Szurik utáni első vizsgálat

Az első ciklusnapon ugyebár elmondták, hogy akkor nem a hatodik napon, hanem az ötödiken, azaz szombaton menjek vérvételre és uh-ra. Erre a napra nagyon kíváncsi voltam, mert hát kicsit tartottam attól, hogy milyen hatása van ennek az injekciónak. Pláne, hogy még csak négyszer "kezeltem magam" vele. A böködés egyébként már úgy megy, mint az ágybavizelés. Most már különösen, hiszen semmi egyéb teendőm nincs köszönhetően az azonos dózisoknak, mint kihúzni az adagológombot a toll tetején, bebökni a tűt a hasamba és belenyomni a szervezetembe az adagomat. Kb. fél perc pakolással és fertőtlenítéssel együtt.

A reggeli vérvételre fél 8 előtt érkeztem, csak egy lány volt előttem a férjével. Hamar végeztem is, pedig még beszélgettünk is egy kicsit. Aztán még maradnom kellett, mert elvégeztek rajtam egy tisztasági vizsgálatot is (mint kiderült azért, hogy ha esetleg lenne valamilyen hüvelyi fertőzésem, azt még gyorsan kezelni lehessen). 8 után 10 perccel már újra itthon voltam, majd 9 után Ricsivel kettesben visszamentünk az ultrahangra. Szokás szerint várni kellett, most kb. másfél órát... Addig remekül elbeszélgettem egy mellettem ülő lánnyal, aki már a harmadik beültetésére készül, kedden lesz a leszívása. Sok mindent mesélt, nagyon kedves volt.

Nagy sokára rámkerült a sor. Míg a szokásos félpucér, ámde bokazoknis sztoriban nyomtam a kezelőágyat, azon filóztam, mi lesz, ha esetleg nem fejlődött egyetlen normális tüszőm sem és esetleg rám nem hat ez a szuri? Annál is inkább, mert bár az elmúlt napokban többször is éreztem, hogy a szokásosnál jobbán fájdogál és szurkál mindkét petefészkem, egyéb rosszullétem vagy tünetem nem volt. Nem híztam egy dekát sem, sőt, köszönhetően a diétának, egyre jobban érzem magam a bőrömben. A túlstimulálást így kapásból elvetettem, márháthiszen nem érzek semmi extrát. Mindezek közepette megérkezett Boga doktor. Lábak szét, hajrá. Kissé kellemetlenebb volt a szokásosnál is az ultrahangfej bennem léte, amit kicsit furcsálltam. Aztán elkezdte mondani az asszisztens hölgynek a maga megszokott módján a monitoron tapasztalt dolgokat. Amikor rátért a bal oldali petefészkemre, úgy sorolta a számokat, mintha lottósorsoláson ő nyúlt volna bele a gömbbe: 6,8,9,13,12,7,9 és még ki tudja, mi nem. Azt sem tudtam, miről beszél! Mivel csak későn fogtam fel, hogy már azonnal a tüszők méretét mondja, nem tudtam az elejétől számolni, hogy hány darabot diktált be a hölgynek. Ám mire felocsúdtam, áttért a jobb oldalra, merthát ugye olyanom is van... Ott kb. ugyanezt előadta. Aztán megköszönte a részvételt, öltözhettem. Teljes kamilla! Szerintem minimum 10 tüszőm kezdett érni, de lehet, hogy még több is, bár a darabszámra nem tért ki később sem. Punkciókor úgyis kiderül, de az tuti, hogy nagyon sok... Kimentem a kezelőből, majd Ricsivel felmentünk Boga doktor után a szobájába, hogy elmondja a továbbiakat.

Itt jött a következő meglepetés: új kisbarátot kaptam, aki Cetrotide névre hallgat. A meglevő Gonal-F társaságában ezt is magamba kell szúrni holnap és holnapután reggel, ám ez már nem toll, hanem rendes szuri... Azt hittem, lefordulok a székről. Megkérdeztem, mennyire kell ehhez segítség, vagy ennek a végén is van gomb, amit megnyomok és kész? Boga doktor megnyugtatott, hogy persze, ennek is van, úgyhogy meg tudom csinálni egyedül is. Akkor meg semmi gond, megoldjuk, mint mindent! Elmondta, hogy kedden reggel újra jönnöm kell vérvételre, délelőtt pedig ultrahangra, hogy megnézzük, hogy állunk akkor. Köszi, viszlát, irány a patika.

Az újabb meglepetés a gyógyszertárban ért, amikor a hölgy odahozta a pénztárhoz a két dobozkát, benne a két napra való szurival és közölte, hogy akkor ő most 19.980 Ft-ot szeretne tőlem kérni... Kisebb infarktus után nyújtottam a kártyámat, mert hát mit tud tenni az ember lánya, ha gyereket akar, fizet. Újabb huszas. De nem baj! Kinek mit hoz a nyuszi, nemde?

Az utolsó döbbenet az otthon kibontott dobozok fölött ért bennünket. Elég ijesztő a szett. Kerestem rajta azt a bizonyos gombot, amit Boga doktor csak olyan kis felületesen megemlített. Nos, persze hogy van rajta gomb, csak nem olyan, mint a tollon, hanem olyan, mint egy injekciós fecskendőn! Méghozzá azért, mert ez egy INJEKCIÓS FECSKENDŐ!  Teljesen kinyúltam! Ricsi sem volt túl boldog, ő már a tollas mutatvány láttán is legszívesebben egy pajzson a vállán körbehordozott volna Győrben, hogy én mekkora hős vagyok! Ez azért felülmúlta még az én képzeletemet is. De nem baj. Teher alatt nő a pálma. Megfogadtam, hogy nem futkosok holmi szuribeadás miatt senkihez, mert akkor mindig másra leszek szorulva. Megoldom és punktum. Bár azt még nem tudom, hogyan...

Az első otthoni Hanna-vizit egyhetesen

Lehet, hogy ez nem lesz olyan klassz bejegyzés, ezt előre kell bocsássam. Köszönhetően annak, hogy ma délután kb. 2 órán át írtam ezt a bejegyzést, ám a kész állapot után fél órával eltűnt az egész(asszem ez az átlagembert is megviselné, én viszont halmozottan hátrányos helyzetű vagyok, mert már kezdem érezni, hogy kicsit magasabb a hormonszintem a kelleténél és lassan bármire ugrom)... Így újra próbálom írni.

Szóval pénteken reggel anyu és apu már reggel elindultak Pestre. Anyu segédmunkásnak és hivatásos nagymamának, apu pedig csak egy napos villámlátogatásra tette tiszteletét az új unokájánál. Én csak munka után tudtam menni, de így is nagyon örültem, hogy végre újra láthatom a Csöppemet!

Nem mentem üres kézzel: először is Csillunak névnapja volt, így vittem neki egy fémdézsába összeültetett virágkompozíciót (szerintem nagyon kis helyes tavaszi repertoár) illetve egy csomó Cserpes gyümölcsjoghurtot. Azt először a kórházban kapott tőlem, gondoltam, hátha jólesik neki, illetve mástól ilyet úgysem kap, mivel Győr környéki speckó cucc. Annyira ízlett neki, hogy vasárnap is vittem, aztán most már még többet is. Ezen kívül Hanna baba is kapott ajándékot. Mivel az anyukája úgy döntött, hogy a szintén tőlem kapott név-betűket nem a szobaajtóra, hanem a szekrény karimájára rakja, így a kedvenc virágosomnál meglátott kislányos ajtódíszt nem bírtam otthagyni. Annyira megtetszett, hogy azonnal megvettem a Babusnak, épp olyan aranyos számomra, mint amilyen ő!

Amikor odaértem, épp az anyukáján szuszogott, túl volt már jócskán az evésen és a büfin is, de Csillunak nem nagyon van szíve lerakni, olyan jókat alszik a hasán. Apropó has: a húgomnak már szinte alig van hasa. Egy héttel azután, hogy kitolt a sörhasából egy közel háromkilós gyereket, mondhatjuk hogy szinte mintha mi sem történt volna. Persze szerinte nem, de azért lássuk be, mégiscsak. Ha így halad, még egy hét és semmi sem fog rajta látszani, csak annyi, hogy egy bébi lóg le a melléről... Azért lássuk be, nincs igazság a földön. Én még attól is hízok, ha megiszom egy pohár vizet és/vagy ha szívok egy nagyobb adag levegőt a tüdőmbe. Valószínűleg én még szülés után egy évvel is számíthatok majd olyan kérdésre, amiben a hasamban levő ikrek nemére fog vonatkozni...

