Karácsonyi készülődés

Emelje fel a kezét, aki gyúrt már egy kézzel mézeskalácstésztát úgy, hogy közben a gyereke rajta lógott elaludva hordozóban a mellkasán. Senki? Akkor én nyertem. Nem vicces. Később biztosan az lesz, de most még nem bírok röhögni rajta, mert annyira kész voltam... De ne szaladjunk ennyire előre.

Asszem rajtam kívül mindenkit időben elkapott már a karácsonyi készülődés heve. Annyira nem bírtam most erre ráhangolódni, hogy nagyon. Aztán a hét elején engem is elért és ennek rendje-módja szerint át is villant az agyamon, hogy mennyi mindent kell még csinálni, hogy minden jó legyen azon a bizonyos jövő hét elején...

A hetem egy rohanás, természetesen Dorka, mint hű segítőm és fegyverhordozóm jött velem mindenhová és tevékenyen részt vett a nagy dolgokban. Legtöbbször az Ő legáldásosabb tevékenysége az alvás volt számomra, mert akkor tudtam haladni, persze a séták alkalmával is mindig sikerült valami okosságra szert tennünk.

Az eddig általam eltervezett dolgokkal úgy állok, hogy az ablakokat már megpucoltam. Minden húszperces alvás egy-egy ablak volt, gondolom a szemben levő házból - amennyiben figyelt valaki -, nem igazán tudta mire vélni a luftos időket. Na azok voltak az evések, játékok, séták. Mert ezeket is kell és ezeket kell leginkább. Másképp sajnos nem ment. Három helyiség függönyei kimosva-kivasalva-fellógatva, a nagyszoba függöny még várakozik. Ajándékok beszerezve, kivéve Ricsi nővérének a tökmindegycsakvalamiaprójelképes, ami ugye az egyik legnehezebb kategória. És most agyam sincs már gondolkodni a mai délelőtt után. Biztosan meglesz ez is, mert mindig így van, hogy utolsó pillanatban valami bevillan, de most még ez is várat magára. A szenteste menüjét nagyjából kigondoltam, Évi blogjából vettem az ötletet a baconbe tekert muffinfasirtokról, úgyhogy azt készítek, lesz görög saláta és talán hagymáskrumli. Levest nem csinálok, úgyis csak én enném. Aztán a legjobb, a már fent említett mézeskalács. Majd meglátjuk, mi hogyan sikerül. Dorka szobájának ablakaira vettem vízzel felnyalhatós dekort. Nem nagyon vagyok híve a túl színes és majdhogynem csicsás dolgoknak, de már rég rájöttem, hogy a gyerekek nagy ívben tojnak a homokszínre meg a bézsre, minél feltűnőbb, annál jobb. S mivel ezeket nagyon kis bájosnak találtam, megvettem. Szerda délelőtt, míg aludt, feltettem őket az ablakra, aztán ébredéskor ölbe vettem Dorkát és az ablakhoz vittem. Az a látvány minden pénzt megért, ahogy kikerekedtek a kis szemei, rácsodálkozott a figurákra, majd nekiállt elképesztő módon vigyorogni és fickándozni, majdnem kiugrott a kezemből. Kicsit kijött a könnyem is, nem gondoltam, hogy kétszer 490Ft-nyi figurával ekkora örömet tudok Neki szerezni, pedig de. És azóta is minden matrica-vizit alkalmával rájuk csodálkozik és levágja ezt a műsort. Imádatos!

Ezek:

És hát a már fent említett mai délelőtt... Tízórai után gondoltam, hogy "gyorsan összedobom" az anyu által küldött mézeskalács recept szerint a tésztát, úgyis 12 órát állnia kell, aztán megyünk sétálni. Meg én mekkorát tévedtem... Dorka csücsizett szépen a konyhában az etetőszékben, molyolt a kis játékaival, míg nekem egyszerre járt a kezem és a szám, a kisdednek magyarázandó az épp zajló eseményeket. Robotgéppel kevertünk, mérlegen méregettünk ki mindenfélét, lisztet szitáltunk, mindezt kiválóan lekísérte némi gagyogással. Aztán mikor az következett, hogy "a meleg mézzel jól kidolgozzuk" (értsd, nekiálltam gyúrni), Dorka nekiállt kicsit méltatlankodni. Akkor úgy gondoltam, hogy pár énekkel megoldom ezt a kérdést, különben is MINDJÁRT végzek, meg hát úgy ragadnak a kezeim, hogy nem is látszanak a masszától, szóval muszáj lesz abbahagynia. De nem tette. Sőt. Egyetlen perc alatt olyan krokodilkönnyeket kezdett már potyogtatni, hogy nem bírtam tovább nézni. A dzsuvás kezeimet lemostam (ezzel az akkori állag miatt a tészta kb. tizedétől meg is szabadultam sitty-sutty) és felvettem a síró gyereket. Kicsit dajkáltam, majd bevittem a szobába, mondván unja már a konyhában létet, játszon kicsit fekve, úgyis MINDJÁRT végzek... Legyen elég annyi, hogy több, mint egy órán át gyúrtam a tésztát, ezalatt négyszer mostam le a kezeimet és vettem fel az újra és újra síró Dorkát, majd a jó fél óra elteltével nem láttam más megoldást, mint a Manduca. A mellkasomra kötöttem a lánykámat, aki azonnal megnyugodott, majd kiballagtam a konyhába és hol jobb, hol bal kézzel próbáltam azt az irgalmatlan nyúlós kulimászt "jól kidolgozni". Bizonyára a pokol tüzén fogok elégni az idők végezetéig meg még tovább is, de én, aki sosem szoktam Dorka előtt csúnyán beszélni, most több ízben is elküldtem a tésztát és annak egyáltalán kitalálóját is különböző nem illatos női nemi szervekbe, volt méltatva a kedves édesanyja és a nemlétező férfitagomat is többször szóba hoztam. Mentségemre tettem mindezt akkor, amikor ad1: Dorka még a szobában volt, én pedig a konyhában, ad2: amikor már elaludt rajtam. Mert igen, míg én úgy dögönyöztem egy kézzel ezt a sz@art, hogy már merev görcsben voltak a mellső végtagjaim, a hasamon a rajta vevő gyerek, a hátamon pedig az erőfeszítések okán folyt a víz, Dorottya négy egész perc alatt elaludt. Bizonyára tetszett neki az ütemes rángatózás, amit végbe vittem gyúrás címén. Kínomban már eszembe jutott, hogy lefotózom azt a csatateret, ami a konyhában uralkodott, de nem akartam, hogy még az igencsak nemolcsó fotómasina kulimászos legyen. Merthogy volt káosz, nem kicsi. Dorka két cumija, a járólap, a konyhapult, a lisztes doboz (ahogy kétségbeesetten próbáltam javítani a tésztán)  telis tele voltak tésztacafatokkal. Mikor Angyalkám felébredt, még mindig gyúrtam. Hiába, egy kézzel nem lehet csodákat várni. Így is fogalmam sincs, hogy használható lett-e egyáltalán a tészta, mert hogy nem lett még mindig szép cipó, az tuti. De már nem is érdekel. Lepucoltam a kezemen maradt mézeskalács-alapot, bevittem a szobába a lánykát, majd átpakoltam a hátamra (mert már az is megy csont nélkül) és újra a tetthelyre mentünk, ezúttal romeltakarítani. Volt táncikálás, éneklés, közben pedig suvickolás és mosogatás. Dorka mindezt kiválóan viselte, később láttam meg, hogy miért is ennyire kiválóan. A hordozó jobb pántja, de még a Nyuszi válla is csupa nyál volt... Már gondoltam rá, de most már végképp tudom, hogy ha a Jézuska esetleg nem tudja, mit szeretnék, akkor pántvédőt a Dorka Manducájára, vagy valami okos és használható ötletet, hogy mit csináljak vele, mert állandóan azt rágja. És a pántvédő viszont négyezer, úgyhogy nem volna baj vmi olcsóbb megoldás. Annyira rágta, hogy megmaradt a kis arcán a hordozó nyoma is:

Most alszik. Dorka is és a hülye tészta is. Gondoltam rá, hogy miért is nem állt le a légzésem, amikor ezt a hülye mézeskalácsot kitaláltam, de aztán rájöttem, hogy akkor a kislányomnak nem lenne anyukája és akkor nagyon rossz lenne neki. Nem azért, mert mekkora ász vagyok, csak mindig belegondolok abba, hogy mennyire jó, hogy még ennyi idősen is van anyukám és bízom benne, hogy még sokáig-sokáig lesz is, és sajnálom, hogy az én kislányomnak nem lesz ilyen szerencséje, mert én majdnem kétszer annyi idős voltam, mint anyu, amikor az én kicsinyem megszületett. Ezért IS muszáj sokáig élnem, hogy ha felnő, akkor is ott legyek, ha szüksége lesz rám és én is tudjak esetleg küldeni neki mézeskalács receptet...