Az igazság pillanata 1.

Éjjel 3-szor voltam pisilni, de ennél jóval többször voltam fent. Csak bámultam megint az órát, hogy mikor lesz 9, amikor is telefonálhatunk. A reggel nagy izgalomban telt, párszor elmondtuk egymásnak, hogy milyen klassz lesz és hány darab és mennyi idő van vissza atompontosan 9-ig. Aztán eljött az idő.

Telefonáltam. Kedves hölgy kapcsolta a biológust. Nem veszi fel. Kedves hölgy kért, hívjam öt perc múlva. Hívtam, kapcsolta. Biológushölgy felvette! Elhabogtam, hogy ki vagyok és a picikékről érdeklődöm, hogy vannak. A válasz: "Igen, a 6 petesejtől 1 embrió mutat egészséges fejlődést. Holnap ugyanilyen tájban telefonáljon újra kérem, hogy......" Köszönöm, viszhall.... Teljes filmszakadás... Nem értem....Mit mondott? Egy picink van csak a 6-ból? De hát az hogy lehet? Hiszen nem is sima lombikos összeeresztés volt, hanem a válogatott (kromoszóma és kötődés szempontból) legjobbak kerültek egyesével befecskendezésre a 6 petesejtbe! Akkor meg miért csak 1?

Ricsi ült velem szemben és látta, hogy csak nézek és gyűlik a könny a szememben. Ő sem értette... Aztán megkérdezte, hogy mit mondott még a hölgy, mondtam, hogy holnap még telefonálni kell. Megkérdezte miért. Mondtam, hogy nem tudom, mert azt már nem fogtam fel... Talán azért, hogy megnézzék, hogy ez az egy szem kis drága hogyan fejlődik tovább. Sírtam. Sokat és keservesen. Csak néztem és mintha valaki kántálta volna megállás nélkül a fejemben: Csak egy szem...csak egy szem..Abból a sokból csak egy szem...Bár anyunak ígértem, hogy amint van vmi, hívom, még vagy fél órán át nem bírtam a telefont sem felemelni. Teljes döbbenet és értetlenség...

Az idő múlásával folyton csak cikáznak a gondolataim. Az első óra azzal telt, hogy okokat kerestem az alacsony darabszámra. Hogy lesznek így ikreink? És miért csak egy? És egyáltalán? Ricsi újra felhívta a Kaálit, mert én képtelen voltam. Elmondta, hogy nem tudtam értelmesen elmagyarázni neki, miért is kell holnap telefonálni és megpróbált okokat kipuhatolni. Bár a biológusnő már nem volt bent, egy másik hölgy elmondta, hogy okot nem tud az eredményre, de az biztos, hogy azért kell holnap beszólni, hogy az az egy hogy fejlődik. Na, ekkor változott meg minden. Innentől már nem a maradék ötöt sirattam, hanem elkezdtem rettegni, hogy az az egy kis árván maradt csöppség kibírja és osztódjon tovább. Mert ha még ő is feladja, akkor már nem lesz miért és Kiért bemennünk hétfőn...

Itt ülök, rajtam a teljes tehetlenség súlya, bennem egy csomó gyógyszer, hüvelytabletta és ösztrogéntapasz, a hasam még mindig puffadt és fájós a tegnapi összeszurkált petefészkeim folyományaként és még az is lehet, hogy mindez hiábavaló volt. Iszom a sok vizet, eszem a fehérjét, hogy legalább én gyógyuljak, mert másként nem is leszek alkalmas befogadni az egy kis Picinyünket, aki reméljük megmarad... Mondhat bárki bármit. Ezt csak az tudja átérezni, aki ezen már túlesett. A kaális fórumon a lányok nagyon biztatnak, hogy akár még másikak is összeszedhetik magukat, de én inkább csak annak az egynek szurkolok nagyon! Jó, hogy olyanokkal tudom megbeszélni a bánatom, akik közül már sokan átestek ezen és maximálisan megértik, miért is fáj ennyire a "szinte semmi" elvesztése. Mert annak, aki ebben nincs benne, annak ezek csak sejtek, nekünk viszont a szülővé válás lehetősége és olyan, mintha elveszítettük volna a kisbabáinkat...

Most nagyon rossz nekünk. Csak nézünk magunk elé, aztán egymásra, aztán szorítjuk egymást úgy, ahogy a kis Kincsünket szorítanánk, hogy maradjon velünk, mert nagyon szeretjük Őt... Holnapra minden kiderül...

Addig még azért telesírok pár zsepit...

 

A petesejtleszívás

Éjjel nem aludtam túl sokat, azt is rosszul. Minden egyes forduláskor azt hittem, hogy leszakadnak a melleim, annyira fájtak. Hason aludni szinte esélytelen volt, pedig az a kedvenc pozitúrám. Persze közben folyton az órát lestem, hogy mikor megyünk már...

Időben megközelítettük az objektumot, háromnegyed 9-kor már a recepciós pultnál álltunk adategyeztetni. Kis türelemmel még helyet foglaltunk, de nem telt bele két perc és már jött egy is hölgy műtős cuccban és a nevemet mondta. Engem a földszinti műtőrészlegbe vezetett, Ricsit pedig megkérte, hogy az emeleten foglalja el magát, amíg nem lesz rá szükség. Egy öltözőbe invitált, ahol megmutatta a zárható szekrényt, ahova a ruhámat pakolhatom, a hátulkötős hálóingeket, a "lapszoknyát" (sima lepedő, amit magam köré kellett még csavarni), az eldobhatós pacskert és a hajháló szerű sapkát. Majd megkért, hogy ha beöltöztem páciensnek, akkor csüccsenjek le az előtérben. Egy kolléganő már az örzőben feküdt, egy másikat pedig épp műtöttek.

9:37-et mutatott a falióra, amit megtaláltam a szememmel a műtőben. Feküdtem egy speckó, ámde tipikusan nőgyogyis ágyon (a végéből ki van egy db kanyarítva, hogy a doki könnyebben odaférjen), a lábaim a szükséges tartókában, nagy terpeszben, rajtuk csizmaszerűen ráhúzva ilyen borítóakármi. Amit nagyon kedvesnek találtam, hogy hanyatt fekve nem csak pusztán a plafont láttam, hanem fel volt erősítve egy fotó (olyan tipikus képeslapfotó), amin egy kalapos kisfiú virágcsokrot  és puszit ad át egy fodrosruhás kislánynak. Amíg az orvost vártuk, arra gondoltam, hogy az én babáim is ilyen kis cukipofik lesznek... Közben megkaptam a jobb karomba az infúziót, majd az orvos megérkezése után fél perccel már az altatószert is, mely nagy levegővételek közepette fura ízzel borítva el az egész fejemet, pár másodperc alatt álomba nyomott.

A következő pillanatban az örzőben levő órán az láttam, hogy 10 óra lesz 2 perc múlva. Álmos voltam nagyon, de nem fájt semmim, nem volt hányingerem, minden okés volt. Jött egy hölgy, akitől megkérdeztem, hány petesejtet sikerült leszívni. Azt mondta, 6 darabot. Az meg hogy lehet?! Annyi tüszőből csak ennyi lett? Nem értem... De túl sokat nem tudtam filózni rajta, mert újra bealudtam. Nemsokára megérkezett Ricsi az eldobhatós papucsában és a zöld köpenyében. Azt mondta, ő is mindjárt megkérdezte, hány sikerült és hogy a hat az mennyire számít milyennek. Azt mondták, erős átlagos. Nem lettem sokkal jobban ettől. Attól viszont igen, ahogy láttam, hogy őt ez boldoggá teszi és nagyon büszke volt a kis sejtekre... Egy fél óra múlva már felkeltem pisilni, aztán már nem is az ágyba fektettek vissza, hanem egy nagy, lábtartós fotelbe. 12 után pár perccel pedig megszabadítottak a branülömtől is és mehettem öltözni.

Az emeleten vártuk Boga doktort, akihez kb. fél óra múlva tudtunk bemenni. Ő is elmondta, hogy 6 petesejtünk lett, mire én megkérdeztem, hogy nem kevés-e ez ahhoz képest, hogy mennyi tüsző volt. Azt mondta, ő is többre számított, de így is jó ez... Nem voltam boldog (biztos a hülye maximalizmusom!), Ricsi látta is rajtam, hogy kicsit elkettyentem és megsimizett, hogy nagyon jó ez így! Boga doktortól kaptam egy A4-es papírt, teleírva a petesejtleszívás után javasolt kezeléssel. Később az Aranyhajóban kiváltottunk egy

• Dermastril tapaszt, amiből kettőt kell felragasztani és négynaponta kell cserélni
• 3 napra Doxycyslin-t (gondolom a műtét miatt)
• Utrogestan hüvelytablettát (első három napban 6db, később 3)
• Astrix tablettát és Folsavat (napi 2x)
• Crinone hüvelygélt a beülti utánra az Utrogestan mellé
• Isostar italt - napi fél litert kell inni

Nem gyenge, újabb 19ezer Ft, de hát kit érdekel. Az is elmondta, hogy nagy valószínűség szerint hétfőn fogom visszakapni az embriókat, de a pontosat majd úgy tudjuk meg, ha holnap reggel 9-kor telefonálunk. Ekkor tudunk beszélni a biológussal, aki elmondja, hogy hogy állnak a picikéink és hányan vannak. Akkor kapunk konkrét időpontot is az embrió transzferre.

Ricsi nagyon bizakodó, szerinte mind a 6 petesejt megtermékenyül és 6 kis embriónk lesz. Tudom, hogy kell a pozitív szemlélet és van is, de én óvatosabb vagyok. Az is nagyon jó lenne, ha öt lenne, mert akkor kettőt most megkapnánk és maradna még 3 fagyibaba. Egyébként egy nyilatkozatot is kellett már kitöltenünk, hogy ha vannak létszámfeletti embriók, azokat hány évre szeretnénk fagyasztatni (max. 10 évre lehet). Úgy egyeztünk meg, hogy legyen 6 év, hiszen addigra már 40 éves leszek, után meg már úgysem valószínű, hogy a mostani kettő mellé még akarnék egy ikerpárt... De ezt még eldönthetjük hétfőig fixre.

Ricsi egy tündér, mint mindig. Körbeugrál, kiszolgál, "nehajolgass-lehúzomacipőd", levest és csirkés-mozarellás salátát rendel nekem az előírt fehérjedús étrend jegyében és benézeget a szobába, hogy minden rendben van-e, nem vagyok-e rosszul, párnát hoz a hátam mögé, hogy tudjak írni. Egy igazi társ. Bár azért szót emelt amellett is, hogy neki is meg kellett azért tenni ismét a magáét, úgyhogy nem semmi meló volt azért abban is.. Arany szívem... Gondolkodtam is rajta, hogy megsajnálom, de aztán úgy döntöttem, hogy mivel neki nincs egy teljesen felfújt mikiegeres lufi a hasába és nem úgy megy, mint egy ortopéd kacsa, így nem fogom megszánni. Mindenesetre azért hálás vagyok neki minden segítségért és a hozzáállásáért. Megígérte, hogy minden este beszélni fog a hasamhoz, buzdítandó a srácokat a megtapadásra. Addig is, míg megkapjuk őket, már ma is intézett pár keresetlen mondatot a hasamhoz hajolva a méhnyálkahártyámhoz és elmagyarázta neki a miheztartás végett, hogy milyen feladat vár rá, milyen mocskos módon vastagodjon és nagyon csúnya sorsot szánt neki, amennyiben a kicsik velünk maradását nem segíti elő. Nevetek rajta, mert olyan aranyos... És egyben megható is a ragaszkodása.

Nagyon várjuk a holnap reggelt, hogy kiderüljön, hány babusunk lett. Ha jól belegondolunk, azért nem volt szép dolog a Brit uralkodóháztól, hogy csellel választották ki a Kate-Vilmos esküvő legalkalmasabb napját... Mert azért azt mindenki beláthatja, hogy egyértelműen az húzódik a háttérben, hogy angol valami okostojás megtudta, hogy mikor lesz a mi petesejtleszívásunk illetve az anya- és apaanyag összerakásunk, azaz embriókészítésünk napja. Mivel tudvalevő, hogy ez a nap ezáltal szerencsenapnak lett minősítve (tekintettel a tökéletes női és férfi frigyre lépés szimbólumára), így magukra vonatkoztatva ezt a napot jelölték ki babonából ők is az esküvő napjaként, bízva a hasonlóképpen tökéletes frigy létrejöttében. Bagatell és kisstílű, de megbocsátjuk...

Ma este már anyuka vagyok!!! Ricsi pedig apuka!!!! Csak még nem tudjuk, kiknek leszünk a szülei! De holnap 9-kor az is kiderül!

 

Új szurik és második konzultáció

A húsvét a család mellett a Gonal-F és a Cetrotide bűvöletében telt. A belövőtollas Gonal már nagyon flottul ment, ám az elborzasztó Cetro-s szett új kihívást jelentett vasárnap reggel.

Ricsi - mint fő írástudó - nagy műgonddal áttanulmányozta a leírást, megnézte a szerelési illetve kapcsolási rajzot, majd nekilátott a szerkezet összeszereléséhez. A kis poros üvegcsébe belenyomta a sárga végű tűvel a fecskendőben levő folyadékot, óvatosan feloldotta a port, majd visszaszívta a vegyületet a injekciós fecsibe. Majd tűcsere jött, kipöckölte a felszívott maradéklevegőt és egy kis folyadékot is, akár a nagyok, aztán használatra készen átadta az eszközt, hogy akkor lőjem be a hasamba. Nem mondom, hogy nem kellett nagy levegőket vennem előtte, de végül is beszúrtam a jó erősen összecsippentett hurkámba. Ricsi halált megvető bátorsággal nézte, hogy a folyadékba nem keveredik-e vér, mert akkor le kellett volna állítani a műveletet. Végeredmény: A küldetést csont nélkül teljesítettük. Az öröm felhőtlen volt! Nagyon büszkék voltunk magunkra: egy új akadályt ugrottunk meg. Én Ricsire külön büszke vagyok, mert alapjában ő retteg az ilyesmiktől, de olyan sok lélekjelenlétet tanusított a napokban, hogy le a kalappal előtte. Simán végig bírja nézni, ahogy beadom a szurit és figyeli, nehogy vérezzek. Csak ámulok, mennyire jól helytáll és tényleg örülök, hogy át tudta lépni a saját korlátait. Olyannyira belejött a dologba, hogy hétfőn is (és azóta kedden és szerda reggel is)ő állította össze a kis szettemet. Ebben is úgy mozgunk, mint egy jól működő gépezet fogaskerekei.

Az új konzultációra kedden került sor. Reggel fél 8-kor újra vérvétel, majd 10:45-re volt időpontom ultrahangra. Gondolom már mondanom sem kell, 12:15-kor szólítottak a vizsgálóba... Amint bekerült az uh-fej a helyére, és elhangzott az első szám, már számoltam is magamban. Az első adat a nyálkahártyám volt: 7,8mm. Nyolcadik ciklusnapon egyáltalán nem tartom rossznak, beültetéshez 5-6mm-től már jó, úgyhogy rendben vagyunk. Aztán megint jöttek a lottószámok, csak már magasabb kategóriák: 12,15,16,18,19,stb. Összesen a két fészekben 15 fiókát számoltam össze.. Nem volt vmi kellemes a vizsgálat, mivel már amúgy is egyre jobban feszített a hasam és fájt a mellem (amúgy ezek a tünetek csak egyre rosszabbak az idő előrehaladtával). Mindenesetre úgy gondolom, nem rossz eredmény ez, nemdebár? De majd úgyis a végjáték lesz a lényeg A doktor ott helyben közölte is velem, hogy akkor pénteken lesz a punkció, de majd a szobájában elmond mindent! Hurrá!!! Már pénteken!!! Ezek szerint a doktor is jónak ítéli az eddigieket...

A szobában aztán kaptam még két receptet: további két Cetrotide-t valamint két ampulla Gonapeptyl-t (Ez két db előre összeállított fecskendő, amit csak szúrni és nyomni kell. Már nem jelent problémát). Kedden még kellett lőnöm egy Gonal-t és egy Cetro-t, aztán ma (szerda) reggel a másik Cetro-t, a két Gonapeptyl-t pedig ma este 21:30-kor kell egymás után beadni. Ez lesz a tüszőrepesztő, amik időzítetten min.36 óra múlvára tolják ki a tüszőrepedést. Csütörtökön már nem kell semmi szuri, csak várakozunk. Aztán péntek reggel 9-re kell mennünk a Kaáliba és 9:30-kor megtörténik altatásban a Kicsikéim leszívása. Közben majd Ricsi is leadja, amit neki kell, hogy kezelés után kb. 4-5 óra múlva megtörténjen a kettőnk sejtjeinek egyesítése. A továbbiakról biztosan majd utána fognak minket tájékoztatni, de szerintem szombaton fogjuk megtudni, hogy mikor kapjuk vissza a picikéinket... Addig is sokat iszom (vizet), zabálom a méhpempőt (szerintem ezért lesz klassz a nyálkahártyám), Apajelölt pedig issza a Proxeedet.

Nagyon izgalmas! És bár izgalmas, mégis nyugodt vagyok. Ha minden jól megy, akkor május elsején, anyák napján már én is "anyuka" leszek! Ha ténylegesen még nem is, de többszörös, akár 8-10-szeres anyukája leszek a pöttöm kis embrióinknak. Lehet, hogy kicsit idiótán hangzik, de tegnap délután csak feküdtünk Ricsivel az ágyon és arról beszélgettünk, hogy mennyire várjuk már a babákat és hogy még sehol senki, de már most nagyon szeretjük azokat az apró kis embriókat is... Nagyon szentimentális hangulatban voltunk...

Nagyon kell, hogy ők is akarjanak annyira ragaszkodni, mint amennyire mi ragaszkodunk hozzájuk. És ha megígérik, hogy ők is mindent megtesznek, hogy velünk lehessenek, akkor mi meg azt ígérjük meg, hogy mi leszünk a legjobb szüleik a világon, akiket csak el tudnak maguknak képzelni... Nagyon várunk Benneteket!! 

Húsvét és a család

Vasárnap délelőtt hosszas készülődés után nekiveselkedtünk Kanizsának. Mamus sonkával, főtt tojással, húslevessel, sült kétlábú állatokkal (tyúk, kacsa) és rétessel várt minket. Oltári nő, az fix. A maga 74 évével olyan energiával süt-főz-állatgondoz-növénytermel, hogy bárkit megszégyenít. Ettünk, ittunk, sokat beszélgettünk, aztán megpakolva elindultunk Apuhoz, aki Adriennéknél töltötte a délutánt. Ott is kicsacsogtuk magunkat, aztán visszaindultunk. A vidéki levegő jótékonyan hatott rám, nagyon nyugodtnak érzem magam (Mekkora arcom van, méghogy vidéki levegő! Győr is vidék! Maradjunk inkább a környezetváltozásnál...)

Hétfő délelőtt aztán újra felkerekedtünk (ez már csak egy ilyen hétvége volt) és elindultunk meglátogatni a Csaj-Lakot. Érkezéskor Csöppem éppen az ÚjAnyu mellyéről lógott lefele (tisztelettel jelentem, már 70-et is megeszik!), majd miután sikerült a vákuumot megszüntetni a szája és Csillu között, átadtuk az első hivatalos babavizit ajándékot. Ezt még itthon fényképeztem, Hannával nem csináltunk képet, mert nemtommérnem. Szóval pelustorta, amit csináltattunk:

ÚjAnyunak nagyon tetszett, azt mondta, még nem is látott ilyen szépet Örültem, hogy örül. Csak annak nem örülök, hogy nem tud eleget pihenni. A bébi elég sokat sír, mert sokszor nem tud rendesen büfizni és olyankor marad levegő a pocakjában. Így Csillu feszkózik, hogy Hanna sír, így egyikük sem pihen. Anyu (a régi, Csilláé és enyém) igyekszik türelemmel segíteni, de szegénynek nem mindig sikerül. Bár épp ottlétünkkor volt egy nagyon klassz momentum: Hannababa kapott ivást, MecsekBébi büfiteát, méghozzá pohárból! Úgy lafatyolt aranyom, mint egy pici kutyus Nagyon édi volt. Ezt az új technikás megoldást (pohárból ivás) RégiAnyu modellezte le ÚjAnyunak. Persze ÚjAnyu először azt gondolta, neki is fog menni elsőre, de nem így lett. És nincs is ebben semmi meglepő, hisz senki sem úgy születik, hogy tud mindent rutinból. Erre vannak a RégiAnyuk. Aztán RégiAnyu kezében csak feküdt a Kiscsöpp és haláli nyugalomban nézegelődött. Nagyon jó volt látni milyen kis nyugodt. Szerintem egyszerűen átvette a Mama lelkiállapotát. És ezt látni nagy tanulság volt nekem is. Tudni elfogani a segítséget és ne akarni azt hinni, hogy mindent tudunk. Hát ki tudna jobb segítség lenni, mint az ember saját anyukája, aki ráadásul nem az ostoba fajtából való és nem egy paragép újdonsült nagymama, aki huszonharmincév távlatából még azt is elfelejtette, hogy is kell fogni egy újszülöttet, nemhogy egyéb kunsztokat művelni vele...

Szóval a mi RégiAnyunk határozottan a jobbik nagymama-fajta, és csak remélni tudom, hogy ezt Csillu is mielőbb felismeri és elfogadja még jobban a segítségét. Nem csak a főzés, mosás, takarítás terén, hanem hagyja, hogy Anyunk átvegyen pár apróságot a Pici körül is, hogy azidő alatt Csillu pihenni, aludni tudjon. Meg kell értse, hogy Ő, ÚjAnyuként ugyanolyan fontos tényező a Csillu-Hanna relációban, hiszen azzal teszi a babáért a legtöbbet, ha magának is megadja a legtöbbet (lehetőség szerint). Ha igyekszik többet pihenni, okosan enni, inni, akkor Hanna baba is jól tud lakni, mert lesz bőségesen tej, lesz nyugalom. És a Babusnak most ez a két dolog, amire szüksége van: nyugodt Mami, benne sok tejjel. Neki ez a Kánaán. Na meg persze egy háttérből rájuk sokat gondoló nagynéni...

De menni fog ez, csiszolódás kérdése az egész! Okos lány a húgom, erre is rájön hamarosan.

Szurik utáni első vizsgálat

Az első ciklusnapon ugyebár elmondták, hogy akkor nem a hatodik napon, hanem az ötödiken, azaz szombaton menjek vérvételre és uh-ra. Erre a napra nagyon kíváncsi voltam, mert hát kicsit tartottam attól, hogy milyen hatása van ennek az injekciónak. Pláne, hogy még csak négyszer "kezeltem magam" vele. A böködés egyébként már úgy megy, mint az ágybavizelés. Most már különösen, hiszen semmi egyéb teendőm nincs köszönhetően az azonos dózisoknak, mint kihúzni az adagológombot a toll tetején, bebökni a tűt a hasamba és belenyomni a szervezetembe az adagomat. Kb. fél perc pakolással és fertőtlenítéssel együtt.

A reggeli vérvételre fél 8 előtt érkeztem, csak egy lány volt előttem a férjével. Hamar végeztem is, pedig még beszélgettünk is egy kicsit. Aztán még maradnom kellett, mert elvégeztek rajtam egy tisztasági vizsgálatot is (mint kiderült azért, hogy ha esetleg lenne valamilyen hüvelyi fertőzésem, azt még gyorsan kezelni lehessen). 8 után 10 perccel már újra itthon voltam, majd 9 után Ricsivel kettesben visszamentünk az ultrahangra. Szokás szerint várni kellett, most kb. másfél órát... Addig remekül elbeszélgettem egy mellettem ülő lánnyal, aki már a harmadik beültetésére készül, kedden lesz a leszívása. Sok mindent mesélt, nagyon kedves volt.

Nagy sokára rámkerült a sor. Míg a szokásos félpucér, ámde bokazoknis sztoriban nyomtam a kezelőágyat, azon filóztam, mi lesz, ha esetleg nem fejlődött egyetlen normális tüszőm sem és esetleg rám nem hat ez a szuri? Annál is inkább, mert bár az elmúlt napokban többször is éreztem, hogy a szokásosnál jobbán fájdogál és szurkál mindkét petefészkem, egyéb rosszullétem vagy tünetem nem volt. Nem híztam egy dekát sem, sőt, köszönhetően a diétának, egyre jobban érzem magam a bőrömben. A túlstimulálást így kapásból elvetettem, márháthiszen nem érzek semmi extrát. Mindezek közepette megérkezett Boga doktor. Lábak szét, hajrá. Kissé kellemetlenebb volt a szokásosnál is az ultrahangfej bennem léte, amit kicsit furcsálltam. Aztán elkezdte mondani az asszisztens hölgynek a maga megszokott módján a monitoron tapasztalt dolgokat. Amikor rátért a bal oldali petefészkemre, úgy sorolta a számokat, mintha lottósorsoláson ő nyúlt volna bele a gömbbe: 6,8,9,13,12,7,9 és még ki tudja, mi nem. Azt sem tudtam, miről beszél! Mivel csak későn fogtam fel, hogy már azonnal a tüszők méretét mondja, nem tudtam az elejétől számolni, hogy hány darabot diktált be a hölgynek. Ám mire felocsúdtam, áttért a jobb oldalra, merthát ugye olyanom is van... Ott kb. ugyanezt előadta. Aztán megköszönte a részvételt, öltözhettem. Teljes kamilla! Szerintem minimum 10 tüszőm kezdett érni, de lehet, hogy még több is, bár a darabszámra nem tért ki később sem. Punkciókor úgyis kiderül, de az tuti, hogy nagyon sok... Kimentem a kezelőből, majd Ricsivel felmentünk Boga doktor után a szobájába, hogy elmondja a továbbiakat.

Itt jött a következő meglepetés: új kisbarátot kaptam, aki Cetrotide névre hallgat. A meglevő Gonal-F társaságában ezt is magamba kell szúrni holnap és holnapután reggel, ám ez már nem toll, hanem rendes szuri... Azt hittem, lefordulok a székről. Megkérdeztem, mennyire kell ehhez segítség, vagy ennek a végén is van gomb, amit megnyomok és kész? Boga doktor megnyugtatott, hogy persze, ennek is van, úgyhogy meg tudom csinálni egyedül is. Akkor meg semmi gond, megoldjuk, mint mindent! Elmondta, hogy kedden reggel újra jönnöm kell vérvételre, délelőtt pedig ultrahangra, hogy megnézzük, hogy állunk akkor. Köszi, viszlát, irány a patika.

Az újabb meglepetés a gyógyszertárban ért, amikor a hölgy odahozta a pénztárhoz a két dobozkát, benne a két napra való szurival és közölte, hogy akkor ő most 19.980 Ft-ot szeretne tőlem kérni... Kisebb infarktus után nyújtottam a kártyámat, mert hát mit tud tenni az ember lánya, ha gyereket akar, fizet. Újabb huszas. De nem baj! Kinek mit hoz a nyuszi, nemde?

Az utolsó döbbenet az otthon kibontott dobozok fölött ért bennünket. Elég ijesztő a szett. Kerestem rajta azt a bizonyos gombot, amit Boga doktor csak olyan kis felületesen megemlített. Nos, persze hogy van rajta gomb, csak nem olyan, mint a tollon, hanem olyan, mint egy injekciós fecskendőn! Méghozzá azért, mert ez egy INJEKCIÓS FECSKENDŐ!  Teljesen kinyúltam! Ricsi sem volt túl boldog, ő már a tollas mutatvány láttán is legszívesebben egy pajzson a vállán körbehordozott volna Győrben, hogy én mekkora hős vagyok! Ez azért felülmúlta még az én képzeletemet is. De nem baj. Teher alatt nő a pálma. Megfogadtam, hogy nem futkosok holmi szuribeadás miatt senkihez, mert akkor mindig másra leszek szorulva. Megoldom és punktum. Bár azt még nem tudom, hogyan...

Az első otthoni Hanna-vizit egyhetesen

Lehet, hogy ez nem lesz olyan klassz bejegyzés, ezt előre kell bocsássam. Köszönhetően annak, hogy ma délután kb. 2 órán át írtam ezt a bejegyzést, ám a kész állapot után fél órával eltűnt az egész(asszem ez az átlagembert is megviselné, én viszont halmozottan hátrányos helyzetű vagyok, mert már kezdem érezni, hogy kicsit magasabb a hormonszintem a kelleténél és lassan bármire ugrom)... Így újra próbálom írni.

Szóval pénteken reggel anyu és apu már reggel elindultak Pestre. Anyu segédmunkásnak és hivatásos nagymamának, apu pedig csak egy napos villámlátogatásra tette tiszteletét az új unokájánál. Én csak munka után tudtam menni, de így is nagyon örültem, hogy végre újra láthatom a Csöppemet!

Nem mentem üres kézzel: először is Csillunak névnapja volt, így vittem neki egy fémdézsába összeültetett virágkompozíciót (szerintem nagyon kis helyes tavaszi repertoár) illetve egy csomó Cserpes gyümölcsjoghurtot. Azt először a kórházban kapott tőlem, gondoltam, hátha jólesik neki, illetve mástól ilyet úgysem kap, mivel Győr környéki speckó cucc. Annyira ízlett neki, hogy vasárnap is vittem, aztán most már még többet is. Ezen kívül Hanna baba is kapott ajándékot. Mivel az anyukája úgy döntött, hogy a szintén tőlem kapott név-betűket nem a szobaajtóra, hanem a szekrény karimájára rakja, így a kedvenc virágosomnál meglátott kislányos ajtódíszt nem bírtam otthagyni. Annyira megtetszett, hogy azonnal megvettem a Babusnak, épp olyan aranyos számomra, mint amilyen ő!

Amikor odaértem, épp az anyukáján szuszogott, túl volt már jócskán az evésen és a büfin is, de Csillunak nem nagyon van szíve lerakni, olyan jókat alszik a hasán. Apropó has: a húgomnak már szinte alig van hasa. Egy héttel azután, hogy kitolt a sörhasából egy közel háromkilós gyereket, mondhatjuk hogy szinte mintha mi sem történt volna. Persze szerinte nem, de azért lássuk be, mégiscsak. Ha így halad, még egy hét és semmi sem fog rajta látszani, csak annyi, hogy egy bébi lóg le a melléről... Azért lássuk be, nincs igazság a földön. Én még attól is hízok, ha megiszom egy pohár vizet és/vagy ha szívok egy nagyobb adag levegőt a tüdőmbe. Valószínűleg én még szülés után egy évvel is számíthatok majd olyan kérdésre, amiben a hasamban levő ikrek nemére fog vonatkozni...

Visszatérve a babára és az anyukájára, nagyon cukik voltak, ahogy heverésztek:

Aztán Hanna később is aludt, huncutkodott, forgolódott:

Itt jegyezném meg egyébként, hogy bár nincs túl nagy tapasztalatom az egyhetesekkel, de meglátásom szerint kiválóan emelgeti a fejét és nagyon ügyesen tud forgolódni is! 

Aztán evett egyet (nagyon ügyes, még csak egy hetes és már 50, sőt 60 g-ot is kiszippant ám!), és mérlegelés közben még pózolni is maradt energiája :

Aztán Apa ölében újra elszunyókált...

 

 

 

 

 

 

 

...aztán kisnyuszikról és kutyusokról álmodott.

 

 

 

És bár még nincs foga, a foga fehérjét azért már kimutatta:

Egyébiránt alvós pozíciójában szinte egész végig csak bámultuk, hogy milyen szép,úgy mint itt az anyukája teszi...

 

 

Az ott töltött pár óra alatt ért benyomásokat hazafelé az autópályán összegeztem magamban és rájöttem, hogy jelenleg ők (Hanna és ÚjAnya) a két legszebb lény a világon. Ami pedig kifejezetten Hannát illeti, ő mindenképp pályázik a Miss World címre, melyet már kétféle vonatkozásban is tudtunkra adott. Egyrészt alapelve, hogy meg kell menteni a világot (like Superman)...

...másrészt pedig számára is a világbéke a legfontosabb, mint ahogy az egy tisztességes szépségkirálynőhöz illik

Imádatos kis Csibegyerek, az biztos!!

 

"Éjszakai" Kika-vásár

Már régóta téma volt itthon, hogy nincs rendes étkező illetve konyhaasztalunk. Amikor Ricsi még előttem szalma lett az előző kapcsolatát követően, annyira nekiveselkedett a szinglipasi-létnek, hogy a konyhába hama-gyorsan csináltatott egy pultot asztal gyanánt, hozzá pedig vásárolt három db bárszéket. Ezt nyűtte ő a kedves barátaival kerek 3 hónapig, amikor is betoppantam az életébe. Mivel még ezt követően másfél évig külön laktunk, nem is volt ez annyira zavaró, most meg így 3 év győri lét után mondhatnók már nem az, azért mégiscsak na. A konyhában konyhaasztal legyen, amihez tisztességesen oda tudunk ülni, adott esetben a családot is köré tudjuk rendezni és neadjisten még egy bármilyen tisztát is lehessen rajta meggyúrni.

Sokfél varia volt már, hogy akkor mégiscsak maradjon a pult és szoba üres szegletébe legyen egy étkezősarok, vagy inkább pult ki-asztal be. Az utóbbi időben nem nagyon foglalkoztunk a témával, úgyhogy egy nagyon hirtelen jött ötlettől vezérelve döntöttünk a konyhai verzió mellett és amilyen gyorsan döntöttünk, olyan gyorsan meg is vettük a félig meddig áthidaló megoldásnak szánt szettet. A gyors döntés oka a Kika éjszakai vásáros hirdetése volt. Nem nagy kunszt egyébként, hiszen annyi csak a történet, hogy csütörtök este 6 és 10 óra között mindenre 10% kedvezményt adtak, de valahogy ez sarkallt bennünket a nézelődésre.

Bár a lakás tégla, mégis csak "panelkonyha" a konyha, így a lehetőségeink meglehetősen korlátozottak voltak. Kicsi is legyen, meg nagy is (lehetőleg kihúzható), ne legyen túl széles, hogy el is férjünk mellette, és persze színben sem baj, ha passzol az eddigi dolgokhoz. Mesélhetném, mennyi félét néztünk (többek közt elsőre egy csodaklassz üvegasztalt, de az csak szép volt, praktikus nem. Legalábbis nekünk nem), a lényeg hogy megtaláltuk, amit kerestünk. 75x75x110 cm, de 150-re bővíthető és nagyon jól fog menni a juhar színű konyhabútorhoz. A hozzá kiállított székek a nem nagy konyhába sajnos nem voltak túl praktikusak (textilbőr - szép, de ne nagyon süssek mellette rántotthusit...). Olyat kerestünk, ami harmonizál az asztallal, könnyen kezelhető és tisztítható illetve nem kárpitos. Így találtunk rá a fém-műanyag dizájnos műanyag székekre. Úgy gondoltuk, hogy jól mutatnak az asztalhoz, és ha majd sikerül olyan lakásba vagy házba költöznünk egyszer, ahol lesz étkező, akkor még mindig vehetünk akár bőrkárpitos székeket is. Egyenlőre még a szoba ominózus lakatlan sarkában vanak, ott várják ki szépen, hogy megtudjuk, hogy lesznek babák és akkor leszereljük a konyhapultot, hívjuk a festőbácsit és ő majd kifesti a konyhát, a fürdőt és a babák szobáját. Nekünk nagyon tetszik és az ára... Az egészért cakli-pakli 36.180Ft-ot fizettünk! Oda vagyunk meg vissza!

Péntek este már itt vacsoráltunk, nagyon tudtunk neki örülni! És hát akkor ők azok:

 

Az első szuri - avagy idegtépő randevú Gonal Ferivel

Reggel nagyon izgatottan keltem: eljött az első Gonal-F (a szuri neve) nap! Előzetes D-Day!

Bár már egyszer belenéztünk a dobozba, ami az injekciós szettet tartalmazza és nekiveselkedtünk a leporelló szerű leírásnak is, akkor feladtuk és úgy gondoltuk, hogy majd akkor vesszük komolyan, ha itt lesz az ideje. Nos, ma reggel jött el ez az idő. Szóval doboz elő a hűtőből, kipakolás, leírás tanulmányozása indul.

 

Először végigolvastam, de mivel kicsit sok volt egyszerre, újra nekiugrottam, most már lépésenként.

1. Toll kupakja le.

2. Kupak kiszabadítása a tartókájából.

3. A még védőburokkal bíró tű belehelyezése a tollba (szúr, fordít óramutatóval megegyezően).

4. Légmentesítés: A számlálót elforgat 37,5-re, adagolókupak kihúz, egész toll felfelé fordít, légbuborékot kipöcköl, kupakot visszanyom. Folyadék megjelenik a tű hegyén, de ez jó, betöltés-légmentesítés teljesítve.

5. Kis nyilat a megfelelő adagra (esetünkben 150-re) állít, adagoló kupakot újra kihúz.

6. Hasat fertőtlenít, bőrt összecsíp, szúr, adagolókupakot benyom, benntart 10mp-ig, majd bökit kihúz.

7. Nemfájás, kibírhatóság megállapítása

Reggel fél 8-kor nagyjából ezt bírtam értelmezni a papírosból, úgyhogy végrehajtottam maradéktalanul a küldetést (akkor legalábbis úgy hittem). A fürdőkád szélén ülve a két ujjam közt szorongatott nagyobbacska hastájéki hurkát megközelítettem egy kb. 2-3cm-es tűvel. Először azt gondoltam, cöcö, mit nekem, de mikor élesben ment a dolog, kicsit bepánikoltam, hogy nem akarom megszúrni magam! Aztán rájöttem, hogy egyedül vagyok itthon, úgyhogy nem fog senki megkönyörülni rajtam, úgyhogy böktem. Szinte semmi sem éreztem. Amikor benyomtam az adagolót, akkor egy kicsit csípett, de alig észrevehetően. Aztán benntartottam, kihúztam és ennyi. Hurrá, beszúrtam az első szurimat!!

Fentiek ugyebár mind szép és jó. Csakhogy. Mert hát mindig van "csakhogy", kiváltképpen engem ismerve... Ma ügyesen beadtam magamnak a 150-et, a papír viszont azt írja, hogy elég egyszer légteleníteni. Nekem viszont holnap már csak 112,5-et kell szúrni. Akkor azt hogyan? Mert hát arra nem nagyon van írás... Most akkor tekerjem a kis nyilat, de hova? Először a kiinduló 75-re és úgy 112,5-re, vagy elég ha a mostani 150-ről visszatekerem a megfelelő állásra? És ha ki is találom, hogy legyen a 112,5, akkor a harmadik napon és a többin is ugyanennyi lesz a dózis, akkor mindig kell egy teljes kört tekernem? Vagy csak az alaphelyzetig és vissza? VAGY HOOOOOOOOGY?! Teljes pánik! Annyira paráztam rajta egész nap, mintha az életem múlna a megoldáson! Bár, ha jól belegondolunk, majdnemhogy így van - a babánk élete... Annyira kifeszültem magamtól, hogy megint túlbonyolítok mindent! Úgy éreztem, hogy kidobhatom a francos diplomámat az ablakon, ha egy szaros útmutatót nem tudok lemodellezni!!! Szégyen!

Aztán szégyen, nem szégyen, délután bementem a Kaáliba felvilágosításért. Annamária elmondta, hogy csak tekerek, kihúzom, szúrom. Megnyugodtam. De akkor mi lesz a harmadik napon? Erre nem kaptam választ. Hazaérve felmentem tanácsért a fórumra. Természetesen ott kaptam meg a tutit a csajoktól... Csak teker, kihúz, bök. Mindegy merre és nem bonyolítva. Ha meg marad a dózis, akkor csak kihúzom a kupakot és szúrok. Most már megnyugodtam végre! Jó lesz ez, nem bonyolult!

Aztán találtam még egy kisfilmet is a YouTube-on, gondoltam megnézem. A harmadik percben szörnyethaltam! Látom ám, hogy a csaj teker a 37,5-re, majd visszanyomja a kupakot. Stop. Vissza. Újra. Megint nyomja. Ez hülye. Minek nyomja? Én nem nyomtam. ÉN NEM NYOMTAM VISSZA!!! Teljesen bepánikoltam, kiabáltam Ricsinek, hogy jöjjön gyorsan, mert tönkretettem az életünket! Jelen helyzetben szerencsére ő a nyugodt vonalat képviselte. Elhadartam neki, hogy mit tettem, erre ő értelmezte a szitut és szerinte csak annyi történt, hogy nem nyomtam ki a tollból a 37,5 egységet és lehet, hogy még van egy pici bubi a rendszerben. A legnagyobb parám az volt, hogy lehet, hogy be se adtam magamnak az adagomat, de ő megnézte a tollat és mondta, hogy látja, hogy kevesebb van benne. Képes lettem volna akár másodszor és beadni, csak hogy biztosan bent legyen... Végül teljesen megnyugtatott, úgyhogy asszem úgy zárom a napot, hogy bennem van 150 egységnyi Gonal-F, ami a tüszőimet dagasztja. És remélem, hogy csak őket és a hátsómat nem... Bár nem kapok lórugásnyi adagot, úgyhogy talán nem szedek össze 10 kilót én is a 10 nap alatt, mint a kolléganő a Kaáliban...

A lényeg, hogy megnyugodtam, úgyhogy folytatom a bökdösődést, míg olyan nem lesz a pocakom, mint egy szita. De valaki úgy gondolta, hogy nekem ezt kell tennem a babáért, úgyhogy ezt teszem. A legnagyobb örömmel!

Raaaaaaaaajta!!!! Indulááááááás!!! :)

A pénteki ultrahang eredményeként hétfőre vártam, hogy megbetegedjek.

A hétvége, de leginkább a vasárnap katasztrofális volt. Teljesen magamba voltam zuhanva, lelkileg úgy össze voltam törve, mint a ropi. Anyuval (mamával:)) és mamával (dédivel:)) is beszéltem telefonon és mindkétszer elsírtam magam. Szegényeimm nem tudták, mi bajom lehet. Elmondtam nekik, hogy Csilluék miatt sírok. Anyu még kérdezte is, hogy azért sírok-e, mert nekünk még nincs babánk, mire én mondtam, hogy egyáltalán nem azért, de tényleg! Hanem nem tudom a boldogságomat másként kifejezni... Úgy bömbiztem végig a hétvégét, mint egy idióta. Szerintem rosszabbul viselem a lányok hiányát, mint a saját anyám, aki mégiscsak nagymama lett, én meg csak egy nagynéni. De valahogy nem is tudom megmondani, mit érzek. Sose gondoltam volna, hogy ez a csipet lányka és az anyukája ekkora boldogságot fog okozni nekem.

Anyuval egyébként ez lett a kedvenc fotónk Hannáról, a "kisfókáról":

Aztán Ricsi egy kicsit kirángatott ebből a pöce lelki állapotból és a hétfő már jobban telt. Belevetettem magam a munkába, de közben azért sokat jártak a lányok a fejemben. Anyuval beszéltem telefonon, aki elmondta, hogy Csillunak végre úgy néz ki, megindult a teje, de most már inkább mellvédő kenőcsre van szüksége (olyanra, amit nem kell lemosni), úgyhogy behasítottam egy patikába és vettem neki. Aztán délután, miután végeztem a munkával, beugrottam hozzájuk a kórházba a krémmel és egy doboz ananászlével. Hanna aludt a szobában, de annyira, hogy Csillu nem akarta felébreszteni, hogy kihozza. Persze, jó lett volna, ha láthatom, de fontosabb volt az ő kettejük szempontja: Ha Hanna alszik, addig sem sír, ami pedig mindenkinek jó - neki is és az anyukájának is. Így csak Csillu jött ki beszélgetni az ajtóba. Olyan jó volt, hogy többször megölelgettem és megpuszilgattam, még pityeregtünk is egy kicsit, úgy örültem neki.

Hazafelé menet már éreztem, hogy fájdogál a hasam, aminek örültem, mert reméltem, hogy ez már "az" a fájdalom. Valójában estére realizálódott, de megérkezett, amit vártam. Mivel este betegedtem meg, így a hétfő 0.napnak számít. Reggel aztán 8 után pár perccel hívtam a Kaáli-t, hogy Itt vagyok, megjöttem, szúrhatnék? És hát a válasz: IGEN! Beleférünk a keretbe!!! Gyorsan megkérdeztem azt is, hogy mi van olyankor, ha a 6.napra van előirányozva nekem az első vérvétel és uh, de ez húsvét vasárnap. A válaszért délután kellett újra telefonálnom. Végül szombatra lett előrehozva mindez fél 8-ra és 10-re az uh. A hétfő reggel levett vérem eredménye is meglett (bár kicsit kalandosan jutottam hozzá, miért is ne...), úgyhogy holnap reggel beadom magamnak az első szurit! Egy kicsit izgulok miatta, de ezt is biztosan abszolválom majd...

Szóval a lényeg, hogy véééééégre indulhatunk..... És egy hónap múlva... Jó lesz minden!!!

Az első unokahugi-látogatás a kórházban

Mivel háromtól hatig van látogatás az Uzsokiban, így úgy gondoltam, hogy én már majd ott toporgok háromkor az ajtóban, hogy mikómá-mikómá. Aztán győzött a józan ész. Jani és a családja mentek már időben, mi pedig negyed 3 körül indultunk Győrből. Az út nem volt egyszerű. Bár ez így nem teljesen igaz. Mondjuk inkább úgy, hogy az úttal az égegyadta világon semmi baj nem volt, csak velem. Kicsit túl voltam már magamon és annyira izgatott voltam, hogy semmi sem volt jó, sem az időjárás, sem a tempó, sem a forgalom, semmi. Ricsi már felajánlotta, hogy inkább átadja a volánt és vezessek én, mert gondolom kissé idegesítette már, hogy több ízben a km-órára pillantok illetve hogy már Pestre érve az előttünk haladók vezetési stílusát valamint édesanyját méltatom... Mint kiderült, semmiről sem késtünk le.

Amikor odaértünk, Jani és a családja kint ültek a váróban, Csilla és Hanna sehol. Jani elmondta, hogy Hanna annyira bömbizik, hogy Csilla nem tudja beletenni sem abba a kis tologatós tepsibe sem, így egyenlőre nem hozta még ki. Így hát vártunk. Talán negyed óra sem telt bele, mikor Ricsi meglátta, hogy Csilla kikandikált a szobájuk ajtaján, így gyorsan odarongyoltam. Pár perc után azért már bele tudta rakni a kocsikába és kihozta hozzánk a kis rózsaszín csomagot... (Az első képek, amikor először megláttam őket együtt):

És hát kérem szépen, aki bújt, aki nem, Ő az papíron is (dobpergés):

 

Csillu kitolta a kocsikában Hannát a váróba és ott ment tovább a csodáskodás. Megnézegettük minden szögből, eléggé egyben van a kiscsaj .

 

 

 

Egy darabig csak szundikált, közben vágott pár arcot, néha meg-megrándult,

aztán később vmi nem tetszett neki, mert eltört a mécses és éktelen sivítozásba fogott. Sikeresen felébresztette a nemsokkal korábban a közelünkbe tolt ikerpár egyik tagját is, olyan lármát csapott. Szegény Csöppem bizonyára nagyon éhes volt és még tuti, hogy mindig az, mert Csillának még természetesen ennyi idő alatt nem jött meg a teje, így hát várnia kell még a kishölgynek, hogy kinyisson a tejbár... Addig is próbálkoznak Csillával szorgosan, hogy mielőbb beinduljanak a folyamatok és ehessen végre a pici. Addig is próbálgatja a hangját, nem kis kétségbeesésére az anyukájának, aki szegény nagyon rosszul van tőle, hogy nem tud a babócán segíteni.

Elvileg kedden reggel haza is mehetnek, de akár még hétfő is lehet belőle. Addig is jó helyen vannak, a kórház nagyon klassz szerintem, én is szívesen szülnék ilyen helyen...

Készítettünk néhány fotót a kis családról is:

És a post végére két kedves arc, akiket lehet lájkolni:

Bizomány igámigám, ők itt Csilla anyuka és Hanna baba!

Holnap is meglátogatjuk ám őket, ha nem is hosszú időre. Akkor talán lesz pár perc, amikor egy kicsit többet tudok babázni, mert most nagyon sokan voltunk egyszerre...

Ui: Az esetlegesen nem túl jó képminőség annak köszönhető, hogy nem akartam kisütni a 16 órás gyermekcse szemét a vakuval...

A második unokahugi-látogatás

Nagyon fura érzéssel ébredtem. Nem tudtam, hogy ilyen a nagynéniség. Nem is tudom, hogy tudnám visszaadni; egész délelőtt olyan fojtó érzés volt a torkomban, többször kijött a könnyem is és folyton a két lány járt a fejemben. Azt hiszem hasonlót érez az ember, amikor szerelmes. Hogy szinte fizikailag fáj a másik hiánya, és ez a hiányérzet most az újdonsült párosra irányul. Délelőtt takarítottam, mostam, főztem és izgultam. Annyira vártam már, hogy mehessek Pestre, hogy azt el sem tudom mondani. Kinyomtattam egy olyan tegnap készült képet, amin mindhárman rajta vannak, beletettem egy keretbe és magammal vittem. Úgy gondoltam, talán örül a kishúgom, ha ránéz az éjjeliszekrényére és látja magukat kívülről is, családként. Vettem még indulás előtt három Cserpes joghurtot is, mert Csillu mondta a telefonban, hogy az előző nap vitteket már megette és nagyon ízlett neki. Aztán vettem még szoptatós teákat is, hogy Janinak legyen utánpótlékba is, ha főzi a nejének, mert már csak egy adagnyi volt otthon. Aztán elindultam.

Negyed négy körül értem be, pár perc múlva megérkezett Jani is. Hanna többször is sírdogált, nehezen viselte, ha Csilla beletette a műanyag szekérbe. Illetve nem is a szekérrel volt baja, hanem egyáltalán azzal, hogy nem érezhette az anyukája közelségét és melegét. Szegény Csöppem az ottlétemig még mindig nem evett semmit, de cukros vizet azért már ivott, nehogy kiszáradjon. Én úgy próbáltam segíteni a jelenlegi helyzeten, hogy megpusziltam a pici arcát. Bár nem hiszem, hogy ettől kevésbe lett éhes, de ha neki is olyan jó érzés volt,  mint nekem, akkor már megérte. Nem hiszem, hogy van még bármi is a világon, ami annyira puha, mint a bőre!

Azt hiszem, ez az a helyzet, amit nem hittem, hogy lesz valaha is: nem tudok mit mondani. Szerintem Csillu nem tudja igazán, hogy mi zajlik le bennem, mennyire repes a szívem, ha látom őket. És nem csak akkor, ha Hannára nézek, hanem főleg akkor, amikor őket együtt látom. Csillu olyan nyugodt és csak fogja az ölében azt a kis csomagot, aki alszik és csak simogatja a hátát. Olyan boldogság látni őket, hogy tényleg nem tudom szavakkal kifejezni...

Ma is készítettem "pár" képet, szóval beszéljen inkább pár fotó helyettem...

Az utolsó kép az egyik kedvencem. Óráról órára formálódik ez a kis Drága, és ezzel egyenesen arányosan Csillu is talán ugyanígy regenerálódik. Itt jegyzem meg, hogy már most kisebb a hasa, mint tegnap... Pár hét és ugyanolyan lesz a formája, mint terhesség előtt! Mivel azért most még láttam hasat a teste elején, a biztonság kedvéért megérdeklődtem, hogy biztosan nincs-e benne még egy baba, mert ha igen, akkor azt nagyon szívesen átveszem...

Szóval ők az új szerelmeim...

ITTVANMEGJÖTT!!!! :)))

Tegnap délelőtt már nagyon paragép voltam, mert Csillu mondogatta, hogy a reggeli vizsgálatnál már egyujjnyi tágulást tapasztalt az orvos, neki pedig már két napja görcsölgetett a hasa. Azért még hazamehetett, de nem volt túl jól. Sejtettem én, hogy nem sokat fog ő már szunyókálni, de azért még elvolt otthon. Háromnegyed hatkor telefonált a Jani, hogy mennek a kórházba, de még ne induljunk, mert lehet, hogy majd őket is hazaküldik, ha csak vaklárma. Negyed 9-kor még mindig semmi, úgyhogy hívtam már anyut, hátha tud vmit. Semmi. Később sikerült beszélnie Csilluval, már nagyon rosszul volt szegény és épp jelentkezett a beöntéséért... Ekkor kocsiba vágtuk magunkat. Az úton kétszer is elpityeredtem magam. Olyan nemistudom milyen érzés ez. Az tuti, hogy ha én látnék valaki így szipogni, mert azt mondják neki, hogy mindjárt szül a húga, biztos lenyálasoznám, illetve gondolnám, hogy mit kell ezen picsogni... Nem tudom megmagyarázni, de most is sírhatnékom van bármikor.

Fél 11-kor értünk Ricsivel a kórházba, ahol az őr aranyosan elénk állt és megkérdezte, hogy hova lesz a séta. Mondtam, hogy a szülészetre megyünk, szül a húgom. Hőőőőőőőő!! Hát csak látogatási időben lehet menni, az meg most ugye nincs! Nanemáááááá!!! Ricsi bevetette, hogy csak kicsit, meg hogy naaaa, úgyhogy pasikám max. fél órát engedélyezett.

Csillu és Jani már a szülőszobán voltak. Annyit tudtak csak megtenni, hogy az ajtóba kiálltak, mert már Janin is steril ruci volt, úgyhogy kijjebb nem jöhettek, mi meg nem mehettünk beljebb. Sajnos a tény tény maradt, nem maradhatunk. Szegény kicsim kb. 5 percig volt kint, de addig kétszer is voltak fájásai, nagyon rossz volt látni, ahogy összegörnyed. Addigra már 3 percesek voltak és 2 és fél ujjnyira volt kitágulva. Igazán azt sem tudtam, mit csináljak, mit kérdezzek, annyira kevés volt az idő. De még mielőtt visszamentek, készítettem róluk két fotót az ajtóban...

Összetörve indultunk haza. Se segíteni nem tudtunk, se megvárni, olyan tehetetlenség volt bennem. Mikor hazaértünk éjjel negyed egykor, annyira fáradt voltam, hogy szédültem, aludni mégsem tudtam. Csak Csillu járt a fejemben, hogy szegényke ne szenvedjen túl sokat.

Aztán 00:54-kor csörgött a telefon....

Hanna baba 2011.04.15-én hajnali fél egykor meglátta a Holdvilágot (éjjel napvilágot ugye nem láthatott) 54 cm-rel és 2950 g súllyal. Van keze, lába, gombóc orra, piros szája és pufi szeme, meg picike sötét pihehaja!!!!

Jani teljesen meg volt hatódva a telefonban, érződött a hangján, hogy teljesen a történtek hatása alatt van. Azt mondta, hogy olyan dolgokat élt át, hogy hülye lett volna, ha kihagyja. Közben, míg beszélt, Hanna olyanokat visongatott a háttérben, hogy alig hallottam az apukája hangját Nem sírt, hanem mintha reklamált volna

Aztán felhívtam gyorsan anyut, hogy elmeséljem neki az első unokája világrajöttének tényét. Szegényem a kanizsai kórház vendégszeretetét élvezi, mivel szívpanaszai voltak és bent tartják kivizsgáláson... Nagyon izgult és nagyon örül ő is és gondolom mindenki. Csillu is jól van, csak fáradt és olyan nagyon ügyes volt és szuperül ment minden, hogy nincs egyetlen varrata sem!! Nem kellett vágni és még nem is repedt! Micsoda mázlista!

Mivel reggel kellett mennem a Kaáliba, így a délelőtti látogatási időben nem tudtam menni, de most már nemsoká indulunk, hogy megnézzem élőben is a kis Csöppemet!! A Kaáliban egyébként elmeséltem a kedves asszisztensnőnek várakozás közben, hogy van egy párórás unokahugim. Erre ő azt mondta, hogy amint lehet, ölelgessem sokat, mert így gyorsan kialakul bennem is az a plusz, ami segíteni fog a lombiknál. Úgyhogy majd megmondom Hanna anyukájának, hogy orvosi utasításra muszáj megölelgetnem ezt a kis golyófejű apókát

Amint hazaértünk a saját magunk által készített fotókkal, azonnal felrakom!