, mi történik, mert elfelejtődik és felhalmozódik. Szóval igyekszem majd inkább gyakrabban keveset, de igéretet nem tudok jó szívvel tenni. Majd ez is alakul...

Hazaértünk

Az első fotó négyesben

Mama segít Borcsit tartani

Szia Bóóócsi!!!

"Amíg ejaaszik, addig óóóvasok neki!!

Dédi és Bori

Písz end láv ♥

Kórház napok Borcsival

A szülészet 307-es szobájában kaptam helyet, ahol már egy két órával korábban császározott lány feküdt. Az ő társaságát csak délutánig élveztem, mert átköltözött a VIP szobába. A szükséges 12 óra letelte után jött a brutál felkelés, mosakodás, séta. Akit császároztak már, tudja, milyen irgalmatlanul rossz és fájdalmasak ezek az első órák-napok. Aznap megittam 5 és fél liter vizet, egyszerűen annyira szomjas voltam folyton, hogy nagyon. Ez persze jó volt addig, amíg volt katéterem, ám később már csak arra volt jó, hogy óránként menjek pisilni és ezzel folyton kínok között kelljen a folyosón végiggyalogolni a a mosdóig. Mert igen, ügyesen, okosan van kitalálva, hogy a császárost beteszik a folyosó közepére, a mosdók pedig a két végén, választhatok, melyikhez gyalogolok 50 métert, míg a simán szülők már szülés után elszaladnak szinte bárhová. Nem akarom a természetes szülést elbagatellizálni persze, de a lábadozási időszakot nem hiszem, hogy össze lehetne hasonlítani... A lábadozás valóban pokoli bír lenni az első napokban. Bori mindeközben az újszülöttek között várta, hogy fel tudjak kelni és legalább a saját lábamon hozzá eljutva tudjam megnézni Őt a maga kis valójában. Mivel hajnalban szültem, így az első napon csak pár órára hozták oda késő délelőtt a babát, nos, az sem volt egyszerű. Ülni nem igazán, feküdni megint nem, oldalra fordulni horror, és így akkor szoptassál... Szerencsére Borcsi mindenkor kedves, megértő és ügyes volt, nem igazán méltatlankodott és szopizott szépen, amikor kínáltam. Estére egy kedves csecsemős nővér megkérdezte, elvigye-e, hogy tudjak pihenni és én hálás voltam a kérdésért. Az már egy másik kérdés, hogy a pihenésből semmi nem lett, óránként jártam pisilni a maratoni távokra, aztán a hajnali fél négyes túrám alkalmával meghallottam, hogy a csecsemős szobában sír valaki. Bori volt, a nővér épp akkor tette tisztába és kezdte cumisüvegből tápszerrel kínálni, hátha éhes aranyom. De Borcsi kipöckölgette a cumit és nem fogadta el. Megkérdeztem, elvigyem-e esetleg megszoptatni, hátha. Elvittem és szopizott szépen-ügyesen... Arany kisbaba... Onnantól pedig nálam is ragadt a kis Drágám... Az elején nagyon nehéz volt ellátni, azt sem tudtam, hogyan pakolgassam jobbról balra. Szerencsére szinte óráról órára javult az állapotom, kikerült a cső a hasamból, akkor már legalább a vérez zacsit nem kellett hurcolnom. Másnap kaptam meg a végleges szobatársamat, akivel szombatig együtt nyomtuk. Niki szintén második babás anyukaként nagyon jó társaság volt, nagyon örültem, hogy őt kaptam, a körülményekhez képes nagyon jól elvoltunk, sokat beszélgettünk és ha kellett, segítettünk egymásnak. 

A napok viszonylag gyorsan teltek, jó volt, hogy mindig volt látogatónk délelőtt és délután is, ám ahogy múlt az idő, úgy lettem egyre fáradtabb. Bori szépen szopizott, igény szerint etettem, és az ügyessége hamar meg is mutatkozott a súlyán is: kedd hajnali születési súlyából szerdán még vesztést, csütörtöktől viszont folyamatos gyarapodást könyveltek el. A sárgulás is elkerülte szerencsére, így ez sem állta útját annak, hogy az előre saccolt szombati napon hazajöhessünk. 

A fáradtság mellett azonban annak a kis lénynek a hiánya volt a legrosszabb, akivel az elmúlt 27 hónapot szinte szimbiózisban töltöttem. Családilag úgy döntöttünk ugyanis, hogy Dorka nem jön be a kórházba. Mivel még 3-4 óránál sosem volt távolabb tőlem, komplett éjszakákról pedig nem is beszélve (és ez nálunk igencsak érdekes, mivel roppant rossz alvó, sokszor ébred éjjelente és anyai vígasztaló szavaim szoktak segíteni), így sejthető, hogy milyen borzasztóan viselte az első egy-két napot. Első éjjel még Kati mama őrködött, míg Apa velünk volt a kórházban, aztán kedd délután megérkezett Irénke mama és Laci papa Kanizsáról és ők tartották a frontot Apával Dorka mellett. Szerdán jött Kati és Andreas is programokkal dúsítani Dorka napjait, így egész jól elteltek a nappalok, ám az éjszakák (egy nyugisabb kivételével) nyugtalanok, kiabálósak, sírósak voltak. Mivel Ricsi és Anyu látták Dorka viselkedését, józan belátásukra bíztam, hogy hozzák-e látogatóba vagy sem. Csakis Dorka érdeke volt fontos, hogy mivel teszünk jobbat neki: minden nap láthat egy órára és utána el kell szakadnunk, vagy a számára kialakított új helyzetben nem bolygatni az Anya-dolgot. Az utóbbit javasolták és elfogadtam. Nagyon nehéz volt, többször sírtam is, annyira hiányzott... Aztán a végére azért kitaláltam, hogy a szombat délelőtti látogatásra hozzák el, akkor meglátja hol vagyok/voltam 5 napot és megláthatja Borit is, aztán hazamegy ebédelni, szundít egyet és együtt jönnek értünk vissza. Nem titok, nagyon féltem a találkozástól, tartottam tőle, hogy Dorka hogy fog viselkedni velem, nem fog-e utálni, hogy magára hagytam, mit szól a húgához, nem fogja-e szegényt már annak ténye miatt zsigerből utálni, hogy Ő az a galád, aki miatt neki öt napig nélkülöznie kellett az anyját. Reméltem, hogy nem fogom elsírni magam, ha meglátom, mert hát mégiscsak nekem kell erősebbnek lenni... Na, ezekből semmi nem jött be...

Dorka megérkezett Ricsivel és Anyuval és mikor meglátott legnagyobb örömömre fülig érő szájjal jött oda hozzám és ölelt meg. Rögtön elsírtam magam... Olyan hatalmas volt (még most is az sokszor) mindene ahhoz az apró kis Alkatrészhalmazhoz képest, akit az elmúlt napokban töltöttem, hogy szinte idegennek tűnt. Olyan volt, mintha kicserélte volna valaki az emlékeimben élő lányomat erre az óriás-gyönyörűre... Először kimentem velük a folyosóra beszélgetni és gyönyörködni a Nagyobbikamban, aztán mikor körbepuhatoltam, kíváncsi-e Borira, aki a kórteremben fekszik egy kiságyban, nagy örömömre igent mondott. Kíváncsian szemlélte a kishúgát, felmászott az ágyamra és onnan elkezdte Borcsit simizni. Nagyon jól fogadta az összes mindent, amit ott volt, az egész szitut és az sem zavarta, hogy az a kis Valaki fontos nekem. Délután visszajöttek értünk, akkor is simizte és pakolgatni akarta a húgát, az autóban kérdezte, hogy hol van a Bóócsi (Apa mellett elől), szóval nagyon cuki volt. Ott és akkor azt gondoltam, hogy lesz ez még így se és nyilván így is van, de egyenlőre nem szólhatok egy rossz szót sem, Dorka minden vad elképzelésemet felülmúlja eddig, de erről majd úgyis írok még...

Boritól kapta ajándékba a rózsaszín horgolt cicát

Indulás haza...

Szalay Bori születése

Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek, aki bármilyen formában reagált és együtt örült velünk Bori érkezésének. Nagyon jól esik ez mindig, ilyenkor látom, mennyi kedves vesz minket körül, amiért nagyon hálás vagyok.

Apa tájékoztatása és az utolsó bejegyzésem sok mindent tudatott, de nyilván az ördög azért a részletekben lakozik... Nohát úgy volt, hogy 21-én, hétfőn délután megjött Apa a dolgozóból és kérdezte, hogy vagyok. Mondtam, hogy fáj többször nagyon, meg hogy délben elbólintottam Dorkával, de felébredtem, mert nem bírtam feküdni a fájdalmaktól. Addigra már kétszer beszéltem Andival, a szülésznővel, hogy mi várunk tovább. Apának felvázoltam a délutáni terveimet: menjünk el Árkádba, ott van Dm meg Spar, meg a Media-ban is megnéznék valamit. Apa ezt roppant ostoba ötletnek tartotta, mondván, az addigra már ötpercenként érkező "jósló fájásaimmal" nem biztos, hogy boltokban kellene bohóckodni... Öt felé újra hívtam Andit, tanácsára egy órácskára forró vizes kádba ültem és vártunk. Kiszálltam, a fájások rendszertelenné váltak, de kicsivel később három percesek lettek és hosszuk is nyúlt. Mivel voltak rövidebbek is, így nem voltam biztos benne, hogy nem futunk lyukra, ha bemegyünk a kórházba, mert azt mindenképpen el akartam kerülni, hogy egy sötét szobában vajúdjak másik három nő társaságában még két napot. Közben azért áthívtuk Kati mamát, megfürdettük Dorkát, aki aztán nyilván csak tőlem fogadta el a tejet és nekem kellett ölben elaltatnom. Az, hogy nem volt kellemes, elég enyhe kifejezés, de nem is nagyon akartam megijeszteni szegénykét nyöszörgésekkel... Letettem Dorkát, aztán még vártunk egy órát kb. Szép három perces fájásaim ellenére 11-kor, amikor autóba ültünk, még mindig azt mondtam Apának, hogy szerintem hülyét fogunk csinálni magunkból és jól hazaküldenek. A kórházba érvén hamar összefutottunk Andival, aki már be is invitált a betegfelvevős-vizsgálós helyiségbe. Papírjaim jórésze már ugye ki volt töltve, de kérte a személyimet és a lakcímkártyámat, írt pár akármit. Mondta, hogy mindjárt átöltözhetek, nst-re rak, aztán figyelünk. Ekkor kezdtem sopánkodni, hogy ha legalább a magzatvíz elfolyt volna, tudnám, hogy mi van, de így olyan bizonytalan az egész. Ebben a pillanatban egy halk pukkanást hallottunk... Kicsit megmozdultam és ömleni kezdett a meleg folyadék a lábam között... Na, így teljesüljön mindenki kívánsága. Gyors öltözés, nst-re fel, aztán figyelés. Ez volt éjjel 11.19-kor. Az elméletileg erősödő fájásokat nem éreztem azoknak, sőt átváltottak ötpercesre. A fájások alatt azonban ugyanaz történt a gép jelzése szerint, mint ami Dorkánál is: az addig 130-140-es szívverések 60-70-esre estek vissza. Andi szólt, hogy hívják a doktoromat, mert itt tenni kéne valamit. Közben jött az ügyeletes doktornő és megvizsgált. Egy ujjnyi. Na szép, épp, mint Dorkánál, egy egész napi nyüglődés után... Vizsgálat végére kiderült, a doktorom gyomorrontással hány és hasmegy, nem tud jönni. Így jött konzultálni P. főorvos, aki a kedves ügyeletes doktornővel értett egyet és a baba és az én érdekeimre hivatkozva, szinte elnézést kérve, de a császármetszést javasolták. Mondtam, simán. Egykor toltak a műtőbe, megjött a bökés a gerincbe, az ismerős zsibbadás, ám most sokkal higgadtabb és éberebb voltam, mint Dorkánál. A műtétet sokkal rosszabbul éltem most meg. Fájtak a tépések-húzások-nyomások, amiket éreztem, aztán jött az a rész, amikor a kissé beszorult kislányomhoz majdnem vaakum kellett. A doktor irgalmatlanul nyomta a gyomromat, meg is kérdezte az anesztes hölgy (nyilván látta a fejemet), hogy van-e valami baj, mire közöltem, hogy nem biztos, hogy nem fogok hányni. Aztán egy utolsó kézi kivételes próbálkozásnál mégis sikerült vaakum nélkül kivenni a babát és végre 2014. július 22-én, hajnali 1 óra 15 perckor megszületett Szalay Bori. Andi elvitte, rendbe rakta, aztán visszajött és az arcomhoz nyomta Bori arcocskáját, amitől kijött a könnyem is. Annyira Dorkának láttam akkor, hihetetlenül puha volt és meleg, és olyan nagyon cukin nézett.. Aztán Andi el, nekem pedig folytatódtak a viszontagságaim a helyrerakásom okán. Nincs mit szépíteni, mocskosul fájt minden orvos-megmozdulás és azt hittem, sosem lesz vége. Mint kiderült, Bori sem volt kicsi, a méhem is érdekes, amolyan téglalap alakú volt, illetve brutál nagynak ítélték a méhlepényemet is. A régi, császáros hegszövetet is kivágták, megszüntették az összenövéseket, aztán végeztek majdnem két óra magasságában. Áttoltak egy másik szobába, ahova jött utánam Apa és megérkezett Bori is. Három órát töltöttünk el itt hármasban, nagyon jól esett, erre nem volt alkalmam az előző szülésnél. Andi rátette a mellemre Borit, aki azonnal szopizni kezdett és olyan ügyesen és erősen, hogy majdnem behorpadt a hátam. Nem volt jó, hogy nem tudtam mozogni és a fejemet sem emelhettem meg, de ez volt a legkevesebb. Ott voltunk, együtt, hárman a félhomályban és halkan, suttogva beszéltünk meg könnyeztünk. Nagyon jó volt.
Aztán Apa hazament, engem a szobámba toltak és ottmaradtam a gondolataimmal, érzéseimmel és orromban a frissen született kislányom illatával...

Szabadulás

"...
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
...."

(Ady Endre- Elbocsátó, szép üzenet)


Köszöntök Mindenkit!

A Móni és a Bori a mai napon (délután 2 és 4 óra között) elhagyják a PAMOK épületét. Nyilván nem a fenti idézet kíséretében, de nem is ez a lényeg.

Délelőtt bementünk a Dorkával, aki megkapta a kis ajándékát a Boritól. Jobban kezelte a helyzetet, mint vártuk. Megegyeztünk abban, hogy hazajövünk ebédelni és aludni, utána pedig megyünk Anyáért és a Borcsiért.

A következő bejegyzés(ek) szerzője így már a Móni lesz. 

Szeretném mindenkinek megköszönni a figyelmet!

Sziasztok,
Szalay Richárd

Breaking news (ápdét-ápdét)

Üdvözlet minden Olvasónak!

Szalay Richárd vagyok.

A Móninak ma sokat fájt a hasa,így este (23:04) bejöttünk a kórházba.

A korábbi bejegyzésekben említett Andi (szülésznő) felvette a Móni adatait,s közben egy halk pukkanás kíséretében (23:19-kor) elment a magzatvíz.

#1 Császármetszés,hasonló okokból,mint a Dorottyánál.

#2 Súly: 3620 gramm; hosszúság (rövidség?): 50 cm; születés ideje: 1 óra 15 perc (hajnal).

Sajnos fotókat még nem tudok felrakni, mert kacifántos módon oldottuk meg a kép- és videorögzítést. Vannak multimédiás tartalmak a Boriskáról, érkeznek is. A Bori jól van, sokat lóg az Anyukája cicijén, bár tej nincs (vagy nem sok). A Móni kicsit ramatyabb állapotban van, megdolgozták a műtét során; már a vákuumos berendezésért is elmentek, mert a Bori borzasztóan befészkelte magát a gazdatestbe (lásd.: Alien).

De aztán győzött az orvosi tudás és a nyers erő!

Az Andi (szülésznő) jelezte, hogy a bejegyzés fenti sorai nem állják meg a helyüket, s én az elmondottak ismeretében szeretném korrigálni a fenti pár mondatot: a műtét viszonylag könnyű volt, csak a kis Boriska még nem volt teljesen felkészülve a nagy utazásra.

Kedves Andi!

Remélem így már okék vagyunk!:))

És köszönjük a segítségedet is!!

Köszönjük mindenkinek a jókívánságokat és mi is mindenkinek minden jót kívánunk!

Móni

Bori

Dorottya

Ricsi

u.i.: Amennyiben újabb fejlemény lesz az ügyben, természetesen tájékoztatom a Tisztelt Szurkolókat, Kommentelőket és Olvasókat.

Dorka 27 hónapos, én meg fájok

Csúnya dolog, hogy magammal vagyok elfoglalva, de nehezen tudok elvonatkoztatni...

Reggel fél 7 körül felkeltem, hogy hű, de gyorsan el kell mennem a mellékhelyiséget meglátogatni. Még eszembe is jutott, hogy este csak egy almát ettem vacsora gyanánt, nyilván annak köszönhető. Aztán nem múlt a fájdalom és másabb is lett. Mondhatom, hogy megállás nélkül sajog az egész hasam, ami rendszertelenül van megspékelve igencsak intenzív görcsökkel, amire mondanám, hogy menstruációs görcs-szerűek, de nekem még ilyen mensis görcseim még nem voltak. Vannak alkalmak, mikor a derekam is fáj már és a fájdalom az egész hasamra kiterjed, de mivel hol sűrűbben, hol ritkábban jelentkeznek és a hosszuk sem éri el egészen a 45-50 mp-et, így igencsak jóslófájás-szagú a történet. Felhívtam Andit, a szülésznőt ma kétszer is (mivel anno kérte, hogy mindenről tájékoztassam) és azt mondta, este is hívjam még, hogy hol tartunk. Szerinte is jó kis jóslófájásokról van szó, de majd meglátjuk, mi lesz belőle. Mindenesetre szerinte biztos elindult valami. Jelenleg anyukám örül a legjobban ennek, mert Ő már nagyon szeretné, ha vége lenne a kínlódásomnak. Mondtam is neki, hogy ha eddig nem tudtam, mi hiányzik még, most már tudom. A vizes és feszülő lábam már szinte elenyésző a hol 5, hol 3, hol 10 percenként jelentkező ajtófélfába kapaszkodós görcsök mellett... Aztán nem egy olyat hallottam, hogy akár egy-két hetet is el lehet még így tölteni a szűnő és visszatérő fájdalmakkal, úgyhogy azért messzemenő következtetéseket nem vonok le. Majd lesz valami, hulla nyugis vagyok, pláne, hogy Bori is mocorog alkalomadtán. Nagyon nem pihengetek, délelőtt is autóztunk, bújócskáztunk, főztem és takarítottam, így legalább terelődik a figyelmem is, nem érek rá magamat sajnálni, néha azonban meg-megálltam, mint József Attila, mert muszáj volt.

Dorka mindeközben - mit sem törődve az eseményekkel - 27 hónapos lett. Este mérést is tervezek, mert mostanában ez elmaradt, de szerintem nem nagyon változik a súlya. Kezd nyúlni, a combján levő, térdfeletti kis hurka is majdnem eltűnt már. Van új haja, pénteken elvittük fodrászhoz és frufrut vágattunk neki, meg egy kicsit mindenhonnan nyisszantott a csajszi a frissítés érdekében. Szörnyen hobo feje volt már, mivel csupa göndör a haja, a szinte folyton izzadt fejével olyan volt sokszor, mint Soltész Rezső. Most legalább nem lóg sosem a szemébe.

Asszem ezt majd máskor fejezem be, meghalok mindjárt...

A bűvös 37. hét és a még bűvösebb NST

Tegnap elérkeztünk az utolsó mérföldkőhöz legkisebbik leányommal, betöltöttük a 37. hetet, melynek értelmében ugyebár Őnaccsága már semmiképp sem számít koraszülöttnek. Így néztünk ki tegnap:

 Ma pedig eljött a nagy nap: elmehettem életem első bőrfoteles NST-jére. Fél 11-re volt időpontom. Nyilván, hogy egész addig mocorgott a gyermek bennem, míg fel nem baktattam az emeletre, aztán pedig szépen elaludt. Ennek köszönhetően gombot sem tudtam nyomkodni az első öt percben. Ekkor jött Gabika és az amúgy tényleg roppant kényelmes fotel háttámláját hátrafelé megdöntötte 45 fokban, hogy hátha akkor majd jobb lesz. Hogy kinek lett jobb, az nagy kérdés, mert se a gyerek nem lett aktívabb, én meg legalább megfulladhattam a majdnem hanyatt fekvéstől a maradék időben. Ja, nem is. Arra azért jó volt, hogy Borinak még több helye maradt arra, hogy a kis tappancsait kajak minden erejével a bordáimba nyomja, úgyhogy remek volt a buli. Tényleg a kínok kínját éltem át. Miután közeledett a vége, én pedig még mindig alig tudtam teljes őszinteséggel gombot nyomni (azért bevallom, egyet-kettőt benyomtam kamura, mert nem akartam ilyen szenvedések között tölteni a napot), jött újra a hölgy és egy hajókürttel telibe nyomta a hasamat. Édes kisbabám... Akkorát ugrott, mint a ház, nyilván még jobban belegyalogolva a belső szerveimbe, no ott és akkor gondoltam, hogy már megint milyen igaz az a bizonyos mondás: "Ne kívánd, mert megkapod!" Nesze neked flancos nst. Onnantól már, hogy besokkolták a gyerekemet és ittam egy jó csomó vizet, meg letoltam egy müzliszeletet, volt nyomkodnivalóm. Aztán jött a doktorom, leszedték rólam a tappancsot, felkecmeregtem és megnézte a papíromat. Mondta, hogy a vége frankó, amúgy jó ez, ahogy van. Kérdezte, hogy gond lenne-e, ha át kellene most fáradnom az ultrahangos szobába, mert ránézne a Picire. Mondtam, hogy ennél nagyobb gondom az életben ne legyen... Két perc múlva már a vizsgálóágyon feküdtem. 

Bori feje szépen beilleszkedve a medencémbe, lábai az égnek és továbbra is mindene flottul működik, legalábbis így ránézésre. Adatai közül megintcsak azt láttuk, hogy a buksija és a combcsontja alapján épp egy kicsit, de nagyobb, mint a terhességi kornak megfelelően lenne, ám a pocakja (ahogy anno Dorkának is) olyan termetes, hogy arra 38+6-ot dobott a gép. Becsült súlya pedig így, 37 hetesen és 1 naposan: 3790g... Ehhh. Tudom is, érzem is. Doktor szerint is ejha. Már most mondta, hogy nem olyan biztos, hogy nagyon erőltetni fogja majd a természetes szülést, de úgyis az majd ott és akkor fog majd eldőlni. És ez így lesz jól, ahogy lesz. Lehet, hogy tök feleslegesen kezdtem el szedni az Andi által felírt homeós bogyókat, de azért még kicsit bízom benne, hogy nem. Mindenesetre van új időpontom nst-re jövő pénteken 11.30-ra. Majd meglátjuk, eljutunk-e addig. Anyával beszéltem, mikor végeztem és mikor elmeséltem neki mindent, azt mondta: "Igaz, hogy eddig azt mondogattam, hogy próbálj pihenni, amikor tudsz, de most lehet, hogy inkább azt mondanám, hogy ne, hátha előbb beindul valami..." 

Na igen. Igazából nagyon erőltetni sem akarom a dolgot, mert nem biztos, hogy az jó vért szül, másfelől pedig tény az, hogy ennek a kislánynak már mindene kifejlődött és már csak hízik odabent, amit meg idekint is ráér majd. Sosem kívántam még ennyire, hogy bárcsak legalább 10 cm-vel magasabb lennék, mert akkor nyilván másként férne el bennem egy ekkora gyerek, mint így, a magam kis 160cm-ével. Tényleg nagyon kínoz már, szakadásig tapossa a belső szerveimet (köszi elöl tapadó méhlepény), nem lepődnék meg azon sem, ha lenne már törött bordám is, ami egyszer csak szépen majd átböki a tüdőmet. A fél méter átmérőjű bokám, a lábzsibbadás, a kacsázó menés már csak apró szépségpöttyök... A döbbent, hasamat pásztázó tekinteteket már megszoktam, de még mindig ütni tudnék egy-két cuki beszólásért.

Kicsi Angyalkám. Nem sürgetlek, tényleg, de annyit azért kérnék, hogy ha lehet, ne várjuk meg az augusztust a kibújással, ha egy mód van rá, mert az már szerintem egyikünknek sem lenne túl jó. De főleg Neked meg nekem. Jó lesz idekint meglásd, sokan várunk Téged, akik már most is nagyon szeretnek!!! (Én néha kicsit kevésbé, mert nagyon bírsz fájni.) Na jó, még egy hetet kapsz, aztán elég a marháskodásból, rendicsek?

36. hét és találkozás a szülésznővel

Csütörtökön betöltöttük Borcsival a 36. hetet, már ennek is nagyon örülünk, nyilván a 37-nek még jobban fogunk, ha sikerül... A reggel lőtt képünk, amúgy csajosan:

Az előző bejegyzésem után Zsu volt olyan kedves és ajánlott egy szülésznőt és küldött hozzá elérhetőséget is, így úgy döntöttem, mivel olyan sok jót és szépet írt róla, felhívtam. Nem tudom, lesz-e majd valóban lehetőségünk minden tudását és segítségét kihasználni (értem itt a természetes szülés lehetőségét), de nagyon remélem. Tegnap délután már el is jött hozzánk és majdnem két és fél órán át beszélgettünk. Amikor belépett az ajtón, akkor mondta, hogy ismerős vagyok neki és rájöttem, hogy ez az érzés kölcsönös, mindemellé valamiért kellemes érzés is társult. Aztán hamar rájöttünk, hogy honnan az ismeretség: amikor Dorkával megcsászároztak, a posztoperatív őrzőben ő volt a "felügyelő"... Az ott töltött több, mint fél nap volt a legkellemesebb emlékem a szülészeti-nőgyógyászati részlegről, legalábbis emberségből. És azt hiszem ezzel már el is dőlt, hogy milyen jó döntés volt Őt felhívni... Még arra is volt figyelme, hogy az itthon sertepertélő és az elején elég bizalmatlan Dorkával jóba kerüljön, még túrórudit is hozott neki, beszélgetett vele és a végén még puszit is adhatott a lánykának...Ez azért nem kis fegyvertény. Nem hozzám jött, hanem hozzánk, a családhoz, akikhez majd kisbaba érkezik és ebben kíván ő segíteni majd. Kaptunk tanácsokat, töltöttünk előre papírokat, hogy ne ott és akkor kelljen majd, amikor az ember mindent kíván mindenhova kínjában és felírta azokat a homeós bogyókat is, amiket a 37. héttől kell majd szedjek. Úgy döntöttem, azért megvárom a megvételükkel a jövő hét kedd-szerdát, hátha addig beindul mégis valami, aztán nehogy itt álljanak a cuccok potyára, de akkor mindenképp elkezdem majd szedni. Még Dorka alvási problémáira is adott tanácsot és igazi homeós gyerekgyógyász orvosnő elérhetőséget, akit valószínűleg jövő héten meg is fogok keresni. Nem is kell mondania, sem ígérnie semmit, úgyis tudom, hogy mindent el fog követni azért, hogy a második kislányunk érkezését megkönnyítse és mindenkinek a legjobb megoldásokat megtalálja. Remek szakember és remek ember is egyben, aki (nagyon fontos) nemcsak hogy hívható bármikor, de egyenesen meg is követeli, hogy mindenről tudjon, ami innentől velem/velünk történik. Ez az a dolog, ami sajnos alapjában hiányzik az egészségügyből alapjáraton....

Örülök nagyon, hogy találkoztunk és tényleg bízom benne, hogy sok időt fogunk együtt tölteni! :)

Utolsó védőnős és terhesgondozós látogatás

Tegnap reggel Dorkával meglátogattuk a védőnénit. Vittünk neki pisit, amivel minden okés továbbra is, megdicsért, hogy milyen jó lett a 34 hetes vérképem, újra jó a vasam is. A súlyom már megint gyarapodott, annak ellenére, hogy sokszor barackot meg dinnyét fogyasztok akár főétkezések helyett is. Semmi tudatos, egyszerűen ez esik jól. Amikor aztán megmutattam neki a bokámat, mondta is, hogy na, itt a ludas. Mert most már tényleg állandósult a cipóláb, főként reggelente úgy érzem, hogy szinte talpra sem bírok állni, annyira ég és feszül az egész, konkrétan kellemetlen a gyaloglás. Ha már belelendülök, akkor oké, de a bucisodás akkor is borzalmas méreteket öltött már. Asszem már így maradok a végéig. Az elmúlt hétvége kánikulája nyilván rátett egy lapáttal, mint ahogy a Győrkőc fesztivál is, ahol nem keveset ácsorogtam és gyalogoltam a nagyobbik gyermekkel. Amúgy remek, hogy már itt tartunk és azért tartsunk ki legalább a 37. hétig, mert akkor már ugye nem korababa a baba.

Délután dokihoz mentem, immáron utoljára. Elmondtam, hogy továbbra is vannak keményedéseim, bár sokszor azt sem tudom, mi feszit, mert néha úgy érzem, mintha Borcsi keresztbe fordulna bennem és egy nagyon nyújtózkodna, ilyenkor azt hiszem, szétrepedek. Azt is megemlítettem, hogy pár napja tapasztaltam már alhasi, menstruációs fajta görcsöket is, amik már valószínűleg jósló fájások. Megvizsgált és megállapította, hogy szerencsére zárt teljesen a méhszáj, de a méhnyak kicsit már megrövidült, úgyhogy arra 2000-es értéket kaptam. Megbeszéltük, hogy szeretném, ha ott lenne a szülésnél és nyilván százra nem tudta ígérni, de azon lesz. Annyit mondott, hogy egyedül július utolsó hétvégéjén (péntek-szombat-vasárnap) nem lesz, amúgy igen. Reméljük, nem pont akkor indul útnak a kishölgy... Mivel sajnos a Dorkánál megfogadott (és ott nem levő) szülésznő nem vállalt, kérdeztem a doktortól, hogy van-e akivel szívesen dolgozna együtt, ha úgy alakul. Mondta, hogy tényleg tök mindegy, de aztán mondott egy nevet és hozzá egy telefonszámot. Igazából még mindig filózom, hogy fogadjunk-e szülésznőt, mert akkor, ha ismét császárra kerül a sor, nem sok értelme van a gátvédelemről csevegni... Közben meg azt gondolom, hogy csak jó lenne, ha lenne valaki, aki aztán odafigyel a szoptatásra meg az egyéb kínjaimra és tudok tőle segítséget kérni, ha arra kerül sor, mert ahogy hallom, a csecsemősökre nem nagyon lehet számítani. Az pedig, hogy milyen szülés lesz, úgyis útközben fog kiderülni. Doktorom azt mondta, hogy idő közben - ha nem indul meg a szülés mostanában - egy ultrahangot még mindenképpen szeretne beiktatni, hogy meg tudjuk saccolni a baba méretét, mert azért egy 4,5 kg-os gyereket nem szeretne természetes úton kinyomatni velem és ha úgy tűnik, tényleg nagy baba, akkor inkább beprogramoz császárra. Igggggen kíváncsi leszek, mi lesz ennek a dolognak a vége. Mindenesetre én ma (holnap töltjük a 36. hetet) már vettem málnalevél teát, ártani nem árt alapon és nemrég elfogyasztottam belőle az első csészényit. Még majd lehet, hogy a homeós bogyóknak is utána nézek. Doktor felírta az nst telefonszámát, ahol ma reggel már kértem és kaptam is időpontot jövő pénteken 10.30-ra. Akkor leszünk 37+1-nél. Nagyon szeretném kipróbálni azt az állítólag oly kényelmes fotelt, legalább egyszer, aztán meg már igyekszem elkövetni mindent, hogy ez a Baba mielőbb kibújjon, mert tényleg nagyon nehezen vagyok rosszul... Fáradt vagyok, szétszakadok a szeméremcsontom mentén, nagyon fájnak a vizes lábaim és sokszor alig kapok levegőt, amikor mocorog a kisnaccsád odabent. Rengeteget járok pisilni, a Zewáékat szerintem én tartom el egymagam és már egyre inkább sehogy sem jó. Minden ébredésnél alig bírok felülni, mert Bori a kicsi tappancsaival betámaszt a szegycsontomba és úgy ülök fel, mint akit karót nyelt. Rendesen fáj. De szegénykém, mit sem tehet minderről, nem is kárhoztatom érte, meg addig jó, míg mocorog, meg kitámaszt, meg egyáltalán, hogy van, meg nem is akarok ám panaszkodni rá, mert nyilván nagyon jó kislány, csak hát nem vagyok jól, ez a büdös nagy igazság. 

Azt is tudom, hogy ha meg már kint lesz, akkor sem alszom majd jobban és többet, meg akkor majd lesz más bajom és sokkal nehezebb lesz minden, mint most, hisz a két gyerek pont kétszer annyi, mint az egy, de akkor már beszippanthatom a finom babaillatát, jól magamhoz ölelhetem és megpuszilhatom azokat a bizonyos kitámasztós talpacskákat...