Nos, nem mentünk Beremendre. Újra Siklós és Villány lett a célpont. Hamar bedobtuk a félpanziót és miután átkocsiztunk Siklósra, megálltunk "megfagyasztani a pillanatot" Siklós egyik kis szökőkútjánál. Ezek a kirándulások egyébként leginkább a fotózásról szóltak, mintsem arról, hogy milyen látnivaló eszmei mondanivalóját tudjuk magunkba szippantani... Szóval Siklós és szökőkút:
Ezt követően egyéb beszippantani-való után néztünk: átnyargaltunk Villányba. Ismételten a Günzer féle pincét vettük célba és most én ittam egy pohárka bort. Olyan különlegesnek találtam, hogy egy jó darabig csak szagolgattam, annyira gyümölcsös meg zamatos volt. De nem csak illatos volt, finom is. A lényeg, hogy elfogyott az az egy deci. Ricsi közben pedig csak fotózott:
Hazafelé persze mindenféle részegesnek elmondott, mert jó kedvem volt...
Az utolsó teljes napunk nagy részét a wellness-ben töltöttük, és dél múltával a jó időre való tekintettel már a napozóteraszra is kifeküdtem. Este aztán nem kicsit néztem ki hülyén - az elejem piros, a hátsó felem fehér volt. Gratula hülyelány! Kb. úgy néztem ki, mint egy keletnémet turista, aki egy napot töltött a Balatonon...
Szóval a wellness, majd egy újabb háromnegyed 6-os vacsora után úgy döntöttünk, irány Pécs. Több szempontból is jó döntésnek találtuk az esti városnézést: egyrészt (ami nagyon fontos) nem kell 6 után parkolódíjat fizetni. Másrészt múzemba úgysem akartunk most menni, már voltunk 5 éve mindenhol, ahol szerettünk volna. Harmadrészt az esti fények... Hát igen, este nagyon más arcát mutatja egy város, pláne egy amatőr fotósbrigádnak nagy kihívás...
Persze az állványt nem cipeltük magunkkal, pedig nem kevés kép esetében nagyon jó lett volna (aki fotózik, tudja miért), de azért így is született egy két értékelhetőnek mondható kép.
Amikor beértünk a városba, a főtéren (Széchenyi tér) épp szerb táncház volt, nagyon jó kis hangulatba csöppentünk bele:
Aztán kattogtattunk még párat, sétáltunk egyet a forgatagos Király utcán,
majd este tíz felé visszaügettünk a rezidenciára.
Csütörtök reggel már kissé búsan költöttük el a reggelit, aztán újra Kanizsa felé vettük az irányt. Az idő kedves volt hozzánk - miután eljöttünk, elkezdett szakadni az eső, s szinte az egész napra ez volt a jellemző. Hazafelé azért bementünk még körülnézni a pécsi Árkádba (na nem mintha Győrben nem lenne, de azért az mégsem ugyanaz, nemde?), majd a kocsiból a szakadó esőt nézve konstatáltuk, hogy mennyire jó ötlet volt, hogy nem a hazaútra hagytuk a pécsi belváros megtekintését...
Aztán persze remek ötletem támadt útközben: Nézzük meg Orfűt! Ricsi nem nagyon rajongott az ötletért, mondván, mi a frásznak kell nekünk esőben Orfűt nézni, de mivel egy áldott jó gyerek, a megfelelő leágazásnál követni kezdte az Orfű irányát mutató táblát. Azt hiszem kb. 5 km után gondolhatott először arra a pillanatra, amikor megismert és erősen kívánta, hogy bár akkor keveredett volna a 2-es busz kerekei alá... Nem részletezném, maradjunk annyiban, hogy nagyon-nagyon válogatott kedvességek hangoztatása közepette jutottunk el Orfűre... Az út nem volt hosszú, de abban az ítéletidőben valóban nem ez bizonyult életem legjobb gondolatának.
Azért amikor odaértünk, kiszállt. Így nézett ki a helyzet:
Aztán már tényleg hazaindultunk. Délután már nagyon vártak bennünket Kanizsán, mamus még mondta is, hogy mennyire hiányoztunk Neki..
Jó volt, pihentünk, sétáltunk, kirándultunk, sokat és jókat ettünk, finom borokat ittunk, és hódoltunk minden egyéb élvezetnek is, ami már szintén nagyon ránk fért!
Ahogy a költő mondja: Szép volt, jó volt, kevés volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése