Húzós napok

Ma reggel újra jött hozzánk a védőnő, aminek nagyon örültem, mert reméltem, hogy tud valami biztatót mondani azokra a kérdésekre, melyek az elmúlt egy hétben kardinálisak.

Történt ugyanis, hogy Dorkánk szinte egyik napról a másikra elkezdett olyan buzgón levegőt nyelni evés közben, hogy rossz hallgatni. Az még hagyján is, hogy rossz hallgatni, ahogy kuruttyol a gyomra evéskor, ám az már nem vicces, hogy a korábban 10-12 perces bal melles étkezés a napokban már kb. fél órásra nyúlt. És nem azért, mert a lányka bealszik, vagy elnyámmog, hanem kétpercenként kapkodom fel villámgyorsan a vállamra, mert folyton nekiáll fuldokolni. S bár a bal mellem a rosszabb ebből a szempontból (abból csak úgy ömlik a tej kb. 8 sugárban, sokszor még úgy is, ha hozzá sem ér semmi, úgyhogy szegény babám nem is tud olyan gyorsan nyelni, ahogy jön a tej), a jobb mellemmel is sokszor előfordul ilyen helyzet. Nem ritka, hogy egy-egy etetéskor 6-7 alkalommal kell felkapnom a gyereket és gyorsan megbüfiztetni... Sajnos egyik este még az is előfordult, hogy mire felkaptam, már szinte sikító hang jött ki belőle és megfeszítve magát levegőt sem vett. Felugrottam a székből és elkezdtem vele "futkosni" és óvatosan rázogatni, hogy vegyen már levegőt, Ricsit kérdezgettem csak, hogy "lélegzik, lélegzik?", majd miután felsóhajtott, nekiálltam zokogni, olyan halálfélelmem volt... Nem kívánom senkinek ezt az érzést, azt hittem szörnyethalok. Igyekszem most már úgy csinálni, hogy ha érzem, hogy evés előtt már nagyon feszül a mellem, akkor egy kicsit előfejem, hogy ne ömöljön annyira a kislány szájába, illetve figyelek arra is, hogy ha tudom, hogy azért kezd el fészkelődni és ébredezéskor kicsit nyüsszögni, mert közeleg az evésidő, akkor azonnal kiveszem az ágyból és már teszem is mellre. Nem várom meg, hogy sírjon, mert azzal is csak levegőt vesz és esetleg hergeli magát, így kevésbé mohó. Aztán azt is megfigyeltük, hogy míg az első egy-két hétben gyönyörűen kakilt minden evés közben és nem is volt sirdogálás, az utóbbi időben többször előfordult, hogy több evés után sem volt kaki és akkor bizony csak kínkeservek árán sikerült neki produkálni. Azon gondolkodtam ilyenkor azonnal, hogy mit ehettem (persze mindjárt magamban kerestem a hibát), aztán mostanra kezdtem összefüggéseket találni. Elhittem a kórházban hallottakat, miszerint Dorka nem egy büfizős gyerek, úgyhogy ha nem büfizik, az sem baj. Hát én most már ezt másként gondolom. Sok utánaolvasás után azt gondolom most már, hogy a lánykánk az a fajta pocakfájós, akinek a levegőnyelés miatt van gondja. Ilyenkor, amikor levegőt nyel és nem büfizi ki, majd sikeresen ráeszik, a levegő lejut olyan mélységbe (a bélrendszerbe), ahonnan már nem tudja kibüfizni. Ott persze elkezdi kínozni a kis pocakját és mivel az emésztése most már a kora miatt változott és már nem termel napi 8 kakis pelust, így addig nyúzza szegényt, amíg ki nem robbant bentről mindent. Mióta viszont jobban figyelek arra, hogy büfizzen kaja után, bár nincs többször kaki azóta sem, mégis sokkal jobban viseli. A fuldoklásra viszont azt mondta a védőnő, hogy majd Dorka is alkalmazkodik és mint minden, ez is folyamatosan változik nála hétről hétre.

A másik cumi helyzet az esti kiakadások. A lányka egész nap eszik-alszik, mint egy kisangyal, akár csak az elején, ám jó pár napja minden este fél 10 körül bekattan és éjfélig-egyig sír vigasztalhatatlanul. Sír kézben, ringatva, ülve, állva, sétálva, fekve, mellre tételkor. Ha meg akarom nyugtatni egy kis szopizással, akkor olyan mint egy veszett kutya, csapkodja a fejét a mellemnek, majd rámar, szív belőle hármat, majd fuldokolva "kiköpi". Egyik este konkrétan az arcomig prüszkölte a tejet. Szégyen, nem szégyen, szerda éjjel megkérdeztem fennhangon a lombikos, sokáig érte küzdős gyerekemtől, hogy mesélje már el, hogy miért utál ennyire és kilátásba helyeztem neki, hogy ha nem hagyja abba sürgősen ezt a magát gyertyába feszítős, üvöltözős, vagdalózós parádét, akkor ki fogom lógatni az ablakon... Senki ne kérdezze, hogy szűnik meg ez az állapot, egyszer csak elalszik a végkimerültség határán és akkor viszont 5 óra is eltelik a következő evésig. Tegnap este már ApaBóbita is megkérdezte Dorkát, hogy mégis mi a frász baja van ilyenkor, persze a gyerek nem osztott meg velünk releváns infót.

A védőnő a sztorimra közölte, hogy csak kitartást kíván, ugyanis szerinte ez sajnos szinte minden gyereknél előfordul ebben a korban, amikor van pár óra, hogy a teljes tehetetlenség mellett csak óbégat a csemete. A köv. pár hét erről fog szólni, aztán egyszer csak abbamarad. A pontos okát nem tudja senki, ez van, kész. Magyarázzák mindenféle információ feldolgozással, meg növekedési ugrással, pszichológiai izékkel. Egyszerűen csak legyünk mellette és nézzük, ahogy ordít. Vagy ne nézzük, de akkor is ez van és ez lesz. Mit van mit tenni, elfogadjuk. Reméljük, tényleg csak átmeneti, mert elég idegtépő és nem mellesleg biztos, hogy Dorka sem jókedvéből üvölt, neki is kellemesebb lenni kisnyuszikkal és kutyusokkal álmodni...

A védőnéni egyébiránt hozta a védőoltásos behívót is, június 28-án kapja Dorottyka az első kötelező oltását és mellé kérni fogjuk a fakultatív pneumokókusz elleni szurit is, megelőzendő a sok-sok felsőlégúti nyavaja súlyos lefolyását. A Rota-vírusos cuccon még filózunk, két hét múlva csütörtökig, a következő tanácsadásig eldöntjük Apával. Mindemellett várom nagy szeretettel a védőnő által beharangozott 6. héten esedékes peteérésemet is, amikor ha minden jól megy, még az is előfordulhat, hogy akár a tejemet is elutasítja egy-két napra...
Azért szeretem ezt a védőnénit, mert felkészít minden eshetőségre, aztán ha mázlim van, nem jön be, vagy csak lájtos verzióban, de legalább nem esem kétségbe semmitől. Legalábbis nagyon nem...