Pesti kirándulás

Nem vagyok telhetetlen, de lehetett volna jobb is. Pl. úgy, ha lett volna agyam ahhoz, hogy óráról órára mindent megtervezzek előre (amit aztán persze a gyerekek hogyléte és alvása-evése jól átírt volna), így viszont csak ad hoc jellegű dolgok lettek. Húgom lakásában voltunk, mivel ők nem töltötték otthon a hétvégét, és felajánlotta, hogy kapcsolódjunk ki egy kicsit. A kosztra, kvártélyra panaszunk nem lehetett és nagyon jó volt, hogy ott volt vasárnap estig az anyukám is. 

Már az indulás se sikerült jól: pénteken éjjel 11-kor hallottam, hogy Dorka rosszul veszi a levegőt... Láza nem volt, tán csak max. egy minimális hőemelkedése, de az orra elkezdett dugulni, így hát nagyon gyorsan rájöttem, csak sikerült összeszedni valami finomságot a bölcsiben. Ennek ellenére indultunk szombat délelőtt, odaérve aztán kis játék, ebéd és szundikálás a lányoknak, délután pedig elmentünk a Köki Terminálba, anyu ment Dorkával a játszóházba, mi pedig Borival és Ricsivel csatangoltunk. Jól telt, Bori többször bebólintott, meglepően jól viselte a babakocsizást, Dorka pedig remekül mulatott a mamával. Az éjszaka a szokásosan telt, legalábbis ahhoz képest, amikor Dorka beteg szokott lenni: kapkodta a levegőt, horkolt, szörcsögött, alig aludt (nyilván így én még annyit sem) és az ágy minden létező szegletében megfordult, egy darabig még rajtam is aludt. Vasárnap délelőtt futóbringázott a mamával a Nagylány, aztán ebéd és nagy alvás után kettecskén elmentünk "metrózni meg villamozni", nagyon tetszett neki. Azért nagyon látszott, hogy nem száz százalékos egészségileg, mert örült-örült, de olyan kis lájtoska volt. Gondoltam, hogy felvidítom kicsit egy kis csajos beüléssel és bementünk a Corvin negyedben levő Cserpes tejivóba egy habos kakaóra, ám Dorkának sem a tejszínhab, sem a kakaó nem ízlett, még meg is borzongott... Bár tejszínhabot evett már és akkor nem volt vele baja, a kakaót most kóstolta először, de finoman elutasította, hogy "ez nem finom, Anya, nem baj?" Megittam én, de meglepődtem mindenesetre, mert azt hittem, hogy ez az, amit alapjában minden gyerek szeret.

Kis beteg, megint nem bírt idenézni, de egyszerse

Vasárnap este a Mama hazautazott, így négyesben maradtunk. Hétfő délelőtt aztán elmentünk újra, akkor már csapatosan villamossal és metrókkal a Gellért térre, onnan átsétáltunk a pesti oldalra a Szabadság hídon és bementünk a Fővám téri piacra, majd vissza. Sok időnk nem volt semmire, mert egy szopizó gyerekkel nagy utakat (pláne szabadtérit) nehéz ilyen zordabb időben tervezni, de azért láttunk egy keveset. Bori a mellkasomon szinte végigaludta a kint töltött két órát, nagyon jól viselkedett, csak szinte végszóra ébredt, akkor viszont már eléggé kellett igyekeznünk, mert igencsak nem volt boldog...

A fél családom a hídon

Csajok a metróhuzatban (miért nem tud rólunk egy normális kép készülni??!!)

Már a hazaút igen nyűgösre sikerült, a metróhoz menet voltak már krokodilkönnyek (fáradtság, betegség), aztán összepakoltunk és az autóút is csodás volt. Dorka bólogatott, de nyilván egy hullafáradt és nem egészséges gyereknek édeskevés egy másfél óra cseppet sem pihentető alvás a kocsiban, ezen kívül Bori pedig indulás után fél órával éktelen sírásba kezdett és újra csak az ölemben kötött ki. Győr előtt két kilométerrel hagyta abba a sírást, felemelő volt. Itthon is ment a nyűgöskedés mindkét gyerek részéről, úgyhogy remek volt a hangulat és én is azt éreztem, hogy óriások ültek a vállaimra, illetve kapar a torkom. Aztán kiderült Borcsi nyűgjének az oka is, illetve legalábbis biztos, hogy halmozottan hátrányos helyzetű lett ez a kicsi Drága... Először is este zöldet kakilt (nem jól sikerült emésztés), de ezután is nehéz volt elaltatni, olyan fáradt volt. Jóval tíz után feküdtem le a lánykák mellé és annyira kapart a torkom, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy ne köhögjem fel őket. Csak forgolódtam, de aludni nem tudtam, fél egykor még láttam az órát... Aztán hajnali egykor hallom, hogy Borcsi furcsán köhécsel, mint akinek valami nyákos izé a torkára ment. Hajnali háromig bírtam, addig többször visszaadtam a cumiját is (földről felkelni, cumi be, vissza le a szivacsra, jó sport, de ennél nagyobb volt a bajom), amit alig bírt már szívni szegénykém, addigra annyira tortyogott már a kis nózija. Háromkor nem bírtam tovább, kivettem az ágyból, és megpróbáltam kiszívni az orrát. Édes Kincsem, annyira nem tudta, hogy most mi a bánat történik,.. és mennyire nem tetszett neki... Valamennyit sikerült szívni, és utána félig döntött pozícióban tartottam a karomban, mert hallatszott, hogy így szépen tudja venni a levegőt. Így üldögéltem vele hajnali fél hatig. Addigra már veszélyesen fáradt voltam, így letettem és szerencsére aludt tovább. Ekkor nagyon gondolkodtam, van-e értelme lefeküdnöm, de muszáj volt. Háromnegyed hétkor persze Dorka nem volt túl kegyes hozzám és nyomatékosan megkért, menjek ki Vele és készítsek neki tejecskét...

Szóval van két beteg gyerek, egy torokkaparó és hullagyenge anya és (telefonos információ szerint) torokkaparós apa. Nohát akkor így, ennyit a bölcsiről egyenlőre. Mi még csak-csak, de Bori... Istenem, milyen kétségbeesetten és segélykérően néz rám, mikor szívom az orrát, a szívem szakad meg érte és úgy érzem, valahol én okoztam ezt neki, hogy a nővérét elvittem a bölcsibe. Nagyon elgondolkodom, ér-e ennyit ez az egész. És igen, ha majd Dorka ovis lesz, akkor is lesz ilyen, de akkor már Bori nem egy ilyen kicsi, magatehetetlen kis Jószág lesz.. Vagy mittudomén.. Elkeseredtem, de most egyenlőre ezt kell megoldani. Láza nincs, remélem nem is lesz, Apa remélem hoz a munkából hazafelé jövet cseppentőkét, amivel tudok egy kis anyatejet juttatni a nózijába, meg azért bébi Nasivint is, igyekszem gyakran mellre tenni, hogy sokat pisiljen és ürüljön mielőbb a kis szervezetéből minden kórokozó. Arany Kisbaba, annyira sajnálom...