Visszatérve a babára és az anyukájára, nagyon cukik voltak, ahogy heverésztek:

Aztán Hanna később is aludt, huncutkodott, forgolódott:

Itt jegyezném meg egyébként, hogy bár nincs túl nagy tapasztalatom az egyhetesekkel, de meglátásom szerint kiválóan emelgeti a fejét és nagyon ügyesen tud forgolódni is! 

Aztán evett egyet (nagyon ügyes, még csak egy hetes és már 50, sőt 60 g-ot is kiszippant ám!), és mérlegelés közben még pózolni is maradt energiája :

Aztán Apa ölében újra elszunyókált...

 

 

 

 

 

 

 

...aztán kisnyuszikról és kutyusokról álmodott.

 

 

 

És bár még nincs foga, a foga fehérjét azért már kimutatta:

Egyébiránt alvós pozíciójában szinte egész végig csak bámultuk, hogy milyen szép,úgy mint itt az anyukája teszi...

 

 

Az ott töltött pár óra alatt ért benyomásokat hazafelé az autópályán összegeztem magamban és rájöttem, hogy jelenleg ők (Hanna és ÚjAnya) a két legszebb lény a világon. Ami pedig kifejezetten Hannát illeti, ő mindenképp pályázik a Miss World címre, melyet már kétféle vonatkozásban is tudtunkra adott. Egyrészt alapelve, hogy meg kell menteni a világot (like Superman)...

...másrészt pedig számára is a világbéke a legfontosabb, mint ahogy az egy tisztességes szépségkirálynőhöz illik

Imádatos kis Csibegyerek, az biztos!!

 

"Éjszakai" Kika-vásár

Már régóta téma volt itthon, hogy nincs rendes étkező illetve konyhaasztalunk. Amikor Ricsi még előttem szalma lett az előző kapcsolatát követően, annyira nekiveselkedett a szinglipasi-létnek, hogy a konyhába hama-gyorsan csináltatott egy pultot asztal gyanánt, hozzá pedig vásárolt három db bárszéket. Ezt nyűtte ő a kedves barátaival kerek 3 hónapig, amikor is betoppantam az életébe. Mivel még ezt követően másfél évig külön laktunk, nem is volt ez annyira zavaró, most meg így 3 év győri lét után mondhatnók már nem az, azért mégiscsak na. A konyhában konyhaasztal legyen, amihez tisztességesen oda tudunk ülni, adott esetben a családot is köré tudjuk rendezni és neadjisten még egy bármilyen tisztát is lehessen rajta meggyúrni.

Sokfél varia volt már, hogy akkor mégiscsak maradjon a pult és szoba üres szegletébe legyen egy étkezősarok, vagy inkább pult ki-asztal be. Az utóbbi időben nem nagyon foglalkoztunk a témával, úgyhogy egy nagyon hirtelen jött ötlettől vezérelve döntöttünk a konyhai verzió mellett és amilyen gyorsan döntöttünk, olyan gyorsan meg is vettük a félig meddig áthidaló megoldásnak szánt szettet. A gyors döntés oka a Kika éjszakai vásáros hirdetése volt. Nem nagy kunszt egyébként, hiszen annyi csak a történet, hogy csütörtök este 6 és 10 óra között mindenre 10% kedvezményt adtak, de valahogy ez sarkallt bennünket a nézelődésre.

Bár a lakás tégla, mégis csak "panelkonyha" a konyha, így a lehetőségeink meglehetősen korlátozottak voltak. Kicsi is legyen, meg nagy is (lehetőleg kihúzható), ne legyen túl széles, hogy el is férjünk mellette, és persze színben sem baj, ha passzol az eddigi dolgokhoz. Mesélhetném, mennyi félét néztünk (többek közt elsőre egy csodaklassz üvegasztalt, de az csak szép volt, praktikus nem. Legalábbis nekünk nem), a lényeg hogy megtaláltuk, amit kerestünk. 75x75x110 cm, de 150-re bővíthető és nagyon jól fog menni a juhar színű konyhabútorhoz. A hozzá kiállított székek a nem nagy konyhába sajnos nem voltak túl praktikusak (textilbőr - szép, de ne nagyon süssek mellette rántotthusit...). Olyat kerestünk, ami harmonizál az asztallal, könnyen kezelhető és tisztítható illetve nem kárpitos. Így találtunk rá a fém-műanyag dizájnos műanyag székekre. Úgy gondoltuk, hogy jól mutatnak az asztalhoz, és ha majd sikerül olyan lakásba vagy házba költöznünk egyszer, ahol lesz étkező, akkor még mindig vehetünk akár bőrkárpitos székeket is. Egyenlőre még a szoba ominózus lakatlan sarkában vanak, ott várják ki szépen, hogy megtudjuk, hogy lesznek babák és akkor leszereljük a konyhapultot, hívjuk a festőbácsit és ő majd kifesti a konyhát, a fürdőt és a babák szobáját. Nekünk nagyon tetszik és az ára... Az egészért cakli-pakli 36.180Ft-ot fizettünk! Oda vagyunk meg vissza!

