Tegnapra lett augusztus 11., az a bizonyos 21.nap, mikor is újra kitárta kapuját előttem a Kaáli intézet egy jobbfajta vérvételre és egy igazi, orvos-igazgatói kukkolásra.
Már napok óta motoszkált valami a fejemben. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi van akkor, ha most sikerült? Csak úgy, magától, spontán. Na persze, nem magától, mert jócskán tettünk érte. Ha pedig sikerült és megtermékenyült embriónk van, akkor ő a 21. nap környékén nagyban elkezdi a beágyazódást. Erre ugyan bizonyíték nincs és nincs is olyan szer, amivel igazolható lenne, de tegyük fel, hogy így van. Ha pedig így van és én elkezdem a 21.napon az orvos által majdan előírt long protokoll keretében az orrspray-t használni (ami arra hivatott, hogy leállítsa a hormontermelésemet), akkor gyakorlatilag lehetőséget sem adok a picurnak, hogy beágyazza magát. Effektíve megölöm őt. Fogalmam sem volt, mit csináljak? Mi van, ha az orvos az ultrahang után azt mondja, hogy akkor indulás van? Elmondjam neki, milyen érzéseim vannak? És ha elmondom, mik lehetnek a válaszok? Max annyi, hogy nekem kell eldönteni, vállalom-e a kezelést. Na bumm. Ott ülve döntsek egy perc alatt, hogy akarom vagy nem. Ha kezelést választom, sosem tudom meg, lett volna-e ebből spontán baba. Ha azt mondom, hogy nem? Akkor két eset lehetséges:
1. Igazam volt és tényleg babát várok. Mindenki boldog és létjogosultságot nyer a női megérzés fogalma
2. Tévedtem. Akkor viszont se gyerek, se kezelés. Folyománya: Újra telefon a Kaáliba, hogy szeretnék menni. Vonal végéről: HAHAHAHAHA!!!! Majd ha fagy, kisanyám! Várd kis szépen a sorodat! Ha ilyen hálátlan voltál, hogy nem éltél a lehetőséggel, amiért más kezét-lábát törné, akkor most csak rohadj meg! (gúnyos, boszorkányos kacaj)
Tán nem is tudom elmagyarázni és megértetni, mennyire tépelődtem ezen, ha eszembe jutott. Mert aztán eszembe jutott a négylevelű lóhere és a gólya is... De ki mondja meg nekem, hogy ezek mire vonatkoznak? Arra, hogy spontán lesz babánk vagy arra, hogy ez a lombik sikerülni fog? Téboly!
Már a vizsgálat előtti este megbeszéltem Ricsivel, hogy lesz, ami lesz, megkérdezem a doktort, mit szól a teóriámhoz.
Boga doktor szabadságon lévén, Kőrösi doktor, az intézmény orvos-igazgatója vizsgált meg uh-al, pár szót mondott az asszisztensnőnek, majd kiment. Én öltöztem és követtem az irodájába, ahol már el is kezdte írni a papíromat és adta hozzá a szóbeli magyarázatot is. "Akkor holnaptól Gonapeptyl injekciót írok fel, napi egyszer kell szúrni, ettől leállnak a hormonok, majd ha megjött a mensese, akkor telefonáljon és akkor majd újabb vérvétel és az újabb szurik. De ezt végig adja be magának, a vérzés kezdete után is." És már írta is. Én pedig csak ennyit kérdeztem: "Mennyire más a szuri, mint az orrspray, amit még múltkor Boga doktor említett?" "Egyszerűbb. Ezt csak napi egyszer beadja és kész, egyszerű, előretöltött fecskendőkről van szó, az orrspray-t pedig napi ötször kell fújni." Elvettem a receptet és a dossziémat, szépen elköszöntem és távoztam. Nem kérdeztem semmi. Miért nem kérdeztem semmit??!! Ahogy múlt az idő, úgy éreztem magam egyre nagyobb marhának. Pláne, hogy egyre jobban fájt a hasam és egyre inkább kezdtem érezni az érezhetetlent: Tuti, hogy holnap reggel fogom megölni a gyerekemet... Annyira nem akartam ezt az egészet!!! Így ahelyett, hogy az előző lombikhoz hasonlóan szinte hanyatt homlok rohantam volna a gyógyszertárba, hogy mielőtt a karomban tarthassam a szurikáimat, inkább kocsiba vágtam magam és indultam dolgozni. Napközben egy darabig még próbáltam azon gondolkodni, hogy hogyan húzzam ki magam az egész alól és majd mindenkinek megmondom a végén, hogy na ugye, én megmondtam! Aztán később már kezdtem magam meggyőzni arról, hogy így van ez jól. Ennek így kell történnie. Oka van, hogy én, ÉÉÉÉN(!!) szájzárat kaptam ott, ahol beszélnem kellett volna. De mégsem tettem. Ezt égi jelnek fogtam fel, így délután bementem a patikába és 28.900Ft-ot kicsengetve elhoztam a magam kis 14db ampulláját, mintegy kezdőcsomagot.
