A 21. hét Ficánkával

Szépen telik az idő és mire ideültem, hogy leírjam ezt a pár sort, lassan a 22. hetes is betöltjük. Lusta disznó vagyok.

Nagy változás velem nincs, legalábbis fizikailag. Összességében elmondható, hogy nagyon jól bírom magam, folyton csak mennék és mennék, úgy érzem, sosem jutok a tenni-és intéznivalók végére, mindehhez pedig szerencsére energia is társul. Mióta "letudtuk" a nappaliba való alvóhelyet, azóta egyfolytában a bababútoron pörgök és igyekszem itt is a megtalálni a hosszú távra szóló legszebbet, legjobbat és legtartósabbat  a legjobb áron. Nincs könnyű dolgom, de élvezem! Mennyivel jobb babaszobákat bújni a neten és bababoltokba járni, mint "Ha nem jön a baba" és hasonló könyveket összevaterázni és különféle lombikos kutatási eredményeket olvasni... A babaszoba-ámokfutásról majd később.

A lényeg, hogy Kisbóbita-Boborjánunk jól bírja a strapát, szeret velem jönni-menni-intézkedni és mondhatnám, hogy akkor rúg egyet, ha valami helyes dolgot látok, de ez kicsit szirupos lenne tőlem, nem beszélve arról, hogy nem is igaz... Ami viszont valóság, hogy kezd tekintélyes méreteket ölteni valószínűleg, melyet két dologgal is alá tudok támasztani. Egyrészt, a nagy pókbendője (ami már a húszhetes uh-n is szép volt) egyre jobban kinyomja az enyémet - ezt a tükörből rámmeredő bálnahasból következtetem -, ami jó, mert simán ráfogom a Csöppemre, hogy nem is én vagyok zsírfóka, hanem ő nyomja ki a hasamat. Másrészt a mozdulatai egyre erőteljesebbek, melyet szintén növekvő méretének és erejének tudok be. Általában a hasam bal alsó részét rugdossa, de volt olyan is, amikor a köldökömnél moccant akkorát, mintha összerezzent volna teljes testében. Ekkor sajnos nem a hasamat néztem éppen, de a mozdulat olyan erős volt, hogy egyrészt szinte megijedtem, másrészt talán még szabad szemmel is látható lehetett. Vannak napok, amikor Kisbóbita elég nyugodtnak mondható, de vannak olyan napok is, amikor hiperaktív. Ezek miértjére nem sikerült választ találnom egyenlőre, de mint oly sok mindent, ezt is betudjuk a frontoknak.

A "szakirodalom" (ciklus.hu, kismamablog, picibaba stb.) az írja, hogy kezd kialakulni a baba napi ritmusa, amit ha ez ember megfigyel, jó eséllyel szülés után is ezt tapasztalja majd. Amit eddig én megfigyeltem az az, hogy az én fél 7-es kelésem után kb. fél órával Bóbikám is kel, és apró rúgásokkal tudtomra adja, hogy ő is felébredt, indulhat a nap. Aztán a szokásos rutin után reggelizünk (még ezt is együtt), öltözünk, autóba ülünk és elindulunk. Kb. 10 perc után elpilled és tán az autó ringatja el és/vagy a teli pocakja, nem tudom, de elcsendesedik. 11 féle újra aktivizálja magát, majd 3 körül újra, aztán 6 körül és este 10 felé. Ha az este 10 órás ébredést kihagyja majd a bőrömön kívül, a többi viszont megmarad, akkor úgy érzem, világi jó cimborák leszünk... 

Ami pedig a lényeg: a múlt hét vége igazi fordulópont volt az Apa-Bóbi kapcsolatban. Már csütörtökön is volt egy kis pillanat, amikor az esti pocakfogdosás alatt egy "minthaéreztemvolna" mondat elhagyta Ricsi száját, ám a tényvalóság szombaton következett be. Reggel fél nyolckor erős oldalrúgásokra ébredtem, és nincs mese alapon tudatta a bébi, hogy ő már fent van, úgyhogy pattanjak. A nap további részérben tovább folytatta az egrecíroztatásomat, nagyjából ugyanolyan időszakonként, mint máskor, de valahogy sokkal erősebben. Aztán este már olyan durva lett (addigi önmagához képest), hogy mondtam Ricsinek, most jöjjön és nézze meg, mit művel a kölke. Rátette a hasamra a kezét és már ő is érezte igazából! Nem kicsit és többször is. Ezek már nem mintha-érzések voltak, hanem valódi erősek és határozottak. Nagy volt a boldogság és megtört végre a jég. Kisbóbitát nem hiába nevezzük egyre gyakrabban Ficánkának...Csodapofa már most, az biztos!