ANA vagyok

Két napja. Már nem Annn, sem Ennn, hanem Ana. Így szólít Dorka, ha végigrobog az oroszlánnal a lakáson és beleütközik az ajtóba/küszöbbe/bármibe, kitekeredik, rámnéz kérlelőn és mondja, hogy Ana... Mármint, hogy legyek szíves, menjek oda és segítsem tova az akadályon. Ezen kívül így hív éjjel is az ágyacskájában üldögélve, hogy felébredtem, vegyél ki. Meg ha bármi egyéb kívánsága van.

Szabályosan beszél a gyerek!

Holnap lesz a szülinapja. Tegnap már megpucoltam az ablakokat (de jó ez a szülinap, legalább van rá késztetés), ma pedig takarítottam. Vendégek is jönnek (ApaBóbi családja), de valahogy nem ez volt a sikamika apropója. Tudom, hogy Dorka semmit nem vesz észre az egészből, de akkor is azt éreztem, hogy neki/érte teszem, mert megilleti, hogy tiszta(bb) lakásban ünnepelhesse az első születésnapját. Mással most (sütés-főzés) nem készülök. Csúnya dolog, de most szívem szerint azt kívánnám, bárcsak hármasban lehetnénk holnap. De biztos így is jó és szép lesz minden. 

Már délután is és este is pityeregtem egy sort és Apával anekdotáztunk a tavalyi eseményekről. Szörnyű, vénségemre szentimentális és sírópityogó lettem. Már csak két óra és holnap van. A kislányom első születésnapja... Már megint bőgök... Franc. Abbahagyom. Megyek inkább alszom gyorsan sokat, mert az ünnepelt hamarosan újra ébred...