Sok

Valahogy ma délelőttre fogyott el minden erőm. Nyilván ez a hirtelen jött meleg is rátesz, amit alapon jó lenne, mert kellemes meg minden, csak fáj a fejem is az állandó talpalás és a rengeteg alvás mellé. Nem panaszkodásnak szánom, mert én vállaltam két gyereket, én vállaltam, hogy Győrben éljek. Tényleg elért engem is a gyesbetegség mostanra. Írom a Boldogblogot négy másik sorstárs-kartársnővel együtt, eddig tán segített is, de most valahogy nem tudom, tudok-e ma írni egyetlen jó dolgot is. Még ahhoz sincs kedvem, hogy elgondolkodjam azon, hogy mi a jó. Persze, kéne, meg mindig hálásnak kéne lenni sokmindenért és vagyok is az esetek többségében, de olyan mértékű fáradtság van rajtam, hogy nem hiszem, hogy ki tudom bármilyen módon is fejezni. Most úgy vagyok, hogy azért nem lépek ki az ajtón egyedül és csukom be magam mögött, mert ennél több bennem még mindig a felelősségtudat és nem lenne szívem magára hagyni a két kislányt egyedül a lakásban. És hogy megfordult-e a fejemben? Meg. Vagy ha még mindig itt vagyok, akkor nem is vagyok annyira fáradt?

Elegem van, hogy be vagyok zárva a városba, Ricsi szinte soha nem tud eljönni szabadságra, mert mindig van valami, ami miatt épp nem lehet és igen, jó dolog, ha sok munkája van egy kisvállalkozásnak épp, de az elmúlt két és fél évben, amióta itthon vagyok, 2 azaz kettő hetet jött el szabadságra (egy-egy hét bontásban), amit ő választott és nem küldték őket (de neki sokszor akkor is be kellett menni hébe-hóba), illetve egyik gyereke születésekor sem sikerült két hetet itthon lenni, de akár csak egyet is, amit csak és csak velünk tölthetett volna. Valóban egy-egy órára el tud jönni, ha szükséges (lásd bölcsis megbeszélés vagy komolyabb dokis dolgok), nem mondhatom, hogy nem. Ha azt mondom, hogy lecuccolok MOST egy hétre Kanizsára vagy akárhova, akkor az nem jó, mert majd ő elvisz minket, mert ne menjek a két gyerekkel egyedül, mert mi lesz az úton, ha bármi... Igaza van, tudom, de ezáltal kiszolgálatott leszek újra, pedig van jogsim, tán még vezetni is tudok kicsit a minimum egymillió km-el a hátam mögött és mégsem mehetek. Türelmetlen vagyok? Lehet. Sok lett, hogy minden nap csak úgy elmegy, hogy én megszüntem létezni. Reggel (jó esetben) héttől már két gyerekért talpalok folyamatosan egész nap, egészen este fél 10-ig. Aztán éjjel általában kétszer etetés, valamint Dorka 11 körül már megjelenik mellettem a szivacson és nyolcvan centin osztozom egy örökmozgó gyerekkel, roppant pihentető. Nappal általában kétszer megyünk sétálni, ha már nincs udvar meg kert, kaja, bevásárlás, mosás (nyilván nem kézzel, úgyhogy ne panaszkodjak), néhanapján takarítás és vasalás, napjában minimum háromszor komplett rendrakás, de még így is az van, hogy itthon mindig kupi van. Dorka csomót hisztizik, akaratoskodik, Bori leginkább nézelődne folyton, úgyhogy csomót nyüsszög, ha vízszintbe kerül esetleg kiságyba/járókába, úgyhogy folyton ölben, kézben lenne. Ezek mellett már nincs erőm viccesnek, tip-top-nak és szexinek sem lenni, sajnos. Ez megy szinte minden év minden hónapjának minden egyes napján. Nincs szabadság, nincs vasárnap, nincs pihenőnap, de nekem még pihenőórák is csak igen elvétve. Jó, hogy lehet viccet csinálni abból, mekkora élmény egy Dm-es bevásárlás, de egyedül nekem már az se megy, mert valamelyik gyerek velem van. Jövő héten végre elmegyÜNK fodrászhoz, azt is Dorkával, mert nagyon ráfér a frufrujára, így nyilvánvaló, hogy viszem őt is és még abban a másfél órában sem leszek egyedül. Valóban, nem is tudom, mi lenne, ha Ricsi nem lenne, mert akkor már még jobban begolyóztam volna nyilván, mert amikor hazajön, azért elvagyunk, de akkor is én is kellek. Nincs olyan segítségem, aki azt mondaná, hogy felügyel, neagyisten elviszi mindkét gyereket valahová, hogy CSAK ÚGY nézhessek ki a fejemből egy kicsit. Nem minden nap, néha. Hogy kicsit feltöltsem a lemerült akksijaimat. Biztosan határozottabbnak kéne lennem és mondanom, hogy most márpedig elmegyek ide vagy oda, itt a két gyerek, aztán mindenki oldja meg, ahogy akarja, de nem ez a típus vagyok sajnos, pedig lehet, hogy könnyebb lenne. Egy pedikűr, egy jó hátmasszázs, nem is tudom... Igazából sokat adnék két-három óra TELJES CSENDért, amiben SOHA nincs részem mostanság. Szeretnék felnőtt emberekkel értelmes dolgokról beszélgetni, de sokszor kapom azon magam, hogy a kétésfél éves gyerekemmel lelkizek. Nem tudok egy normális telefonbeszélgetés lebonyolítani az anyámmal, kivéve, ha mindenki alszik, amúgy Dorka pl. nem bírja, ha telefonálok, mert akkor sem vele foglalkozom. Ja, a boldog anyának van a boldog gyereke? Igen. Szegény kis Bori meg szegény kis Dorka... Mikor Dorottya született, akkor az elején még "csak" majdnemhogy depressziós voltam, most viszont már kicsit ideggyenge is. Folyton ugrok mindenért, a legkisebb piszlicsáré szaron is elborul az agyam és kiabálok, ráadásképpen pedig a kezem is egyre hamarabb eljár Dorka felé. Ő pedig nagyon szereti feszegetni a határokat. Mára ott tartunk, hogy elfogytam. Borit sikerült letennem aludni, Dorka viszont most is itt mászkál a szobában (délután kettőkor) és nem ment lefeküdni, de már nem is érdekel. Mondtam neki, hogy nem mehet bölcsibe így és nem találkozhat az unokatesójával se a hétvégén, de vállat rántott és azt mondta, nem baj. Hát így. Épp csak szembe nem röhögött. A kétésféléves. Annyira fásult és béna vagyok, hogy arra se veszem a fáradtságot, hogy szájon üssem. A migrénem gyógyszer ellenére szakadatlan és már kétszer sírtam is. Sajnálom a gyerekeimet, sajnálom magamat, meg hogy hagyom így eluralkodni magamon ezt az egészet, de úgy érzem, nincs segítségem. Tudom, másnak meg más a baja, még ennyi rokona sincs abban a városban, ahol lakik, bár nem mintha én bárkivel is ki lennék itt segítve nagyban, bár az is tény, hogy nem hiszem, hogy bárkit is érdekel az ittlevők közül a lelkiállapotom (tán Ricsi azért kivétel). Akit tudom, hogy érdekel, az kétszázhúsz kilométerre lakik és csak jószóval tud segíteni, de hát ugye az nem túl sok. 

Nem is tudom, minek írtam ezt, mert tényleg nem akarok panaszkodni és értelme sincs, még csak azt sem tudom elmondani, hogy könnyebb lenne ezáltal. Meg az is igaz, hogy az én problémám hol van másokéhoz képest, csak akkor is. Nagyon elkészültem az erőmmel mostanra és azt érzem, hogy addig tényleg nem lesz változás, míg valami baj nem történik. Persze, nem készülök semmi csúnyaságra, de néha már azt érzem, nem tudok úgy uralkodni magamon, ahogy kellene és ijesztő vagyok magam számára is. Nem voltam még úgy, hogy munka mellett neveltem gyereket, de egy biztos. Aki dolgozni is eljár, az már kicsit visszaáll a felnőtt társadalomba, tud kommunikálni másokkal, felnőttes dolgokról és egy teljesen más világban mozog, szinte van egy másik élete ahhoz képest, mint ami aztán délután/este otthon várja. Mártíromság? Nagyképűség? Nem gondolom. Hiszem, hogy tény: az anyaságnál, a huszonnégyórás gyereknevelésnél nincs, egyszerűen nincs nagyobb és keményebb meló a világon. Hálás vagyok a gyerekeimért, nem akarok munkanélküli lenni, de egy fél nap fizetetlen szabinak is nagyon tudnék örülni...