Az elmúlt pár hétben nagyon sok minden változott. A blogban leírt megzuhanásom a húgomat is megviselte és beszéltünk is erről. Azóta másként alakulnak a dolgok. Szerencsére nagyon másként.
Először is a szokásos rutinszerű terhesgondozási látogatásakor az orvos hazazavarta, mert veszélyes méreteket öltött a sok haskeményedése. Szigorú fekvésre ítélte, minek következtében már 3 hete otthon van. Megkaptam tőle a babalistát is, melyről jócskán válogattam és vásároltam egy csomó mindent az unokahúgomnak. Nagyon tetszett neki minden (mármint Csillunak, Hanna még nem közölte véleményét), remélem jó hasznát veszik majd minden egyes darabnak. Őszintén szólva nekem is jót tett, hogy a nézegetésre és a vásárlásra koncentráltam, addig sem voltam elfoglalva a magam bajával. Ilyeneket vásároltam Hannának:
Ha tudok, megyek hozzá, segítek neki, amiben esetleg tudok, hogy ne kelljen nagyon felkelnie. Szegényke nagyon rá volt készülve, hogy megy majd portyázni a bababoltokba és ezt-azt összevásárol, de az élet közbeszólt. Kellett egy kis idő, míg felfogta, mennyire fontos mindkettejük szempontjából, hogy betartsa az orvos utasításait. Sokszor gondolja az ember magában, hogy mennyire jó lenne, ha nekem mondaná az orvos, hogy ne menjek dolgozni és feküdjek egész nap, de pár nap után ez már baromi unalmas. Pláne az olyan embereknek, akiket az állandó tenni akarás éltet. A lényeg, hogy felfogta és sokáig csak erre figyelt.
Aztán múlt hét végén a két tengerimalacuk közül az egyik beteg lett. 4 napig nézte szegény Csillu testközelből, ahogy a kis kedvencük szenved, és a napi szintű orvosi ellátás ellenére meghalt szegény Panky.
Csillut (és persze Janit is) nagyon megviselték a történtek. Szinte megállás nélkül sírt hétfő óta és talán az volt a legrosszabb, hogy végignézte a kis állat életért vívott hiábavaló harcát. Nagyon rossz volt ezt látni és közben azon aggódtam, hogy Hannának se legyen semmi baja. Mert neki sem mindegy, hogy az anyukája milyen állapotban van. Csütörtökön Kanizsán találkoztunk, miután lehozták a malackát, hogy a hegyen vegyenek tőle búcsút. Mikor kiszállt az autóból, a nyakamba borult és nagyon sírt. Nagyon sajnáltam. Bár nekem nem volt saját kisállatom, de biztos vagyok benne, hogy egy négy éve gondozott, nevelt állatka elvesztése mekkora nagy fájdalom lehet... Persze lehetne ilyenkor mondani, hogy "Ne sírj annyit, mert nem tesz jót a babának, ne gondolj rá, ne foglalkozz vele", ezek a legközhelyesebb és leghülyébb mondatok, amit ilyenkor mondani lehet. Úgysem tudja megállni, hogy ne gondoljon rá, ne kínozza magát, ne legyen szomorú és ne sajnálja a kis kedvencet. Nem lehet okosat mondani. Itt az idő a megoldás mindenre és talán az, hogy meg kell próbálnia sokminden mással elfoglalni magát. Az emlék akkor is megmarad, de a sebek sokára ugyan, de begyógyulnak...
Véletlenül sem szeretném kisebbíteni a fájdalmukat, de kívánom nekik, hogy ennél nagyobb bajuk ne történjen az életben. Most már minden jó lesz és nem szabad másra gondolniuk, mint arra, hogy lesz egy csodaszép, egészséges kislányuk hamarosan.
Kedden, amikor meglátogattam Csillut, megláthattam, mennyire rugdossa Hanna a bendőjét! Odakuporodtam mellé, a hasára tettem a kezem és beszéltem hozzá. Akkorákat rugdosott a hangomra és a simizésemre, hogy kis túlzással még nekem is fájt!
Nagyon jó volt, hogy ha kezdetleges formában is, de kommunikáltam a Picivel! Megbeszéltem vele, hogy nagyon várom, nagyon szeretem őt, annak ellenére, hogy még személyesen nem találkoztunk. Ez olyan, mint amikor valaki beleszeret egy ismeretlenbe a neten chat-elés közben! Csak beszélgetnek, beszélgetnek, szerelmesek lesznek a másik belsőjébe, pedig még nem is látták egymást és alig várják, hogy találkozzanak. Próbálják elképzelni, milyen a másik arca, a haja, magas vagy alacsony, milyen a testalkata. Na így vagyok én is. Ő a kis virtuális társam. És biztosan az anyukája és az apukája sem fogják bánni, ha azt mondom, hogy már most nagyon szeretem Őt!
Még két hónap és megláthatom a kis Csöppemet a maga kis valójában. Már nagyon várom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése