Genetikai tanácsadás

Itt is voltam.

Bár a kombinált teszt jó eredményt mutatott, a doktorom még a genetikai uh előtt javasolta, hogy eredménytől függetlenül keressük fel a genetikai tanácsadót tekintettel Ricsi betegségére illetve Down szindrómás unokatestvérére.

A kórházban van, minden kedden és csütörtökön, én a csütörtökire estem be. A doktor megkérdezte, miért jöttem. Elmondtam a Downos rokont, ő közölte, hogy az unokatestvér az távoli rokon, úgyhogy lapozzunk. Elmondtam Ricsi betegségét, arra már jobban harapott, de kifejtette, hogy a magzati diagnosztika mennyire is nem tudja ezt szűrni. A legjobb viszont az volt, amikor elmondtam, hogy KisBóbita lombikbébi. Hát ennek nagyon örült, ráadásul még ICSI-s is! Itt aztán lenne mit csemegézni egy amniocentézissel! Elkezdte magyarázni, hogy mennyivel nagyobb a kockázata genetikai betegség kialakulásának ICSI-s babánál,  mire közöltem vele, hogy nem érdekel. Megmutattam a kombinált tesztes papíromat, ami szerint a 3 fő mumus betegségre kevesebb, mint 0,3% esélyünk van ám ő ajánlotta, hogy ennek ellenére is lehetőség van magzatvíz vizsgálatra, köszönettel elutasítottam. Közöltem vele, hogy egyrészt a bendőmben levő gyerek egészséges, tudom, másrészt pedig mennyire jó buli szerinte kockáztatni egy vetélést (aminek amniocentézisnél 1% az esélye) egy lombikosnál, akinek amúgy 0,3% esélye van a Down kórra.... Azért hozzátette, hogy akár később is meggondolhatom magam. Mondtam, jó. Majd szólok. Kaptam két papírt, aztán eljöttem.

Itt is voltam.

A 15.hét finomságai

Vasárnap este, amikor Csilluéktól hazaértünk, éreztem, hogy nehéz a lábam és jócskán elfáradtam. Amikor levettem a zoknimat, észrevettem, hogy eltűnt a bokám... A lábszáram egy vaskos tömbként feszült és mikor megnyomtam, ott maradt az ujjnyomom. Tavaly télen is többször előfordult ilyen, ám akkor még KisBóbi a habokban volt, úgyhogy akkor nem ijedtem meg, mint most.

Gyorsan felpolcoltuk a lábamat és úgy feküdtem az este további részében, bízva abban, hogy csak átmeneti marhaságról van szól és reggelre elmúlik. Márcsak azért is, mert a várandósság alatti vizesedést inkább a 30. hét felett szokták inkább emlegetni, nem pedig 14 hét 3 naposan... Szóval reggel figyeltem, mi a helyzet. Az eredmény szuper volt: már nem csak a bokám volt pufi, az kezemen ujjak helyett kis koktélvirslik figyeltek. Reméltem, hogy ha beindul a nap és mozgok (lásd: beülök az autóba, levezetek 300 km-t és kiszállok az autóból) okés lesz. Délután a lábam még mindig nem olyan volt, mint szerettem volna (bár halkan jegyzem meg, hogy szerintem soha életben nem lesz olyan, de ez most nem ide tartozik). Estére már tényleg megijedtem. Mivel a védőnő-orvos látogatás csak jövő hét kedden lett volna esedékes, újragondoltuk a dolgot a fennálló probléma miatt és a védőnős napot előrehoztam egy héttel.

Kedden fél délben már ott topogtam T-né W.M. ajtaja előtt és hamar be is jutottam. Hamar el is meséltem neki, hogy mi a szívem bánata. Ő is nagyon korainak találta még a vizesedés lehetőségét, de megbeszéltük, hogy igyekszünk tenni ellene és nagyon odafigyelni mostantól erre a csúfságra. Első és legfontosabb, hogy mért vérnyomást és nézett vizeletben fehérjét (ugyanis akkor van gáz, ha a vízhez magas vérnyomás és/vagy fehérje párosul, mert az nagyon toxémia-gyanús), de ezek rendben voltak. Le is fixáltuk, hogy veszek vérnyomásmérőt és reggel-délben-este mérem magam, hogy legyen kontroll, ezen felül pedig ha bármikor bizonytalan vagyok, vigyek pipit és megnézi a fehérjémet is. Nagyon kedves tőle! A tünetek szüntetése és megelőzése érdekében sószegény és szénhidrát-szegény diétát javasolt, melynek átbeszéltük a részleteit, valamint sétát és esetleg úszást javasolt mozgásformaként. A súlymérésnél nem nagyon izgultam, mert a ruháimon (kivéve a pocakom) nem éreztem, hogy híztam volna. Ennek ellenére két és fél kilóval többet mutatott a mérleg, mint elmúlt alkalommal... A védőnő erre azt mondta, hogy ez szerinte mind a víz miatt van sajnos. A találkozó végén kértem tőle csekket a 18-20 hetes uh-kép befizetéséhez és megköszöntem a segítségét.

A rendelőből kilépve be is mentem a terhesgondozóval szemben levő gyógyászati segédeszköz boltba, hogy beszerezzek egy vérnyomásmérőt.  Azt ugyan nem vettem, tekintve, hogy az én egészségpénztári kártyámat itt nem fogadják el, lett azonban helyette más. Mivel az egy-két hét nyugalom után már igazán kellett egy kis para, úgy gondoltam, hogy muszáj beszereznem azt az eszközt, amivel meg tudom magamat/magunkat nyugtatni KisBóbitánk jólléte tekintetében (persze csakis amellett, hogy én is mindent megteszek, hogy Ő jól legyen és egészségesen fejlődjön). Szóval vettem egy magzati szívhang figyelő készüléket. 

Ilyen:

Ezt amolyan évfordulós ajándéknak is szántam KisBóbi apukájának, ugyanis aznap, azaz december 6-án volt egy egy éve, hogy eljegyeztük egymást. Így miután készítettem vacsit és gyertafényben elfogyasztottuk azt, nekiálltunk megkeresni a babánk szívhangját. Elsőre nem jött össze (mert arrafelé kerestük, amerre a boltoscsaj mondta), így majdnem letettünk róla, hogy még korán van, hogy halljuk. Aztán hála a netnek, Ricsi megtalálta képeken a megfelelő szívhang-lelőhelyet (a szeméremcsont fölött), így mikor újra próbálkozott az új ismeretek szerint, gyakorlatilag 10 mp alatt megtalálta. Nagyon jó volt hallgatni! Miután kihallgatóztuk magunkat, Apa keresett hangrögzítő programot a neten és rögzítettük is a lódobogás-szerű kalapálást. Aztán az ultrahangos képhez hozzátársítva feltettek a youtube-ra, hogy könnyebben el tudjuk juttatni a családnak is. 

Ez lett az eredmény:

Itt még Angyalkánk 14 hetes és 5 napos, azóta már betöltöttük a 15 hetet, sőt meg is haladtuk három nappal. A telefonos alkalmazásom szerint ma már csaknem 11 cm az ülőmagassága és kb. 83 g a súlya. Egy igazi óriás! Számunkra legalábbis mindenképpen. A legnagyobb dolog, ami eddigi életünkben történt velünk. Hallgatjuk őt pár naponta, várjuk, hogy érezhetőek legyenek számunka is a mozdulatai és törekszem arra, hogy a legnagyobb egészségben fejlődjön a továbbiakban is. Ennek szellemében kezdtem el a diétát is és kedd óta már többször is sétáltunk nagyokat, illetve tervezzük ezt a továbbiakban is. Megszokom majd a sótlan borsófőzeléket és az íztelen dolgokat (melyek remélhetőleg csak eleinte lesznek íztelenek, mert hozzáedződöm) és eszem a sok uborkát, zöldségeket, kilószám a mandarint (jegyzem meg: ezek maguktól is mennek) és iszom továbbra is naponta literszám az alacsony nátriumos ásványvizet; megteszek bármit, hogy a Csöppünk a legnagyobb egészségben jöjjön a világra.

Mert hát míg meg nem születik, senki más nem felel érte, csakis én! És ez nem semmi nagy felelősség. Kicsit ijesztő is, hogy egy ember ennyire függ tőlem, az élete, egészsége, jövője az én tetteimtől... Ijesztő, de erre vártam mindig. Az eddigi legfontosabb misszió az életemben.

Mikulás újratöltve

A december első hétvégéje a Mikulás jegyében telt és minden a család kicsijeiről szólt. Ricsi újra magára öltötte a tavaly már nagy sikert arató teszkós télapóhacukát és elsőként szombaton Andreast látogatta meg, mint öreg Santa Claus. Érdekes volt látni, hogy Andreas tavaly 11 hónaposan a "nem tudlak hova tenni öreg" nézés illetve szakadatlan bámulás után simán beleült a Miku ölébe, idén viszont már szinte zavarban volt és bár megint csak nem tudta hova tenni a szakállast, most megtartotta vele a három lépés távolságot és mint ahogy a kismajmok kikapkodják az állatkertben a ketrecen át bedugott falatokat, majd elrohannak vele, ő is hasonlóan volt az ajándékaival. Igazi fiús parádét vágott le, majd miután "elment" a Mikulás, és megérkezett Ricsi civilben, nagy bőszen mutogatta neki az ajándékait illetve hevesen mutogatta Ricsinek a könyve elején levő Télapót, hogy Bá-bá (azaz itt volt a bácsi). Nagy boldogan vette már fel a Mikulástól kapott fürdőköntöst is, majd modellfiú módjára billegett benne. Nagyon cuki volt! 

Ezt követően vasárnap délelőtt autóba ültünk és Hannát látogattuk meg. Mivel még nincs 8 hónapos és elég "anyatapasz", csak remélni tudtam, hogy jól fogadja az öreget. Minden várakozásomat felülmúlta és szerintem a szüleiét is! Nagyon édipofa volt és bár egy-egy pillanatban kapaszkodott Csilluba, de közben sem vette le a Mikulásról a szemét. Nagyon lesett, hogy ez meg ki lehet és mit keres itt! Egy idő után még azt sem vette zokon, hogy a Miku az ölébe ültette és még az együtt énekelt Télapós dalokat is jól viselte. Összességében nagyon-nagyon cukorfalat volt és nagyon jól fogadta a piros embert!

A találkozás még maradtunk egy jó darabig, ebédeltünk (Csillu és Jani nagyon finom kacsalevest és sült combokat készítettek) és játszottunk Csibével egy csomót. Azt is remekül bírta (sőt élvezte), ahogy Ricsi hurcolta Őt jobbra-balra.

Nagyon jó napot és nagyon mindezzel együtt nagyon jó hétvégét zártunk! Jövőre már három Kicsihez jön el Ricsi mikulás! Csak azt nem tudom, hogy a mi KisBóbitánk apukája hol lesz, amikor megérkezik a Télapó?!

A 14 hetes KisBóbitával

Aki azért tudjuk, hogy valójában csak 12 hetes, de a kismamiságban és orvosilag ma lettünk 14 hetesek.

A múltkor már készítettem egy fotót a hasam profiljáról és újabbat ma reggel, talán a kéthetenkénti fotó jobban mutat bármit is. Csillu is reggel szokta fotózni magát, mert estére puffadtabb volt, hát ezt én is alátámaszthatom. Én már délben - erre mondjuk erősen rátesz a zsírfóka mivoltom is - olyan vagyok, mint egy mindenórás mami. Így reggel azért mindentől megszabadulva tán jobban mutatja a realitást, bár én nem látok különösebben semmi extrát.

Szóval az első kép 12+3 naposan, a második pedig ma, 14 hetesen készült(legközelebb figyelek, hogy kb. ugyanúgy fotózzak):

Általánosságban elmondható, hogy rólam, hogy kezdem egyre jobban érezni magam. A 12. hetet betöltve jóformán elmúltak a hányingeres napjaim és egyre ritkábban érzem, hogy "rossz a gyomrom". Ez - ha előfordul is - inkább csak estefelé jelentkezik. Az energiám is kezd visszatérni, egy-egy nap azonban nyűgös tud lenni. Ezt nem is igazán írom KisBóbitám számlájára, hisz alapjában is van olyan, hogy az ember fáradtabb, nyűgösebb és ráadásul ez a szutykos időjárás sem ad túlzottan okot arra, hogy kicsattanó formában legyek nap-nap után. Ami kellemetlen volt az utóbbi időben, az a múlt péntek. Már éjjel észrevettem, hogy akárhányszor felébredtem és átfordultam a másik oldalamra, rettentően szédültem. Éjjel, ágyban fekve. Reggel, mikor Ricsi bejött ébreszteni, sem volt másként. Sőt olyannyira nem bírtam magamhoz térni, hogy csak kisebb nehézségek árán vánszorogtam el a toalettre is és ott sem szűnt a szédülés. Úgy döntöttem, jobb lesz minden magyar állampolgárnak, ha nem nagyon ülök így autóba, feltéve, ha letaláltam volna addig... Szóval lefeküdtem, de nem javult. Később gyanakodni kezdtem (és anyuval is beszéltük telefonon), hogy tán annyira alacsony lehet a vérnyomásom, hogy attól vagyok ilyen kába. Feltápászkodtam és elkezdtem átmozgatni magam, még magamhoz képest is igyekeztem sok vizet inni és vártam a hatást. Talán mintha. Annyira összeszedtem magam, hogy elmentem a háziorvoshoz (amúgy is időszerű volt receptet íratnom magamnak) és ott mérettem egy vérnyomást. 110/70! Az eddigi 90/60-hoz képest ez infarktusgyanús, így az alacsonyságra nem foghattam. A mai napig nem tudom, mi miért volt, de szombatra jól lettem. Arra jó volt, hogy kaptam egy újabb lökést vérnyomásmérő vásárláshoz...

A szédülés mellett azért lett két másik új szerzeményünk is: kismamanacit szerváltam!! Már annyira kellett, mint egy falat kenyér! Illetve kettő! Kis szépséghibája volt a dolognak, hogy mindkettő szárát le kellett vágatnom, sőt az egyiknek még be is vetettem a szárából, mert hülye trapézos volt, de nem hagytam a boltban, mert amúgy meg irtó kényelmes. Szóval bár pluszban még költeni kellett, de most van két klassz kényelmes nadrágom, ami nem nyomja a pocakomat és nincs is kint belőlük... A régit már sem cipzárazni, sem begombolni nem tudtam, egy befőttes gumi fogott össze a gomblyukában... Most viszont minden oké!

Múlt pénteken este megkezdődött az Adventi Vásár is Győrben, így akkor is és tegnap este is tettünk egy sétát Ricsivel a belvárosba. Az eddig hagyományos forralt borozásom most vad almabombázásba és forró bio szilva-almalé kombóba csapott át, de nem érzem azt, hogy én most bármiről is lemondanék. Most jut eszembe, hogy még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Ricsi borából igyak egy kortyot... A pénteki séta alkalmával fedeztük fel a kiállított mindenséget, többek közt egy olyan standot is, ahol egy férfiember foltvarrós cuccokat kínál. Azóta is naponta jut eszembe és be vagyok szerelmesedve! Nem a pasiba, hanem a portékába! Kiságyba való takaró és párna, hozzá fejvédő... Pillangós, kisvirágos, mackós, mozdonyos... Kislányoknak hátizsák, retikül... Olyan gyönyörűek, hogy beszarás! Alapon eszembe sem jut, hogy magunknak (KisBóbitának) egyenlőre bármit is vásároljunk, de ez nagyon megfogott és szinte bepánikoltam, hogy a vásár végéig meg sem tudjuk, hogy a Csöppünk fiúcska vagy lányka-e és akkor így hogy fogunk neki ilyen szajrét beszerezni? Mert hogy neki ilyen ágybavalója lesz, az biztos. Kifaggattam a biztonság kedvéért az árusembert, elmondta, hogy a neje készíti otthon ezeket a csodákat és az otthon az Zircen van. Lelestük a készítőnéni nevét az egyik cimkéről, itthon pedig kilestük a netről. Még a telefonszáma is megvan! Így már nem pánikolok, lesz a mi babánknak ilyen szettje, ha csak később, de akkor is!

Apropó pánik. Nem hittem volna, hogy ez valaha is bekövetkezik, de klasszisokkal nyugodtabb vagyok. Teszem ezt annak ellenére, hogy igazán már a baba jelenlétét igazoló öklendezések sincsenek. Egyszerűen elkönyveltem magamban valahogy, hogy minden rendben van és most várom, hogy KisBóbita számomra is érezhetően megmozduljon. Nem is a következő ultrahangot, az Ő újbóli megpillantását, hanem az érzést, mikor ténylegesen tudtomra adja, hogy velünk/bennem van. De már ez a várakozás sem görcsös, inkább olyan "jajdejóleszhamajd" várakozás. Nem sürgető, mert már nem számít, hogy két-három vagy négy hét múlva jön az érzés. És ez azért van talán, mert már nem kételkedem abban, hogy az érzés jönni fog. Miután múlt csütörtökön, a genetikai ultrahangon láttuk, ahogy ficánkol és az ott kapott eredményei egészséges babára utaltak, már az összes kétségem elmúlt.Most már minden rendben van. Örülök, hogy sikerült eljutnom agyban idáig, mert így már valóban kezdek merni örülni, kezdem hinni, hogy nekünk is sikerülhet... Kezdek boldog kismama lenni...

A 13 hetes KisBóbita genetikai ultrahangon

Hát eljött ez az idő is! Szépen kipucolkodtam (már amennyire ez lehetséges volt), majd miután Ricsi is hazaért, elballagtunk 3 órára a Corvin utcába. Kicsit várni kellett, de megérte!

Busznyák doktor nagyon kedves volt ismét. Cipőt levettem, csípőcsontig letoltam a gatyámat (végre hasi uh!), aztán zselé, uh-fej és már ott is volt a Csipetkénk. Mintha csak várta volna, hogy mutogathassa magát. A doktor gyors megmérte az ülőmagasságát: 7,21 cm vagyis több, mint két centit nőtt aranyom az elmúlt héten! Eleinte elég nyugisan feküdt, párszor odaintett nekünk, hogy "Császtok", így a doktor könnyen boldogult vele. Még meg is lett dicsérve, hogy mintaszerűen viselkedik és tökéletesen fekszik, jól aládolgozik a doktorbácsi kezének. Meglestük minden féle nézetből, megláthattuk az okos buksiját, benne a brilliáns kis agyával, meghallgattuk a szívét, ami 152-t vert percenként, láttuk a gyomrát és a rekeszizmát, az ujjacskáit, a talpacskáját, gerincét és az orrcsontját. Mikorra azonban a tarkóredőt szerette volna az orvos mérni, belendült a bébi. Egyszerűen fogta magát és hátat fordított nekünk! Jó darabig nem láttunk mást, mint a gerincét, hátát, fenekét. Mintha direkt csinálta volna! Hiába minden rázogatás, köhécselés, konkrétan leszart minket! Szívem szerint csak röhögtem volna, mert nagyon bírom az ilyen renitens kiscsókákat, de hát ugye azt mégsem illett volna... Az illendőség kedvéért megkértem fennhangon, hogy legyen szíves a hátára fordulni, mert így sosem végzünk, de ez sem hatotta meg. Már most szarik a fejemre!  Aztán mikor nagy kegyesen megfordult, akkor viszont annyira, hogy szembe került velünk, így ismét mérhetetlen volt. Mindeközben persze kalimpált az összes kiálló végtagjával és biztos teli szájjal röhögött rajtunk... Imádom ezt a kölket! Szerencsére volt türelme a doktorbácsinak, így egy óvatlan pillanatban elkapta Kisbóbitát és megmérte még a mérnivalókat. A tarkóredője 2,2 mm lett, amire a doktor azt mondta okés, 3 alatt kell lennie. Megnéztük még (szintén nagy nehezen) a köldökzsinór-vér pulzálását is, majd a doktorunk nyomott egy "printet" és kezünkben tarthattuk a kétdimenziós babánkat.

Miután nagyjából minden adat bekerült a rendszerbe, a gép elkezdte a kiértékelést. Ennek eredménye a következő lett:

A méretek alapján a terhesség kora: 13 hét 3 nap

Szülés várható ideje: 2012. május 28. - ("Megegyeztünk babus!")

Lelet: élő magzat - Magzati szívműködés látható

FHR: 152/perc

Ülőmagasság (CRL) 72,1 mm

Tarkóredő(NT) 2,2 mm

Intracranialis translucencia jelen van

Köldökszinór 3 ér

Orrcsont jelen van

Koponya/agy: normál, Gerind: normál, Has: normál, Gyomor, látható, Kezek: mindkettő látható, Talp: mindkettő látható

A 21 (Down-szindróma), 13 (Patau-kór) és 18 (Edwards-kór) -as triszómia becsült kockázata:

Down-szindróma 1:6568

13-as 1:52074

18-as 1:16655

A lényeg, hogy a fenti nyavalyák esélye irtó minimális, így további extra vizsgálatnak (pl. amniocentézis) teljesen felesleges kitenni KisBóbitát.

Örvendezve jöttünk el és bár nekünk nem volt 4D-s átkattintás, legalább újra van képünk a Csöppről. De ez közel sem olyan fontos, mint az, hogy jól van a Mi Kicsinyünk, aki igazából már egy óriás, izgő-mozgó egészséges Csoda. A Mi Csodánk...

Szilvásváradi pihenés

Még születésnapomra kaptam Csillutól egy két éjszakás pihenési lehetőséget, melynek elköltésére mostanáig nem kerítettünk sort. Miután azonban már kirajzolódtak az időszakos vizsgálati időpontok és KisBóbita is nagyobbacska lett, szállást foglaltunk 3 nap - két éjszakára a szilvásváradi Szalajka Liget Hotelben és csütörtök délelőtt elindultunk kikapcsolódni.

A helyszínválasztás fő szempontja az volt, hogy öt évvel ezelőtt nyáron többek közt itt töltöttük Ricsivel az első közös nyaralásunkat és nagyon szép emlékek kötöttek ide. Szerettük volna látni, hogy milyen ez a kivételes agymosó hely ősszel, amikor az ember talpa alatt séta közben ropog az avar.

A szálloda négycsillagos voltához méltóan nagyon klasszul néz ki, a recepciós hölgy irtó kedvesen fogadott és igazított el bennünket. A szoba teljesen rendben volt, a svédasztalos reggeli és vacsora finom és bőséges, az étterem személyzete szintén figyelmes és udvarias. Csütörtök délután - miután megérkeztünk - lecsettegtünk a Szalajka Liget Hotel-es köntösünkben a wellness részlegbe, ahol bár volt minden, túl sok mindent mégsem próbáltunk ki. Mivel orvosilag nem ajánlatos nekem a jacuzzi, a szauna és a gőzfürdő, így Ricsi sem ment bele szolidaritásból, pedig unszoltam, hogy használja őket bátran... Ehelyett beüldögéltünk a sókamrába és egy ennél is szuperebb helyre, az illatkamrába! Egy roppant izlésesen berendezett helység mennyezetéről mindenféle szárított növénycsokrok voltak lelógatva, melyek közül egyedül a levendulát ismertem fel csont nélkül, és közben valami üregből kellemes meleg áradt. Ez valami irgalmatlan jó dolog volt! Az ember el bírt volna ücsörögni itt naphosszat, az illatok pedig annyira jók voltak! Ilyenben még nem voltam, de nagyon jó ötlet!

A pénteki reggeli után kicsit elhevertünk még a szobában, mert eléggé megszédültem és kezdtem elgyengülni, ám fél óra után összeszedtem magam, jó alaposan felöltöztünk és lementünk a falu központjába, ahonnan indult a kis út a Fátyol-vízesés felé. Az út nem volt kevés - oda-vissza 7km - de nagyon megérte. Bár anno ezt a távot úgy tettük meg, hogy odafelé kisvasúttal, vissza pedig gyalog, most kisvasút híján (novemberben már csak hétvégén jár) a teljes utat lábon teljesítettük. Nagyon jól esett a séta a 0 fokos novemberi erdőben. Minden fából, levélből és az útunkat kísérő Szalajka patakból csak úgy szippantottam a nyugalmat és csak töltekeztem. Volt, hogy hosszú percekig csak sétáltunk csendben egymás mellett és ez nagyon jó volt. Találkoztunk dámszarvas-lánnyal  és a családjával (a hölggyel Ricsi sokat kacérkodott és folyton Bambinak szólította ), láttunk ugráló pisztrángokat, hártyásan befagyott felszínű tavacskát, mely sejtelmesen ködbe burkolózott valamint sebesen zubogó és befagyott vízeséseket egyaránt. Ilyen "körülmények" között töltöttünk jó három órát az erdőben...

A faluba visszaérve nem hagyhattam ki, hogy megkóstoljam a helyi tenyésztésű pisztrángot. Paprikás lisztben, valami lecsós szósszal mellékelve kínálták, nagyon finom volt. Az íze édesvízi, az állaga viszont száraz, tengeri. Mindemellett bár oda kellett azért figyelni, de túl sok macera nem volt vele szálka szempontból. Szóval betermeltem belőle egy derék példányt, természetesen kizárólag KisBóbita vitamintartalékait biztosítandó! 

Miután kellően elpilledve visszaértünk a szállodába, átöltöztem fürdőruciba, felöltöttem a már említett csecse köntöst és leballagtam khm... figyelem: Kismama masszázsra!, melyre előző este jelentkeztünk be... Mivel pénteken már egy teljes nappal meghaladtuk a 12 hetet, nagyképűen belibegtem a hölgyikéhez, hogy én már ugye tök jogosan kérem itt a kíméletes bánásmódot. Ötvenöt perc simizés (teljes test és arc). Bár jól hangzik ugyan, megmondom őszintén, egy kicsit azért többre számítottam, legalábbis utóérzetre... Nem tudom, miért kell egy masszőrnek végigdumálni a közel egyórás kezelést. Néha annyira el bírtam volna lazulni, a helyiség kellemes volt, az aláfestő zene úgyszint, a nőci viszont egyre csak rizsázott. Így hogy a piklibe tudjak kikapcsolni?! Mindegy, nem panaszkodom, azért jól esett, de Ricsi ingyen megteszi mindezt, ha szépen megkérem... Sőt, Ő még hálás is lesz, ha nem kell beszélnie... Míg én masszáltattam magam, az én Kispapám elnyúlt az otthoninál kb. két számmal nagyobb fürdőkádban és ott relaxált. Ő legalább tudott. Az estét vacsi után ágyban töltöttük a rajtunk levő fáradtság és KisBóbita társaságában.

Szombat reggel reggeli után összecsomagoltunk, majd mivel előre jeleztem, hogy nem kívánok azonnal hazamenni, így Eger belvárosába vettük az irányt. A jó másfél órás séta alatt  - felelevenítendő az öt évvel ezelőtti emlékeket - sétáltunk a belvárosban, felmentünk a várba és beütünk a Dobos cukrászdába egy kávéra. Jó volt minden, de azért az akkori 25-26 fokban jobban esett az andalgás, mint a mostani fagypontosban...

Összességében nagyon klassz kis három nap volt, méltó módon ünnepeltük meg a szülinapomat (Csillunak még egyszer köszi a lehetőséget), az elmúlt öt évet és KisBóbi 12 hetes nagykorúvá válását. Megbeszéltük, hogy legközelebb úgy jövünk vissza, amikor már Csöppünkkel felülhetünk hármasban a kisvasútra és együtt tudjuk etetni a kis dámszarvasokat! 

:) Kicsit bővebben a védőnő- ill. orvoslátogatásról

Bár Ricsi roppant lényegre törően leírta a történteket, néhány "jelentéktelen" részletet azért én még papírra vetek.

Szóval elsőként vártam soromra a védőnő kedd déli rendelésén, és még dél sem volt, mikor nyílt az ajtó és kedvesen betessékelt. Ledobtam a kabátom és mire kivettem a kis üvegben vitt pipikémet a szatyromból, már elő is vette a kartonomat. Teljesen ledöbbentem, mikor rájöttem, hogy a kiskönyvem még nálam van, ergo a védőnéni fejből tudta a nevemet! Meg is köszöntem szépen a figyelmességét, mire azt mondta, hogy többek közt ez is a dolga: figyelmesnek lenni... Újra rá kellett jönnöm, hogy milyen kedves. Aztán egy lakmuszpapírkát dugott a vizeletbe és cukor-, fehérje-, aceton- és még vmi szintet nézett belőle. Mindent rendben talált. Jött a vérnyomásmérővel is és már előre is megmondhattam volna az eredményt: a szokásos idegbeteg 90/60. Majd súlymérés: 1,5 kg plusz. Nem lett volna baj, ha marad a múltkori, már így is horribilis érték, de azt mondta, hogy ez rendben van. Megbeszéltük a szénhidrát diétás dolgot is, azt mondta, nyugodtan csinálhatom, ha gondolom, ártani biztosan nem fogok vele. Irkált még pár dolgot az AFP-s vérvételi beutalómra, majd megkérdezte, mikor voltam az előző vérvételen, mert egy részének már biztosan megvan az eredménye és akkor ő át is megy érte, ha nem bánom, legalább tudom is már vinni majd a doktor úrnak! Kész voltam a nőtől! Fogta magát és elment az eredményeimért! Egy kincs ez a hölgyike! Kiírta az őt érdeklő adatokat, majd ezt követően kitöltöttük a jelentkezési lapot a szülésfelkészítő tanfolyamra... Nagyon előre szaladtunk megint... Na mindegy. Küldenek majd postán értesítést, hogy hol és mikor kezdődik a tanfolyam és melyik alkalommal mi lesz a téma. Bár Kriszti már mesélt róla, hogy főként a kórházlátogatás érdekelte, de sebaj. Úgysem voltunk még ilyenen! Ja, persze a kispapa is jön!  A végén nagyot köszöntem és eljöttem. Mai napra egy feladat kipipálva.

Mivel még volt másfél óra a doktor-randiig, hazamentem ebédelni. Kár volt. Az előző két nap viszonylag kellemes közérzettel telt és még gondoltam is, hogy talán már tényleg szűnőben vannak a tünetek. Na a kedd délelőtt még viszonylag istenes volt, ebéd után viszont megint olyan szarul lettem, mint szoktam. Le kellett feküdnöm, mert állva össze bírtam volna szakadni és mocskos hányingerem is volt. "Gyönyörű gyerek vagyok" - gondoltam magamban - "épp most kéne toppon lennem, hiszen hamarosan megyünk babanézőbe, erre bekrepálok!" Ricsi is hazaért, majd kettő előtt pár perccel átsétáltunk Busznyák doktor rendelőjéhez.

Épp együtt érkeztünk, és mivel mi voltunk az elsők pár perc várakozás után már mehettünk is be. Pár kedves mondat, majd végre vetkőzhettem!! (Még mindig hüvelyi uh volt, gondolom tán a gép erősségén és felbontásán is múlhat, hogy melyik képes már hasit csinálni és melyik nem). Bánta a fene, csak lássam az "EGY ÉLŐ MAGZATOT! Nem váratott sokat magára. Doktor mondta, hogy ott van, de én nem láttam, hogy most mit kellene látni.. Aztán kiderült, hogy azért nem, mert én egy kicsi valakit kerestem, és az a kicsi dolog, amire fókuszáltam, az kb. a lábacskája lehetett!Teljesen ledöbbentünk Ricsivel, hogy mekkorát nőtt, mikor a doktor végre teljes nagyságában mutatta! Meg is mérte KisBóbitát: már 5,1cm az ülőmagassága vagyis az elmúlt három hétben majdnem háromszorosára nőtt! Aztán Ricsi látni vélte, hogy rugdalózik a baba, de azért a biztonság kedvéért megkérdezte a doktort:

- Doktor Úr, jól látom, hogy a baba rugdalózik a kis lábával, vagy a Doktor Úr mozgatja azt az izét? (Nagyon szakszerű - természetesen az uh-fejre gondolt..)

- Igen, bár valóban én is mozgatom, de a baba tényleg rugdalózik!

Erre megjött az a kérdés, amit csak a legszőkébb anyuka tudna megkérdezni, ám mi sem jellemezte jobban beszűkült tudatomat:

- Jó, de a szíve ver?

A kérdést kimondva már rájöttem, hogy ritkán kapálóznak úgy babák, hogy nem dobog a szívük, de engem ez kevésbé zavart... Tudni, sőt látni szerettem volna. A doktor türelmesen odanavigált az "izével" és megmutatta, hogy kalapál a Drágám szíve a kis testében. Aztán még újra megnéztem teljes terjedelmében (már amennyire kivehető minden), hogy mennyire kis formás és arányos már most és boldog örömmel konstatáltam a látottakat.

Megkérdeztem még pár apróságot, mint pl. úszás lehetősége ill. apával közelebb kerülés, aztán megbeszéltük a legközelebbi teendőket. Ezek szerint ugyebár nov. 24-én, azaz jövő csütörtökön megyünk a genetikai ultrahangra a Corvin utcába, aztán el kell mennünk a genetikai tanácsadóba valamikor.  A következő terhesgondozásos időpontunk pedig dec. 13. 14.45 lesz. Köszöntünk szépen és eljöttünk.

Tegnap, vagyis a fenti események történtekor volt KisBóbitánk 11 hetes és 5 napos, és holnap pedig betöltjük a 12. hetet! Most nagyon boldog és nyugodt vagyok! Nem tudom, meddig fog tartani ez az állapot, de remélem, kicsit meg tudok őrizni belőle. Ricsi is cuki kispapa, örül nagyon a csemetéjének (talán most mondta először, hogy "az én kisbabám"). Jó látni az örömét és a ragaszkodását.

Jó kis csapat leszünk!

Ui: És végre Ricsivel karöltve este megszerkesztettük a mi saját lilipájos vonalzónkat, amit  már ki is tettem. Boldog vagyok, hogy megtehettem!