Bóbitáék: A Húsvét, a szülinapozás és mozgásfejlődés - avagy újabb hét Kanizsán a mindjárthárom Dorkával és TurbóBorival

Múlt szombaton mentünk és most vasárnapig voltunk újra Kanizsán. Ilyenkor, hazaérve érzem igazán, mennyire sokat jelent. Nehezen indulok el (az a rengeteg cucc mindig, bahh), de mikor ott vagyunk, az olyan jó... Már írtam korábban is, és nagyon nem is akarok ezen rugózni, de a tény az tény, ott érzem azt, hogy ők a családom, ők tényleg szeretnek, itt (Ricsit leszámítva persze) ezt sajnos nem érzem, egyedül vagyok..

Hazaérkezvén Dorka először (khm, nagyon finoman szólva) kissé furcsán viselkedett, szinte amolyan kamaszos zavarban volt és bután produkálta magát, de szerencsére ez hamar elmúlt. Az első napokban sajnos az időjárás nem igazán kedvezett a kinti programoknak, konkrétan az orkán erejű szél beszorított bennünket a négy fal közé, amitől én magam kellően feszült is voltam már. Dorka remekül eljátszott Mamával és Dédivel, rengeteget olvastak, matricáztak, kirakóztak. Szerdán azért már kimerészkedtünk, csütörtöktől pedig már remek idő volt, Dorka vidáman triciklizett, tolta a Csilláéktól kapott új talicskáját, pipiket etetett, Dédinek segített, aztán a városban mamával vásárolt, okmányirodában ügyintézett, játszóterezett, szomszéd nagylánnyal kosárlabdázott, szomszéd bácsival almafákat öntözött, iszonyú jól érezte magát.

Mama is hordoz (később Bori el is aludt) ♥

Borikánk eközben tartotta a már Dorka által megteremtett hagyományt, vagyis ha Kanizsa, akkor elő kell rukkolni egy-egy új dologgal, merthogy ez kivétel nélkül így volt mindig. Borcsi már az érkezés után nemsokkal úgy gondolta, hogy az eddig egy-egy ízben bemutatott felállokezazmellett-et állandósítja, innentől kezdve aztán ment neki mindennek, kapaszkodott bele és a hét végére már valóban pillanatok alatt fel is állt. Az állásból földre visszaereszkedést még gyakorolnia kell, halad vele szépen, de sajnos többször előfordult, hogy felállt, aztán elfáradt és a meggyendült kis gidalábak nem bírták el, ekkor jópárszor volt borulás, koppant a buksi a talajba nagy sírások kíséretében :( Bori sokkal vakmerőbb, mint anno Dorka volt, szoknunk kell még ezt a habitust és a tempóját is, mert most rendesen életveszélyes a gyermeket egyedül hagyni bárhol. Szinte folyton a közelében kellene lenni, hogy meg lehessen kímélni egy-egy nagyobb borulástól, de nyilván ez most még kevésbé lesz lehetséges, hogy egyedül vagyok itthon a kettővel. Mindegy, tanulnia kell, igyekszünk a balesetek számát lehetőségeinkhez mérten redukálni. Emellett mára tökéletesítette a felülést is, mászásból ügyesen kiül, egyenes háttal megül jódarabig, aztán ha dolga van, odébb áll. Az alvások nem voltak se jobbak, se rosszabbak, mint itthon (szerintem rosszabb már csak akkor lehetne, ha egész éjjel virrasztanék, de amíg legalább három órát tudok aludni összesen, addig még van lejjebb, hehh), bár a péntek éjjel volt kicsit másabb, mert volt egy olyan erős felsírás, hogy még Dorka is felébredt és kánonban sírtak. Hogy emiatt-e vagy sem, sose tudom meg, de egy biztos: szombat reggel KisBorinak áttörte az ínyét az első fogacskája, imígyen már nincs fogatlan a családban! :)

Boriról egy videó, ami gyakorlatilag egy kis kivonat az izgágaságáról, kb. ezt csinálja majdnem állandóan (itt fürdés után van, épp a pelenkát sikerült rávarázsolni nehéz testi munkával):

Az utazás egyik fő apropója Dorka harmadik szülinapja volt, így próbáltuk összekötni a kellemest a hasznossal, és azt mindenképpen szerettük volna, hogy Dédi is osztozhasson a lánykánk örömében. Eredeti terv szerint Csilláék is jöttek volna és Hanna szülinapját is most ünnepeltük volna, de Csilla betegsége miatt Dorka szóló ünnepelt maradt. A kis ünnepelt már korábban leadta a rendelést: "Minnie-s tortát szeretnék és málnásat", így pénteken megsütöttem a kakaós piskótát és betöltöttem a málnás túró töltelékkel, szombat reggel pedig kidíszítettem. Nem teljesen olyan lett, amilyenre gondoltam (köszönhetően annak, hogy nem kaptam sehol rózsaszín Minnie-t és a máz le annyi lett, mint sejteni véltem), de a lényeg, hogy Dorkának nagyon tetszett és az íze is kedvére való volt, ennél több pedig nekem nem kell. Amúgy mindenki nagyon dicsérte minden tekintetben, Apa elég sokat falatozott belőle (pedig nem pont a zsánere). A futóbicikli is tetszett Dorkának, délután ki is próbálta az udvaron és azóta is gyakorol rajta. A legfontosabb tanulság az volt, hogy a gyereknek a legfontosabb a körítés volt. A torta, a tüzijáték, a díszítés és az ünnepség. Szerintem bőven boldog lett volna még a bringa nélkül is, mert első körben azt forszírozta, hogy kapcsoljunk zenét, hogy táncolhasson és folyton csak az ünnepséget emlegette. A hétvégén tartandó, Ricsi családjával való ünneplésnél erre még jobban fogok figyelni, mert ez érdekli igazán.

A búcsúzás elég nehézre sikeredett, illetve azt volt érdekes látni, amikor Dorkának leesett végleg, hogy megyünk haza Győrbe. Nagyon szeretett volna még maradni, pedig első este magához hívott és azt mondta, hogy szeretne hazamenni. És mikor visszaértünk, nem ismertem rá, rossz volt nézni szegényt. Csak ült, sokszor csak bambult maga elé, nem találta a helyét, unatkozott és szomorú volt. Egyszer csak azt mondta: "Anya, szeretnék visszamenni a Dédihez, olyan kár, hogy eljöttünk... Te Anya, micsoda egy Dédikém van!" No igen. Micsoda egy 78 éves Dédike, aki ünnepi ebédet főz/süt, micsoda Mama és Papa, akik szakadatlan unokáztak, amikor csak tehették, hogy Mama szinte úgy gondoskodott Dorkáról, hogy jóformán csak egy kislányom volt a héten (aki nem mellesleg nagyon durva módon egész emberes feladat), akik annyi élménnyel gazdagították megint a gyerekeimet, amit én egy hónap alatt se tudok nyújtani. Megyünk, amint tudunk újra...