Szüreti hét Kanizsán

Két hete vasárnap szüret volt nálunk, így újra felkerekedtünk és Kanizsára indultunk. Szombaton mentünk hárman, aztán ApaBóbita visszajött Győrbe vasárnap este, miután Dorkát még megfürdette. Ezt követően csak pénteken láttuk Őt viszont, mikor értünk jött és immár újra hármasban érkeztünk haza vasárnap. 

A Kanizsára érkezés éjjele volt az, amikor végérvényesen kijelenthettem: a gyerekem átaludta az éjszakát! Ugyanis a félnyolcas fürdés után letolta a vacsoráját, szépen bebólintott 8-kor és reggel 7-kor kelt fel. Az átaludt éjszaka persze csak Őrá vonatkozott, én ugyanúgy ébredtem a szokásos négykor, hogy akkor akció van, de semmi. Aztán fél 5-kor, 5-kor, 6-kor... És mivel nem vittünk légzésfigyelőt, így lélegzetvisszafojtva meredtem minden alkalommal az alvó gyerekem hátára, hogy mozog-e... És mozgott. Legjobban 7-kor, amikor kis periszkópként mosolyogva végignézett mindent és nyugtázta, hogy én is megvagyok. A következő éjjel annyiban volt más, hogy akkor 6-ig aludt, de ez sem volt semmi. Aztán onnantól csak lejjebb lehetett, így a hét második felére odáig jutottunk, hogy napközben csak nyámmogott, késő délutántól pedig elkezdett ZABÁLNI és tette ezt éjjel is, háromórénként, mint cseppgyermek korában. A motoszkálások és a jobbra-balra fejdobálások állandósultak és a pihenése nagyon nem volt maradéktalan (az enyémet nem említem, mert az keveseket érdekel...) A nyugtalan alvásra szerintem rátett egy lapáttal az utazóágy is, melynek újszülött-betétje folyton suhogott, mikor Dorka megmozdult, így mikor elalhatott volna a susogásra megébredt. Amúgy nagyon klassz dolog ez a szintmagasító betét, mert így nem kell akkorát hajolni a kiságyba, hogy Anya dereka leszakadjon. Szóval voltak sírdogák és méltatlankodások is, és mivel folyamatosan patakokban folyik a nyála, a cumit kilöködve állandóan az öklét tömi és fel-fel sír alkalmanként, arra jutottunk, hogy nagyoncsak fogacska-gyanús a gyerek. Most hazaérkezvén egyenlőre javulni látszik a helyzet, legalábbis nappal több az evés, éjjel kevesebb a kelés, max. egyszer eszik.

Naszóval szombaton megérkeztünk, addigra már Hanna, Csillu és Jani illetve Jani sógora és unokaöccse (mint további négy segítő kéz) már ott voltak. A helyzet az, hogy mióta Dorottya megszületett, idő, autó és lehetőségek hiányában meglehetősen ritkán találkozunk, így annál nagyobb volt a boldogságom, amikor Hanna már megérkezésünkkor felkéretzkedett az ölembe és szorosan-szorosan ölelte a nyakamat, mint amikor az embernek olyan nagyon hiányzik a másik. Annyira meg voltam hatódva ennek a kislánynak a ragaszkodásától, hogy meg is könnyeztem... Ezek szerint azért csak emlékszik arra, mennyit mentem hozzájuk. Csillu fotói az érkezésről:

Vasárnap a többség szüretelt. Dorka igényelte a társaságomat, így az én feladatom ugyanaz volt, mint eddig, csak a helyszín változott. Csillu készített képeket is a társaságról, de külön Dorka is kapott pár kattintást:

A hét további részében Hanna és Csilla is Kanizsán voltak, így Apu volt az egyetlen férfiember a családban. Az idő sajnos szerdától már roppant pocsék volt, így a gyerekek udvari és egyáltalán levegőzős tevékenysége nullára redukálódott. Ez meg is látszott a hangulatukon is, egyre több volt a méltatlan hang, de azért túléltük. Anyu igyekezett "szétszakadni" és mindkét unokával játszani, időt tölteni, kisebb-nagyobb sikerrel.

Aztán megérkezett pénteken este ApaBóbita is, aki roppantul félt, hogy Dorka elfelejtette őt ebben a pár napban, ám szombat reggel, amikor a lányka meglátta az apukáját, örömmel mosolygott rá, így nyugtáztuk, hogy minden oké.

Nagyon jó volt megint otthon lenni, csak megint nagyon rövid. A dédivel sem tudtunk annyi időt tölteni, amennyit szerettünk volna... Muszáj lesz, megint mennünk majd valamikor... :)