A műtét utáni éjszaka már nem telt olyan nyugodtan, mint az azt megelőző. Nagyon sokszor fent voltam és egy kínszenvedés volt egyik oldalamról a másikra fordulni. Ha viszont megtaláltam a helyemet, egész kényelmes volt. Az alvás ellenben sokkal kevésbé ment.
Hajnalban újra kaptam egy trombózis elleni szurit, ami után sikerült elszundikálni. 7 féle ébredtem, és szép lassan elkezdtem készülődni hazafelé. Nehéz volt felülni az ágyban, lekászálódni róla, de egész jól átvészeltem. Reggelit megint nem kaptam, mint előző nap, amit nem nagyon értettem. Könyörgőre fogtam a nővérnél, hogy szánjon meg, már másfél napja nem ettem, erre elment és pár perc múlva visszajött két szelet kenyérrel, némi szalámival és uborkával, és odasúgta, hogy ezt a sebészet túloldaláról lopta nekem...
Tény és való, csak a legjobbakat tudom ezekről a nővérekről mondani, egytől egyig egy kincs, le a kalappal előttük. Mire elmajszoltam az egyik kenyeret egy pohár tea társaságában, Ricsi is megérkezett. Meg is kértem gyorsan "nosztalgiából", hogy csináljon már rólam egy fényképet, megörökítendő a két ragasztót a hasamon és a szabályos Betadine-os műtéti területet (ami mellesleg egészen a combom közepéig tartott).
Lementünk a nőgyógyászatra, ahol kis idő után megkaptuk a zárójelentést, majd megérkezett Bödecs doktor is, aki elmondta, hogy akkor minden okés, nem kell semmin aggógni, semmitől sem tartózkodni, hiszen "Nem csinált semmit". Végül is... Azért rákérdeztem még egyszer, nincs-e valami tiltólistán, főleg annak tudatában, hogy péntek-szombat magasságában lesz peteérésem. Azt mondta, max. annyi, hogy ne nagyon emelgessek és ne terheljem magam. (Elgondoltam, hogy mi lesz, ha peteérésig nem jön ki belőlem az összes indigó.. amilyen mákom van, 9 hónap múlva megszülöm Aprajafalva egyik hupikék törpikéjét!) Ebben a szellemben távoztunk a csornai kórházból fél 10 körül.
Ahhoz képest, hogy a doktor nem csinált semmit, a hazafelé út nem esett túl jól. Hazaérve gyorsan le is feküdtem, mert a hasam kellően fájt. Később aztán az is bekövetkezett, amire számítottam: elkezdett fájni a nyakam, a jobb vállam és a bordáim. Még műtét előtt találtam erről pár szót, hogy gyakran előfordul laparoszkópos műtét után, hogy ilyen fájdalmak lépnek fel, mivel a hasüregbe juttatott széndioxid felfelé próbál távozni a testből és így nyomja ezeket a testrészeket. Idővel felszívódik ugyan a véráramban, addig viszont meg tudja keseríteni az ember napjait... Egy lány írta, hogy vettek hűthető-fűthető zselétasakot, ami sokat segített neki felmelegített formában, mivel a meleg tágítja az ereket, így meggyorsítható a felszívódás folyamata, mindamellett a tasak zselés mivoltából adódóan nagyon könnyen formázható és sokáig megtartja a hőt. Mivel ezt nagyon okosságnak találtam már akkor is, megelőző célból már vasárnap beszereztünk ilyet. Amint megjelentek az első tünetek, azonnal be is vetettük és egész kedd délután borogattam a fájó-szúró területeket. Mindemellett természetesen a még nálunk levő Bioptron lámpát is csúcsra járattam, bízva jótékony hatásában. Este Ricsi lesikálta rólam a fertőtlenítő és az indigó nagy részét, de a hasam környéke még úgy maradt, mert ahhoz nem mert hozzányúlni. Nagyon rossz volt ilyen kiszolgáltatottnak lenni, ez nagyon nem az én stílusom!
Nem tudtam mást csinálni, mint reménykedni, hogy napról napra könnyebb lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése