Bóbitáék: 2012 Karácsonya

Hű, de lemaradtam a bejegyzéssel, mentségemre, sok volt a dolog.

Szenteste napján (Apa szerint így helyes, a Szentnap szerinte kicsit sántikálós) kicsit még rendezkedtem, takarítottam, Dorkát foglalkoztattam délelőtt, míg az apukája felhozta a pinyóból a fát, görögsalátát készített és krumplit pucolt-vagdosott nekem, hogy délután már csak fel kelljen dobni, mialatt megsül a fasírt. A terv az volt, hogy Dorottya és Apa elmennek három felé sétálni (Apa terve még kis pohárka forraltbor ivása is volt), addig Anya feldíszíti a fát, s mikor hazaér a magát jól kialudt kislány, elámul a csodaszép fenyő láttán. Ehhez képest a következő zajlott: Apa összerakta a fát, Anya Dorkát öltöztetett és kisurrant vele a lakásból úgy, hogy a lányka mégcsak a fa sziluettjét se lássa. Anya bepakolta Dorkát a babajárgányba, addig Apa is leért. Anya búcsút intett a távozóknak, majd felsietett fát izélgetni. 5 perc múlva Apa telefonált, de szinte mondania sem kellett semmit, mert Dorka a háttérből túlüvöltötte. Írd és mondd kb. 100m-re jutottak el, addigra Dorkanyuszi már annyira sírt, hogy levegőt is alig kapott. Visszajöttek. Mikor kivettem a kocsiból, még nagyon hüppögött, de megnyugodott hamar. Innentől lett gyanús, hogy elkezd a bébi szorongani, de Dorottya változásai (ami egybeesett immáron az Ünnepekkel) egy másik bejegyzés témáját képezi. Szóval a továbbiakban úgy díszítettem a fát, hogy a gyermek aludt nekem háttal, én meg lábujjhegyen rakosgattam a díszeket meg a többi cullangot. Mikor felébredt, jött a főzelék, aztán a Nyuszipók felöltözött csinos Nyuszipóknak és csengőszóra bebillegett Anya ölében a fás helyiségbe. Tetszett neki a karácsonyfa, de azért ki nem volt dőlve, a játékok érdekesebbek voltak. Megkapta a már három hónapja itthon levő tanulószéket, a járássegítő oroszlánt, a már szintén használatba vett játszószőnyeget (én kiáltottam ki azzá, amúgy egy sima 100x140-es meleg macis takaró - hülye habtapi helyett) és egy formabedobó csigát. Éljen a Vatera. Aztán még pár percig örültünk egymásnak, majd megjött Ricsi anyukája és a továbbiakban már vele együtt töltöttük az estét. Elkészült a vacsora is és még a díszítés nélküli mézeskalácsot is feltálaltuk (nem volt kedvem már díszíteni, na). Aztán még kis játék, beszélgetés, fotózkodás, majd Dorka fürdetése és (hozzá képest) maratoni altatása.

Karácsony első napján délelőtt összecsomagoltam, majd Dorottya alvása után átmentünk Kati mamához ebédre. A lányka már a megérkezés utáni pár percben pityergőre fogta párszor, mikor nem voltam a látómezejében, s csak jóval később oldódott fel. Kapott Katiéktól vásárlási utalványt és egy aranyos rugdalózót, még nagy rá, de az sosem baj. Andreas most is hozta a formáját. Míg állítólag távollétünkben másról sincs szó, csak hogy "Góka" így meg "Góka" úgy, addig persze mikor ott van életnagyságban, le se izéli, sőt, ha a mi kicsi "Gókánk" hozzáér a kezével, Ő fájdalmas sziszegések és "áuáu"-zások közepette húzódik el Angyalkámtól. De hát gyerek. Most lesz három. Ez ilyen. Ebéd után kocsiba szálltunk és elindultunk Kanizsára. Út közben Dorkanyuszi még szopizott egyet, aztán mire Anyuékhoz értünk, már szinte már csak egy kis nyújtózás és fürdés volt hátra a napból. Dorottya nagyon megszeppent Anyuék láttán, többször el is tört kicsit a mécses és újra csak nálam volt jó. Még az este előkerült a Papa által kigondolt és általam már megénekelt ominózus FP tanulókutyus. Először ezt is kicsit óckodva fogadta a Csöppem, de az idő már igazolta azóta, hogy jó barátok lesznek. Aztán következett egy katasztrofális éjszaka, a vége már Nurofen lett, mert nem tudtam mást kitalálni, mint a felső fogacskák érkezését. 10percenként sírt fel keservesen fél egyig, majd a végén elaludt, de kétszer is szopizott éjjel.

A Karácsony másnapja már simábban zajlott, Dorka jókedvű volt, megjött a Dédike és aztán Adriennék is (csak Ő és Misi, Janka beteg volt), tőlük is kapott body-kat és harisnyát (ezek is nagyok, de az ugyebár sosem baj). Ami viszont nagyon-nagyon rossz volt, hogy mások nem jöttek. Kicsi Hanna nemhogy meggyógyult volna a múlt heti betegségéből, de visszaesett és egész nap lázas volt, köhögött és szörnyen volt, így érthető módon és természetesen mindenki érdekében Pesten maradtak. Elgondolkodtam, hogy az elmúlt 28 évben minden karácsonyt a húgommal töltöttem, ez volt az első, amikor még csak nem is láttam Őt. Azért hála a tudományos vívmányoknak, skype-on de. Meg hallhattuk, hogy hogy köhög ez a kis Csibefej... Kicsit beszélgettünk, Hannával kukucsoltunk, huncutkodtunk, de azért ez így nem volt az igazi. Sőt. Nagyon rossz volt. Nagyon hiányoztak nekünk, és nagyon sajnáltam a kicsi Hannát, de a húgomat majdnem még jobban. Egyrészt tudom már én is, milyen az egy anyának, mikor beteg a gyereke (mind fizikailag, mind lelkileg nehéz megélni), mindemellett azt is tudom, mennyire készült már haza, mennyire szerette volna odaadni anyuéknak az ajándékát, de legfőképpen mennyire szeretett volna velünk lenni. Neki sem könnyű semmi, ezek az együtt eltöltött napok töltik fel Őt is kicsit. Vagyis töltötték volna. Olyanok voltunk így egy kicsit, mint egy féllábú-félkezű akármi, különösen ilyenkor, karácsonykor...

Az otthonlét szombatig, 29-e kora délutánig tartott, Dorkánk addigra bárkivel szívesen elvolt már nélkülem is, Anya kifejezetten nagy haver lett, mindig meg tudta vigyorogtatni Nyulacskámat (bár alapon nem nehéz dolog ez, mert folyton mosolyog), Dédivel és a Papával is jól elvolt. Ettünk finomakat, sétáltunk és játszottunk nagyokat, Dorottyka egy igazi tündér volt, akivel tényleg öröm minden nap.

Jó is volt (otthon voltunk), rossz is volt (Csilláék nélkül), de legfőképpen már megint rövid volt. Olyan telhetetlen tudok lenni, de nagyon hiányzik az anyukám közelsége. Ríni tudnék, hogy miért vagyunk ilyen messze egymástól és miért kell a lányomnak elpityerednie magát a nagymamája láttán, csak mert alig látja és nem ismeri meg... Rossz ez nagyon, de így hozta az élet. De éljen a skype és a webkamera, ezentúl sokkal gyakrabban fogunk beszélni rajta, mert ez így nem járja!!