Szilveszter, évzárás

Mióta gyerekem van, utálom a Győri Nyár rendezvénysorozat nyitó-és zárónapját, az augusztus huszadikát, a szilvesztert és egyáltalán minden szaros Mária színeváltozása ünnepet, mert most már ha köll, ha nem, megy a tüzijáték. Én pedig - mint jófajta anyuka - ilyenkor ülök az ágy szélén a kezeimet tördelve és himbálózom előre-hátra, közben pedig egyszerre szidom a tüzijáték és mindenféle pirotechnikai eszköz kitalálóját, valamint imádkozom, hogy ne ébredjen fel a gyerekem. Itt jegyezném meg zárójelben, hogy úgyszint utálom az összes buszsofőrt, akik annyira aljasak, hogy mindig épp akkor pisszentik ki a nyomást a buszból, amikor én, mint szerencsétlen kisgyermekes kismama eltolom mellettük sétáltatás céljából a csemetét. Apa szerint ez a leengedő izé automata és kicsit paranoid gondolat szándékosságot feltételezni szegény Kisalföld Volános dolgozókról, de nekem mondhatja. Megfigyeltem, direkt csinálják.

Fentiekből kitűnik, hogy kicsit megszállottja vagyok a bébinek, de nem tudom, egyedül vagyok-e ezzel. Más vagyok, mióta Ő van. 34 és fél évig csak én voltam, az én dolgaim, az én érdekem (meg persze a szeretteimé), most viszont Dorka elöl, de nagyon, anya és bárki más csak utána. Annyira, hogy komolyan elgondolkodtam, hogy engedték eddig más kisgyerekes anyukák egyáltalán a tüzijáték intézményét idáig fajulni... Szerelem ez a javából és nemcsak, hogy töretlen, de egyre fokozódó. 2012. április 21. nemcsak Dorka, de az én új születésnapom is és persze Apáé is. Tavaly ilyenkor hasonlóan nyugiban telt a szilveszter este, csak akkor a pufi vizes lábaimat felpolcolva néztem a tv-t, most meg laptoppal a kezemben és folyton ugrásra készen, hogy mikor kell Dorkahátat simizni. Aztán persze majd nyugtával ezt az estét-éjszakát, mert az éjféli rakéta-özön és az egykor esedékes tüzijáték még igencsak hátravan... Sebaj, majd jól idehozom magunkhoz és jól megölelgetem...

Fura érzésünk volt a mai fürdetés alatt. Valahogy olyan más volt. Mégsem, de mégis. Kicsit még a könnyem is kijött (már megint). Mert van egy 72cm-nyi és 8360(!)g-nyi lányunk (ma mértük, nagyon durva), aki egész álló nap vigyorog, ficánkol, négykézláb rugózik és tegnap óta már olyat is tud, hogy a térde is a levegőben van, ma pedig már majdnem kiült oldalra. Ilyenünk nagyon nem volt tavaly. Csak egy párszor ficánkoló pocakBóbi, akiről fogalmunk sem volt, hogy micsoda boldogság. A legnagyobb a világon. Másfél óra múlva meg már azt tudjuk mondani, hogy tavaly született... Nagyon durván megy az idő... Milyen igaza van azoknak, akik azt szokták mondani, hogy a gyerekeken látszik meg leginkább, mennyire megy! De tényleg. Meg jó szentimentális is lettem így estére. Aztán meg megint felsírt és nem akart nyugodni, aztán ölbe vettem és bár először szopizni sem akart, annyira sírt, de aztán mégis. És elszundikált közben. Én meg csak tartottam a karomban és néztem a félsötétben. Gyönyörű. Olyan más az arca, amikor alszik... Csak néztem, és azt gondoltam, akár egész éjjel is tartanám ezt a közel nyolcésfélkilónyi boldogságot, ha úgy lenne szükséges és azt is gondoltam, hogy bármikor meghalnék érte, ha kellene. 

Hát ilyen nem volt tavaly. De ennyi hülye piroizé sem szerintem. Szívem szerint mindenkinek alárugnék, aki ilyet alkalmaz. Apa csak vihog rajtam, hogy azért Dorka miatt mégsem szüntethetnék be ezeket a vackokat, de nem értem, miért nem. Most alszik a Csöpp. Most. Mindjárt vége az évnek. Remélem, legalább ilyen szép vár ránk jövőre is. Dorkán nem fog múlni, annyi szent...

BÚÉK MINDANNYIUNKNAK!!