Péntek este már itt vacsoráltunk, nagyon tudtunk neki örülni! És hát akkor ők azok:

 

Az első szuri - avagy idegtépő randevú Gonal Ferivel

Reggel nagyon izgatottan keltem: eljött az első Gonal-F (a szuri neve) nap! Előzetes D-Day!

Bár már egyszer belenéztünk a dobozba, ami az injekciós szettet tartalmazza és nekiveselkedtünk a leporelló szerű leírásnak is, akkor feladtuk és úgy gondoltuk, hogy majd akkor vesszük komolyan, ha itt lesz az ideje. Nos, ma reggel jött el ez az idő. Szóval doboz elő a hűtőből, kipakolás, leírás tanulmányozása indul.

 

Először végigolvastam, de mivel kicsit sok volt egyszerre, újra nekiugrottam, most már lépésenként.

1. Toll kupakja le.

2. Kupak kiszabadítása a tartókájából.

3. A még védőburokkal bíró tű belehelyezése a tollba (szúr, fordít óramutatóval megegyezően).

4. Légmentesítés: A számlálót elforgat 37,5-re, adagolókupak kihúz, egész toll felfelé fordít, légbuborékot kipöcköl, kupakot visszanyom. Folyadék megjelenik a tű hegyén, de ez jó, betöltés-légmentesítés teljesítve.

5. Kis nyilat a megfelelő adagra (esetünkben 150-re) állít, adagoló kupakot újra kihúz.

6. Hasat fertőtlenít, bőrt összecsíp, szúr, adagolókupakot benyom, benntart 10mp-ig, majd bökit kihúz.

7. Nemfájás, kibírhatóság megállapítása

Reggel fél 8-kor nagyjából ezt bírtam értelmezni a papírosból, úgyhogy végrehajtottam maradéktalanul a küldetést (akkor legalábbis úgy hittem). A fürdőkád szélén ülve a két ujjam közt szorongatott nagyobbacska hastájéki hurkát megközelítettem egy kb. 2-3cm-es tűvel. Először azt gondoltam, cöcö, mit nekem, de mikor élesben ment a dolog, kicsit bepánikoltam, hogy nem akarom megszúrni magam! Aztán rájöttem, hogy egyedül vagyok itthon, úgyhogy nem fog senki megkönyörülni rajtam, úgyhogy böktem. Szinte semmi sem éreztem. Amikor benyomtam az adagolót, akkor egy kicsit csípett, de alig észrevehetően. Aztán benntartottam, kihúztam és ennyi. Hurrá, beszúrtam az első szurimat!!

Fentiek ugyebár mind szép és jó. Csakhogy. Mert hát mindig van "csakhogy", kiváltképpen engem ismerve... Ma ügyesen beadtam magamnak a 150-et, a papír viszont azt írja, hogy elég egyszer légteleníteni. Nekem viszont holnap már csak 112,5-et kell szúrni. Akkor azt hogyan? Mert hát arra nem nagyon van írás... Most akkor tekerjem a kis nyilat, de hova? Először a kiinduló 75-re és úgy 112,5-re, vagy elég ha a mostani 150-ről visszatekerem a megfelelő állásra? És ha ki is találom, hogy legyen a 112,5, akkor a harmadik napon és a többin is ugyanennyi lesz a dózis, akkor mindig kell egy teljes kört tekernem? Vagy csak az alaphelyzetig és vissza? VAGY HOOOOOOOOGY?! Teljes pánik! Annyira paráztam rajta egész nap, mintha az életem múlna a megoldáson! Bár, ha jól belegondolunk, majdnemhogy így van - a babánk élete... Annyira kifeszültem magamtól, hogy megint túlbonyolítok mindent! Úgy éreztem, hogy kidobhatom a francos diplomámat az ablakon, ha egy szaros útmutatót nem tudok lemodellezni!!! Szégyen!

Aztán szégyen, nem szégyen, délután bementem a Kaáliba felvilágosításért. Annamária elmondta, hogy csak tekerek, kihúzom, szúrom. Megnyugodtam. De akkor mi lesz a harmadik napon? Erre nem kaptam választ. Hazaérve felmentem tanácsért a fórumra. Természetesen ott kaptam meg a tutit a csajoktól... Csak teker, kihúz, bök. Mindegy merre és nem bonyolítva. Ha meg marad a dózis, akkor csak kihúzom a kupakot és szúrok. Most már megnyugodtam végre! Jó lesz ez, nem bonyolult!

Aztán találtam még egy kisfilmet is a YouTube-on, gondoltam megnézem. A harmadik percben szörnyethaltam! Látom ám, hogy a csaj teker a 37,5-re, majd visszanyomja a kupakot. Stop. Vissza. Újra. Megint nyomja. Ez hülye. Minek nyomja? Én nem nyomtam. ÉN NEM NYOMTAM VISSZA!!! Teljesen bepánikoltam, kiabáltam Ricsinek, hogy jöjjön gyorsan, mert tönkretettem az életünket! Jelen helyzetben szerencsére ő a nyugodt vonalat képviselte. Elhadartam neki, hogy mit tettem, erre ő értelmezte a szitut és szerinte csak annyi történt, hogy nem nyomtam ki a tollból a 37,5 egységet és lehet, hogy még van egy pici bubi a rendszerben. A legnagyobb parám az volt, hogy lehet, hogy be se adtam magamnak az adagomat, de ő megnézte a tollat és mondta, hogy látja, hogy kevesebb van benne. Képes lettem volna akár másodszor és beadni, csak hogy biztosan bent legyen... Végül teljesen megnyugtatott, úgyhogy asszem úgy zárom a napot, hogy bennem van 150 egységnyi Gonal-F, ami a tüszőimet dagasztja. És remélem, hogy csak őket és a hátsómat nem... Bár nem kapok lórugásnyi adagot, úgyhogy talán nem szedek össze 10 kilót én is a 10 nap alatt, mint a kolléganő a Kaáliban...

A lényeg, hogy megnyugodtam, úgyhogy folytatom a bökdösődést, míg olyan nem lesz a pocakom, mint egy szita. De valaki úgy gondolta, hogy nekem ezt kell tennem a babáért, úgyhogy ezt teszem. A legnagyobb örömmel!

Raaaaaaaaajta!!!! Indulááááááás!!! :)

A pénteki ultrahang eredményeként hétfőre vártam, hogy megbetegedjek.

A hétvége, de leginkább a vasárnap katasztrofális volt. Teljesen magamba voltam zuhanva, lelkileg úgy össze voltam törve, mint a ropi. Anyuval (mamával:)) és mamával (dédivel:)) is beszéltem telefonon és mindkétszer elsírtam magam. Szegényeimm nem tudták, mi bajom lehet. Elmondtam nekik, hogy Csilluék miatt sírok. Anyu még kérdezte is, hogy azért sírok-e, mert nekünk még nincs babánk, mire én mondtam, hogy egyáltalán nem azért, de tényleg! Hanem nem tudom a boldogságomat másként kifejezni... Úgy bömbiztem végig a hétvégét, mint egy idióta. Szerintem rosszabbul viselem a lányok hiányát, mint a saját anyám, aki mégiscsak nagymama lett, én meg csak egy nagynéni. De valahogy nem is tudom megmondani, mit érzek. Sose gondoltam volna, hogy ez a csipet lányka és az anyukája ekkora boldogságot fog okozni nekem.

Anyuval egyébként ez lett a kedvenc fotónk Hannáról, a "kisfókáról":

Aztán Ricsi egy kicsit kirángatott ebből a pöce lelki állapotból és a hétfő már jobban telt. Belevetettem magam a munkába, de közben azért sokat jártak a lányok a fejemben. Anyuval beszéltem telefonon, aki elmondta, hogy Csillunak végre úgy néz ki, megindult a teje, de most már inkább mellvédő kenőcsre van szüksége (olyanra, amit nem kell lemosni), úgyhogy behasítottam egy patikába és vettem neki. Aztán délután, miután végeztem a munkával, beugrottam hozzájuk a kórházba a krémmel és egy doboz ananászlével. Hanna aludt a szobában, de annyira, hogy Csillu nem akarta felébreszteni, hogy kihozza. Persze, jó lett volna, ha láthatom, de fontosabb volt az ő kettejük szempontja: Ha Hanna alszik, addig sem sír, ami pedig mindenkinek jó - neki is és az anyukájának is. Így csak Csillu jött ki beszélgetni az ajtóba. Olyan jó volt, hogy többször megölelgettem és megpuszilgattam, még pityeregtünk is egy kicsit, úgy örültem neki.

Hazafelé menet már éreztem, hogy fájdogál a hasam, aminek örültem, mert reméltem, hogy ez már "az" a fájdalom. Valójában estére realizálódott, de megérkezett, amit vártam. Mivel este betegedtem meg, így a hétfő 0.napnak számít. Reggel aztán 8 után pár perccel hívtam a Kaáli-t, hogy Itt vagyok, megjöttem, szúrhatnék? És hát a válasz: IGEN! Beleférünk a keretbe!!! Gyorsan megkérdeztem azt is, hogy mi van olyankor, ha a 6.napra van előirányozva nekem az első vérvétel és uh, de ez húsvét vasárnap. A válaszért délután kellett újra telefonálnom. Végül szombatra lett előrehozva mindez fél 8-ra és 10-re az uh. A hétfő reggel levett vérem eredménye is meglett (bár kicsit kalandosan jutottam hozzá, miért is ne...), úgyhogy holnap reggel beadom magamnak az első szurit! Egy kicsit izgulok miatta, de ezt is biztosan abszolválom majd...

Szóval a lényeg, hogy véééééégre indulhatunk..... És egy hónap múlva... Jó lesz minden!!!

Az első unokahugi-látogatás a kórházban

Mivel háromtól hatig van látogatás az Uzsokiban, így úgy gondoltam, hogy én már majd ott toporgok háromkor az ajtóban, hogy mikómá-mikómá. Aztán győzött a józan ész. Jani és a családja mentek már időben, mi pedig negyed 3 körül indultunk Győrből. Az út nem volt egyszerű. Bár ez így nem teljesen igaz. Mondjuk inkább úgy, hogy az úttal az égegyadta világon semmi baj nem volt, csak velem. Kicsit túl voltam már magamon és annyira izgatott voltam, hogy semmi sem volt jó, sem az időjárás, sem a tempó, sem a forgalom, semmi. Ricsi már felajánlotta, hogy inkább átadja a volánt és vezessek én, mert gondolom kissé idegesítette már, hogy több ízben a km-órára pillantok illetve hogy már Pestre érve az előttünk haladók vezetési stílusát valamint édesanyját méltatom... Mint kiderült, semmiről sem késtünk le.

Amikor odaértünk, Jani és a családja kint ültek a váróban, Csilla és Hanna sehol. Jani elmondta, hogy Hanna annyira bömbizik, hogy Csilla nem tudja beletenni sem abba a kis tologatós tepsibe sem, így egyenlőre nem hozta még ki. Így hát vártunk. Talán negyed óra sem telt bele, mikor Ricsi meglátta, hogy Csilla kikandikált a szobájuk ajtaján, így gyorsan odarongyoltam. Pár perc után azért már bele tudta rakni a kocsikába és kihozta hozzánk a kis rózsaszín csomagot... (Az első képek, amikor először megláttam őket együtt):

És hát kérem szépen, aki bújt, aki nem, Ő az papíron is (dobpergés):

 

Csillu kitolta a kocsikában Hannát a váróba és ott ment tovább a csodáskodás. Megnézegettük minden szögből, eléggé egyben van a kiscsaj .

 

 

 

Egy darabig csak szundikált, közben vágott pár arcot, néha meg-megrándult,

aztán később vmi nem tetszett neki, mert eltört a mécses és éktelen sivítozásba fogott. Sikeresen felébresztette a nemsokkal korábban a közelünkbe tolt ikerpár egyik tagját is, olyan lármát csapott. Szegény Csöppem bizonyára nagyon éhes volt és még tuti, hogy mindig az, mert Csillának még természetesen ennyi idő alatt nem jött meg a teje, így hát várnia kell még a kishölgynek, hogy kinyisson a tejbár... Addig is próbálkoznak Csillával szorgosan, hogy mielőbb beinduljanak a folyamatok és ehessen végre a pici. Addig is próbálgatja a hangját, nem kis kétségbeesésére az anyukájának, aki szegény nagyon rosszul van tőle, hogy nem tud a babócán segíteni.

Elvileg kedden reggel haza is mehetnek, de akár még hétfő is lehet belőle. Addig is jó helyen vannak, a kórház nagyon klassz szerintem, én is szívesen szülnék ilyen helyen...

Készítettünk néhány fotót a kis családról is:

És a post végére két kedves arc, akiket lehet lájkolni:

Bizomány igámigám, ők itt Csilla anyuka és Hanna baba!

Holnap is meglátogatjuk ám őket, ha nem is hosszú időre. Akkor talán lesz pár perc, amikor egy kicsit többet tudok babázni, mert most nagyon sokan voltunk egyszerre...

Ui: Az esetlegesen nem túl jó képminőség annak köszönhető, hogy nem akartam kisütni a 16 órás gyermekcse szemét a vakuval...

A második unokahugi-látogatás

Nagyon fura érzéssel ébredtem. Nem tudtam, hogy ilyen a nagynéniség. Nem is tudom, hogy tudnám visszaadni; egész délelőtt olyan fojtó érzés volt a torkomban, többször kijött a könnyem is és folyton a két lány járt a fejemben. Azt hiszem hasonlót érez az ember, amikor szerelmes. Hogy szinte fizikailag fáj a másik hiánya, és ez a hiányérzet most az újdonsült párosra irányul. Délelőtt takarítottam, mostam, főztem és izgultam. Annyira vártam már, hogy mehessek Pestre, hogy azt el sem tudom mondani. Kinyomtattam egy olyan tegnap készült képet, amin mindhárman rajta vannak, beletettem egy keretbe és magammal vittem. Úgy gondoltam, talán örül a kishúgom, ha ránéz az éjjeliszekrényére és látja magukat kívülről is, családként. Vettem még indulás előtt három Cserpes joghurtot is, mert Csillu mondta a telefonban, hogy az előző nap vitteket már megette és nagyon ízlett neki. Aztán vettem még szoptatós teákat is, hogy Janinak legyen utánpótlékba is, ha főzi a nejének, mert már csak egy adagnyi volt otthon. Aztán elindultam.

Negyed négy körül értem be, pár perc múlva megérkezett Jani is. Hanna többször is sírdogált, nehezen viselte, ha Csilla beletette a műanyag szekérbe. Illetve nem is a szekérrel volt baja, hanem egyáltalán azzal, hogy nem érezhette az anyukája közelségét és melegét. Szegény Csöppem az ottlétemig még mindig nem evett semmit, de cukros vizet azért már ivott, nehogy kiszáradjon. Én úgy próbáltam segíteni a jelenlegi helyzeten, hogy megpusziltam a pici arcát. Bár nem hiszem, hogy ettől kevésbe lett éhes, de ha neki is olyan jó érzés volt,  mint nekem, akkor már megérte. Nem hiszem, hogy van még bármi is a világon, ami annyira puha, mint a bőre!

Azt hiszem, ez az a helyzet, amit nem hittem, hogy lesz valaha is: nem tudok mit mondani. Szerintem Csillu nem tudja igazán, hogy mi zajlik le bennem, mennyire repes a szívem, ha látom őket. És nem csak akkor, ha Hannára nézek, hanem főleg akkor, amikor őket együtt látom. Csillu olyan nyugodt és csak fogja az ölében azt a kis csomagot, aki alszik és csak simogatja a hátát. Olyan boldogság látni őket, hogy tényleg nem tudom szavakkal kifejezni...

Ma is készítettem "pár" képet, szóval beszéljen inkább pár fotó helyettem...

Az utolsó kép az egyik kedvencem. Óráról órára formálódik ez a kis Drága, és ezzel egyenesen arányosan Csillu is talán ugyanígy regenerálódik. Itt jegyzem meg, hogy már most kisebb a hasa, mint tegnap... Pár hét és ugyanolyan lesz a formája, mint terhesség előtt! Mivel azért most még láttam hasat a teste elején, a biztonság kedvéért megérdeklődtem, hogy biztosan nincs-e benne még egy baba, mert ha igen, akkor azt nagyon szívesen átveszem...

Szóval ők az új szerelmeim...