A dologhoz való hozzáállásomat semmi nem mutatja jobban, mint az, ahogy aztán később jártam... Hazamentem a szajréval, a kis határidőnaplómmal, retikülömmel. Lepakoltam szépen, aztán bekapcsoltam a gépet és elkezdtem tevékenykedni. Ricsi kb. másfél óra múlva érkezett meg és nekem akkor ugrott be, hogy a szigorúan hűtőben tárolandó injekciókat kinthagytam a konyhapulton...
Úgy, ahogy meghoztam, a kis patikás táskában, isten nevében ledobtam, majd nekiláttam a netezésnek... Gyorsan bepattintottam a hűtőbe őket. Mintamami leszek, az fix...
Szóval ennyire hoz lázba a magam hasbaszurkálása-vv+uh kombók-punkció-beülti együttes.
Ricsi hazaérkezte után megnézte a kezelőlapomat, amit a doktor írt. Már én is rápillantottam reggel, de csak átfutottam és láttam, hogy a progeszteronom 13ng/ml ,amit jónak értékeltem, ezen kívül a 9,2mm-es nyálka sem annyira rossz, de nem törődtem mással. Ricsi átfutotta a papírt, majd letette és megbeszéltük, hogy bár megvan a szuri, azért át kellene gondolni újra, mert nem akarta volna meghalasztani az esetleges terhességemet. Mivel azonban nem láttunk a várandós-igazolásra lehetőséget, így annyiban maradtunk. Aztán letette a papírt és én vmiért újra ránéztem. És akkor mintha egy ezer wattos izzót gyújtottak volna a fejemben! Az első mondat így kezdődött: "Bal ov.-ban corpus lut.." (Még jó, hogy így ki vagyok kupálódva latinból!) Magyarul: a bal oldali petefészekben sárgatest található. Ergo: már megint a bal oldalon volt tüszőérésem, így pedig fix, hogy nem lehetek várandós, hisz nincs meg a petevezetékem!! Nagyon örültem, hogy ez a mázsás súly, a döntés felelősségének súlya leszakadt rólam és rájöttem, hogy na MOST látom, hogy jól döntöttem. Innentől már percről percre másképp kezdtem látni és gondolni az egészre, értelmet nyert minden.
A lóhere és a gólya azt a szerencsét hozták nekünk, hogy egyetlen kezelés alatt a két legjobb orvos fog foglalkozni velem (Boga doktor valószínűleg csak a végére fog visszaérni), így senki nem kap olyan átfogó szakmai segítséget, mint én. És volt még egy momentum, amiért rájöttem, hogy muszáj végigcsinálni. Eszembe jutott egy pillanat az előző kezelésből. Az a pillanat, amikor megláttuk a monitoron Kismálnát. Ezt a pillanatot most újra átéltem és könny ömlött a szemembe. Másnak az a legszebb pillanat, amikor meglátja az első uh-os felvételt a kis dobogó szívű magzatról vagy egy 4d-s ultrahangot ,aztán az éppen megszületett csecsemőt. Nekünk még ilyenben nem volt részünk. Nekünk a "mi első pillantunk" volt a legszebb.
Hát egyenlőre ezért a pillanatért szúrom majd magam (lesz, hogy naponta többször is) az elkövetkezendő 3 hétben... Mindenesetre Ricsit megkértem, hogy figyelmeztessen majd minden nap a szurik beadására, biztos, ami biztos. A reggeli már mindenesetre megvolt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése