A szülinapozás

No, hát megvolt tegnap ez is. Ricsi családját láttuk vendégül, itt volt az anyukája, nővére, sógora és Andreas, az unokatesó. 

Volt pillangókkal és apró virágokkal díszített torta, Kati mama hozott levest és volt sajtos-baconos husi meg rizs, amit én sütöttem meg, mielőtt érkeztek. Dorka kapott fürdős játékot, katicás könyvet meg fa házikó-kirakót, minden ajándék nagyon-nagyon aranyos és örült is nekik. Összességében jó kis vendégség volt, Andreas a végén közölte, hogy "most már kicsit szereti Dorkát", ami egy olyan háromévestől igazán nagy szó, akitől a kisleány elkunyizta kicsit az autóját... :)

Nyilván azt kellene írnom, hogy hű meg há, de szép is volt, meg nemtommi. Aztán meg lehet, hogy van kicsit olyan is, hogy "az én családom, meg a Te családod", bár ettől igazán szeretnék tartózkodni és Dorkával soha sem éreztetni, de ezt a blogot én írom és főként az én érzéseimet rögzítem, ezért nem fogom szándékosan szépíteni a dolgot, még Dorka kedvéért sem és nem hiszem, hogy ettől kevésbé szeretne bármikor is. Szóval az tény, hogy összességében tényleg jó kis vendégség volt, de ennek a vendégségnek nem tegnap kellett megtörténnie. Rossz volt, hogy szinte mindennel és mindenkivel foglalkoztam, csak AZZAL nem értem rá foglalkozni, AKIÉRT ez az egész igazán szerveződött. Persze Dorka mindenütt ott volt és mindig volt Vele valaki, de a legkevesebb mi, a szülei, mert mi a vendégek jóllétével voltunk legtöbbet elfoglalva... A legrosszabb érzés az volt, amikor behoztam a konyhából a tortát, rajta az égő gyertyával és úgy éreztem, nincs lehetőségem úgy viselkedni és annyira meghatódni, amennyire szeretnék... Nyilván hülyeség és mit foglalkozom én bárkivel a gyerekem szülinapján, de ez akkor is így van. A tortába már pl. pont belevágtam, amikor eszembe jutott, hogy nemhogy a gyerekkel, de még önmagában sem lett megörökítve, úgyhogy gyorsan nyomtam egy képet a már kissé megroggyantott sütiről... Az okokat nem részletezem sem most, sem máskor, nem is ennek a blognak a témája, mindenesetre nem tudtam az az ANA lenni, aki igazán vagyok ennek a lánykának. Az a legtöbbször bohóckodós, vicces, sokat ölelgetős és puszilgatós ANA. Persze, nem is lehet az ember mindig olyan, meg mindig van olyan szitu, amikor más az ember és más kicsit fontosabb per pillanat. De ennek nem most és nem Dorka első szülinapján kellett volna másnak lenni. Igen persze, Dorka ebből mit sem érzett, csak hogy voltunk sokan, volt nyüzsi meg minden, ez csak az én izém és biztos is, hogy így van, de ez nekem fontos lett volna. Most tudom csak igazán, amikor már nem lehet visszacsinálni. Ez az a nap, ami már sosem ismételhető meg (persze egyik sem). Nem keseregni akarok, mert nem drámát akarok csinálni a tegnapból, csak ezek az érzéseim. A tegnapi nap végén az volt a leghálásabb gondolatom, hogy jövőre hétfőre fog esni a szülinap és akkor majd Apa jól vesz ki szabadságot, meg reméljük én is itthon leszek(!) és akkor csak Mi leszünk. Dorka, Apa és Anya. És úgy tudjuk Őt szeretgetni és körbeugrálni, ahogy csak szeretnénk. Nem mintha máskor ezt nem tudnánk megtenni, de a szülinap az szülinap, lássuk be! Akinek nem fontos a szülinapja (legalábbis gyerekkorában nem volt az), az hazudgál!

Igazából akkor tudtam csak pityeregni meg milliópuszizni KisBóbit, amikor már csak magunk voltunk és meg még akkor voltam nagyon meghatódva, amikor láttam, hogy mennyien kívántak boldogszülinapot a Kisbabának. És a videón, amit készítettem számára el elmúlt két hétben, mikor volt egy kis időm. Azon mindig sírtam és szerintem még sokáig sírni fogok...

Vannak ám képek is a tegnapról, imígyen:

Tesók és unokatesók

Mindenki bont

Andreas járgányán

Az ominózus torta...

Apa teszteli az új vízimalmot,...

..., Miss Pipi pedig figyeli ♥

Apa és Anya ajándékai, kacsa- és xilofonhangimádat van

Most akkor tényleg nem ehetem meg?

Kicsit felszabadult a gyerek :)

A nap végén, csak MI hárman ♥

A vendégség után Dorka evett, megejtette a délutáni szundikáját (kis csúszásban volt, de simán bírható volt számára minden), aztán azt a két apróságot, amit mi szántunk neki, akkor kapta meg. Ezt egy kis séta és hintázás követte a kellemes tavaszi kora estén. Akkor éreztem, hogy nem akarom, hogy ez a nap véget érjen, mert nem tudtam még betelni vele. Milyen fura dolog ez, a hétköznapok ugyanilyenek tudnak lenni, azt valahogy mégis természetesebbnek éljük meg. De ezt a napot nagyon vártam már. Ennél nincs számunkra különlegesebb nap, mint a kislányunk születésnapja.

Sokat gondolkodtam, hogy tudnám legjobban kifejezni, mit érzek Dorka iránt, mit is jelent Ő számomra. Rájöttem, hogy tényleg nem lehet leírni. Vannak nagyon szép képek, mint pl. A legszebb csillag életünk egén meg társai, ami valóban így is van, de ez is és minden mást olyan sutának, néhol már erőltetettnek és igencsak elcsépeltnek, közhelynek érzek. Azt érzem, amit a legtöbb ANA érzi a gyereke iránt. Ezt a kimondhatatlan és megfoghatatlan, szinte már fizikai fájdalmat okozó érzést, amitől az ember úgy érzi, túlcsordul a szíve. És ez folyton csak erősödik...

Drága Kicsi Dorkám! Mivel a legjobbat akarom Neked kívánni az Életben, ezért azt kívánom, hogy légy Te is majd az ANA valakinek, hogy megismerd a legszebb érzést a világon...♥